(1)
Októberi reggel. Zuhog az eső, de ki kell kelni az ágyikóból. A szobából. Vérvételre utaltak be, gyerünk hát. Gyuri milyen aranyos legény, elkísér. A nővérke és a doktornő is biztosít, hogy nem fog fájni.
- Én általában azért elájulok- jelentem, de ők csak mosolyognak.
- Nem fáj ez. Nézze, csak egy pillanat az egész...- a hangja összemosódik a váróterem zajával, a szoba tótágast áll, én meg azt hiszem, elájulok. Valamit talán álmodok is.
- Te, most már felpofozom- hallom oldalról. Gyorsan ficeregni kezdek, hadd lássák hogy nem kell a pofon. Átkísérnek a gyengélkedőbe: én azt hittem ilyen csak Roxfortban van, pedig a Markhot Ferenc is büszkélkedik eggyel. Gyuri hozza a szőlőlevet meg a kockacukrot.
- De aranyos fiatalember!- jelenti a fiolákat pakolgató nővérke. Gyuri vigyorog, élvezi a helyzetet.
(2)
Hétfőn egytől van rendelés, vinném a leleteimet. Egy óra egy perckor esek be a teli váróba. Mindenütt nagymamák és nagypapák üldögélnek kényelmesen. Sorszám nincs.
- Sorszám nincs?- kérdezem a legközelebbi kényelmes nagypapát.
- Nincs már több, ma csak ennyit tud fogadni a doktornő.
(3)
Kedden nyolctól van rendelés, viszem a leleteimet. Negyed nyolckor büszkén veszem el az egyes számú cetlit. Nálam később érkező nagymamák és nagypapák hitetlenkedő pillantásait nyugtázom elégedetten. Elsőségem minden másodpercét kiélvezem.
- Ki az első? Név?- kérdi a nővérke.
- Lévay Péter, ipszilonnal.
Érzem az irigy szempárokat. Lepereg. Bent a nővérke megfenyeget a vérnyomásmérővel.
- Péter, nézzünk egy pulzust!
Miért? Muszáj? Mondjam, hogy attól is elájulok reggel? Nem, túl sokan vannak bent, nincs helye az akadékoskodásnak. Különben is, az első helyezett viselkedjen első helyezetthez méltón.
- 120/70
- Az jó?
- Fiatalos! A doktornő mindjárt hívja.
(4)
A doktornő átfutja a leleteket, félig hozzám, félig a papírlapoknak duruzsolva a helyzetet.
- Arcüreg rendben, a gyulladást kizárhatjuk... A gerince enyhén ferde, majd beutalom reumatológiára. Viszont a derekánál a harmadik csigolya egy centivel el van csúszva. Ezzel kéne valamit csinálni.
- És akkor a légzésem...
- Volt tüdőszűrőn?
- Még nem.
- Szeptemberi a beutaló, akkor nyomtatok újat. El kéne menni, ott megmondják ha valami baja van.
Nyomtat újat. Roppant készséges nő, kedvelem. Mondjuk elég lassan gépel.
- Péter, egyéb panasz?
- Ami azt illeti van még három kisebb dolog.
- Hallgatom.
Olyan egyszerű szó ez, mégis mennyit jelent! Tényleg hallgat. Figyel, mi a bajom.
- Tudja, volt másfél éve a szemfoggyökeremen egy rezekció... most a szájpadlásomon van egy kis dudor.
- Hű, az problémás.
- Mit lehet vele kezdeni?
- Szájsebészet. Írok egy beutalót.
Szép lassan megírja a beutalót. Olyan könnyen megy minden, most, hogy végre sorra kerültem.
- Meg is van. Egyéb panasz?
- Ami azt illeti, van egy személyesebb dolog. Amióta aktív nemi életet élek, még nem nézettem meg magam... érti, ugye? Nem mintha lenne aggódni valóm, csak a biztonság kedvéért.
- Persze hogy értem. Sőt, nagyon helyesnek is tartom. Akkor írok is egy beutalót az urológiára.
- Köszönöm. Vérvétel is lesz?
- Igen. Mondjuk nem tudom mit írjak diagnózishoz... hm, sajnos muszáj valamit, akkor mondjuk kankót írunk, jó?
- Jó, olyanom úgysem volt még.
Ez tényleg abszurd, mindketten nevetünk. Kész van a beutaló.
- Na, és még volt egy harmadik dolog is ugye?
- Igen, azt hiszem a kislábujjam körme elgombásodott. Valami kenőcsöt tudna írni rá?
- Persze, két hétig kenegeti és el is múlik.
A recept is megvan.
- Péter, jöjjön és még meghallgatom a szívét. Fordítson hátat, emelje fel a pulóverét, úgy. Lélegezzen. Mélyen! Jó. Most lélegezzen megint- hideg sztetoszkópra libabőrözik a bőröm.
- Kész is vagyunk. Viszont... nekem lenne még egy személyes kérdésem.
Meglep, mindig meglep valamivel ez a nő.
- Tessék, persze.
- Van egy elképzelésem, de előbb hallani szeretném hogy miért nincs mutató az órán?
- Sokan beszéltek a jelenlét fontosságáról, de én Weörestől olvastam róla a legtöbbet. Miatta van mutatók nélküli óra a hátamra tetoválva.
- Igen, ezt sejtettem én is! Nagyon jó gondolat.
- Köszönöm.
- Péter, jöjjön majd az eredményekkel. Minden jót! Örülök, hogy egy értelmes beteg ismerhetek meg Önben!
Torkomon akad a szó, a doktornő közvetlensége és kedvessége egyszerű szavakkal, de vegytiszta őszinteséggel fegyverez le. Táskámban egy rakás beutaló, megyek hazafele; elmondom angolul meg magyarul is az izgulóknak hogy ne izguljanak.
Aztán alszom. Éjszaka megint meló.
2014. december 9., kedd
2014. december 1., hétfő
az
én az akarok lenni!
a te kis izéd, a micsodád, baba kezében a csörgő, persze te lennél a baba meg a kéz,
a lényeg a birtokos eset nyilván,
meg hogy én a tárgy vagyok te meg az élő.
na várj.
akkor mégsem stimmel.
- Te, ez itt tényleg nem stimmel.
- Mire gondolsz?
- Ez már megint követhetetlen. Szinte szar.
- Pedig csak most kezdtem el írni!- felháborodva pislogtam rá.
- Öncélú katyvasz az egész.
- Kösz.
- Most mi van? Kérted, hogy megmondjam a véleményem.
- Hát kurvára nem számít a véleményed, pont a tiéd nem- igazából én sem értettem önnön durvaságom. Sebaj, legalább most kimondtam, hogy unom, az egész embert unom. Na, most mi lesz? Csak bután pislogsz. Helyes.
- Tulajdonképpen akár el is mehetnék- mondod, vagyis inkább csak gondolod, mert bénázol, és nem tudsz mit mondani. Menj is.
Tehát felkelsz, lassan, komótosan felöltözöl, kabát, sál, táska. Jaj, de jó. Nyugtom lesz nélküled.
- Na szia. Jó írogatást- mondod, puszit nyomsz a homlokomra, mintha ez valami kibaszott szignicsör múv lenne, és kilépsz a lakásomból. Na. Így. Ezt vártam már.
a te kis izéd, a micsodád, baba kezében a csörgő, persze te lennél a baba meg a kéz,
a lényeg a birtokos eset nyilván,
meg hogy én a tárgy vagyok te meg az élő.
na várj.
akkor mégsem stimmel.
- Te, ez itt tényleg nem stimmel.
- Mire gondolsz?
- Ez már megint követhetetlen. Szinte szar.
- Pedig csak most kezdtem el írni!- felháborodva pislogtam rá.
- Öncélú katyvasz az egész.
- Kösz.
- Most mi van? Kérted, hogy megmondjam a véleményem.
- Hát kurvára nem számít a véleményed, pont a tiéd nem- igazából én sem értettem önnön durvaságom. Sebaj, legalább most kimondtam, hogy unom, az egész embert unom. Na, most mi lesz? Csak bután pislogsz. Helyes.
- Tulajdonképpen akár el is mehetnék- mondod, vagyis inkább csak gondolod, mert bénázol, és nem tudsz mit mondani. Menj is.
Tehát felkelsz, lassan, komótosan felöltözöl, kabát, sál, táska. Jaj, de jó. Nyugtom lesz nélküled.
- Na szia. Jó írogatást- mondod, puszit nyomsz a homlokomra, mintha ez valami kibaszott szignicsör múv lenne, és kilépsz a lakásomból. Na. Így. Ezt vártam már.
2014. november 17., hétfő
Interstellar
Ki nem szarta még össze magát az Interstellartól? A magát kifinomultnak képzelő néző ezernyi indokot sorolhatna fel, amelyek már a film megnézése előtt borítékolták a pozitív fogadtatást. Ezek közül néhány:
- Nolanék, a váratlan húzások és csavarok mesterei
- Leonardo... öh, Matthew McConaughey egy A+ színészgárda élén
- Hans Zimmer komponál
- Űreposz, nagybetűvel
- valódi tudományos háttérmunkálatok (Kip Thorne)
Fenti pontjaim elméletben valóban összeállhatnának valami olyasmivé, ami után az ember csak ül, beszélne, de csak tátogni tud, az érzékenyebbek tán egy könnycseppet is elmorzsolnak, a hülyébbek pedig a mellettük ülőt böködik, hogy mi a szar is történt. A katarzis elmarad, és a végén még az öreg bácsi és néni is értették, hogy mi történt; na de ne rohanjunk ennyire előre. A relatív (höhö) savanykás bevezető után most pedig következzen kevésbé negatív összegzése a filmnek.
Nem tökölünk sokat az expozícióval, szánkba rágják, hogy valami van azzal a kurva könyvespolccal, pár apával sörözgetés a verandán, a Murphy-törvény ideologizálása és néhány könnycseppet követően már tíz, kilenc, nyolc, és a NASA krémje már főszereplőstül robog a világunkat megmentő expedíció előre tökéletesen kigondolt (és csak Michael Caine által ismert) terve szerint.
Az űr ábrázolása dicséretet érdemel, klausztrofób magány lesz úrrá rajtunk a sok vidám, kukoricatábla közt szaladgálás után. Sötét van és hideg, hőseink inkább alszanak gyorsan két évet, hopp, már ébren is vannak- érezzük, hogy a konfliktust nem a Naprendszerben (na de nem is az első órában) fogják meglelni. Elkezdődik a háttérben annyira nem leplezett konspiráció leleplezése, miszerint Matt Damon nem is egy tudós, csak egy bepánikolt akcióhős, aki nyilván meghúzza majd azt a kibaszott zsilipkart, hogy aztán lehessen izgulni meg egy kicsit a karfánkat szorongatni, mikor Cooper beilleszti a lukba a pöcköt. Megint előre szaladtam!
De a bajok valahol itt kezdődnek. Mielőtt Matt meghúzná a kart, hőseink szembesülnek azzal, amit a film fokozatosan épített fel bennünk: a világűr veszett nagy, mi veszett kicsik vagyunk, és bizony itt hiába ügyeskedünk, ki fogunk halni a francba, és még a családunkat sem láthatjuk viszont. Matt pedig meghúzza a kart, látszólag minden felrobban, a Nő és a Férfi pedig döbbenten figyelik azt, ami vélhetően az utolsó reményük volt a hazajutásra/ más bolygók kolonizálására. Ó, kérlek, add, hogy itt vége legyen! Az utolsó földlakók kiköhögik tüdejüket, Cooper meg Brand még pár éven keresztül megpróbálják növelni a népszaporulatot, de aztán vége.
Nem, az Interstellar fele ennyire sem pesszimista, Cooper ugyanis dokkol, gondolkozik, a mellékszereplők beledobnak a levesbe mindent, hogy kész legyen a zseniális terv. Cooper önző mód beleveti magát az eseményhorizonton túli habokba, míg Brand megmenekül, a néger pedig... várjatok, vele mi is történt? Mindegy, ezek szerint szerepben maradt.
Ami eztán jön, az a már -sajnos- Nolanéktól megszokott csavar és annak megmagyarázása. Nem, nem a fekete lyuk belső ábrázolása, az időutazás gondolata a gond, ez elmés játék, nincs is vele baj. Na de akkor mért az akadékoskodás? Hát A Szeretet miatt. Amikor beláttatják velünk, hogy az egész katyvasz a "másik fajról", a dimenziókról, a gravitációról, a fekete lyukakról meg az emberiségről csupán egy, felsőbb hatalom kezében összpontosul. Ez pedig a szeretet. Nem vicc, Cooper még az arcunkba is mondja ott, ahol az Űrodüsszeia Bowmanje legendás szavai hangzanak el (My God, it's full of stars!), szóval ahol kimondhatjuk a konklúziót, ahol a titokba bepillanthatunk, ott Cooper aszondja, szeretet.
A többi pedig még távolabb sodródik az ígéretes felépítéstől: mindenki megért mindent, az A és a B terv is beválik, apa találkozik agg lányával, és bazmeg a leglegvégén Coopernek még Brandért is van ideje elmenni. Sőt, Nolan egy közepes Columbo (Maigret, Poirot stb.) kaliberű detektívregény utolsó öt percéhez hasonlatosan magyarázza meg nekünk: igen, a bináris kód a porból, a lepotyogó könyvek, a féregjáratban összetalálkozó Brand és Cooper, ezek mind-mind ezért és így történtek, értitek kedves nézők?
Értjük.
Nincs elvarratlan szál, nyitva hagyott kérdés, nem érezzük, hogy milyen picik vagyunk, épp ellenkezőleg, inkább azt, hogy A Szeretet Ereje Mindent Legyőz, még a nagy, gonosz és hideg űrt (és a magunk előidézte apokalipszist is). Na de nem olyan rossz film ez, rengeteg kellemes csalódást hozott ez a cirka 160 perc. Ebből tán a legerősebb Tars, a sci-fi-ben elengedhetetlen mesterséges intelligencia pozitív ábrázolása. Nincs itt árulás, gonosz algoritmus (HAL), csak egy pihent poénokat durrantgató minecraft-lény, aki mindvégig kitart a küldetés mellett.
Külön köszönet McConaughey-nak, a 23 év videóüzeneteire adott reakcióit elnézve egy picit felfogtam a felfoghatatlant, vagyis milyen lehet egy óra hullámok elől menekvés után találkozni a közben már felcseperedett unokáiddal, vagy látni a fiadat, ahogy elveszti a hitét benned.
Ami a Tökéletes trükknél rendben volt -a fordulatos cselekmény olykor zavaros eseményeit felgöngyölíteni egy lenyűgöző magyarázatban- az itt nem elég. A moziból kisétálva azon törtem a fejem, hogy bárcsak Matt Damon felrobbantotta volna az egész űrhajót, és akkor nem látunk semmi hepiendet, a kukoricatáblák közt múzeumként berendezett házikót az űrben, vagy a bánatos, de eltökélt szemű Brandet egy marék kavics felett szomorkodni. Ugye látjuk, hogy nem szomorú, mert Ő Már Sejti, hogy Cooper úgyis odaér és akkor egymásra találnak?
Még egy szó Hans Zimmerről, aki az inszepsön-kürtök (nem vagyok fair, tényleg az egyik legnagyobb filmes zeneszerzőről van szó) után megint igyekezett maradandót alkotni. A taktusok amúgy röpítenek magukkal, nyilván Oscart is ér neki a tevékenykedése. Csak kár, hogy Philip Glass már pár évtizede ellőtte ezeket a poénokat. Mint ahogy Kubrick vagy Tarkovszkij a maga idejében megtette azt, amivel a maiak még mindig kínlódnak: eredetit mesélni, szépen.
(Ja, és aki innentől kezdve azt mondja nekem, hogy Dylan Thomas a kedvenc költője, kinevetem.)
- Nolanék, a váratlan húzások és csavarok mesterei
- Leonardo... öh, Matthew McConaughey egy A+ színészgárda élén
- Hans Zimmer komponál
- Űreposz, nagybetűvel
- valódi tudományos háttérmunkálatok (Kip Thorne)
Fenti pontjaim elméletben valóban összeállhatnának valami olyasmivé, ami után az ember csak ül, beszélne, de csak tátogni tud, az érzékenyebbek tán egy könnycseppet is elmorzsolnak, a hülyébbek pedig a mellettük ülőt böködik, hogy mi a szar is történt. A katarzis elmarad, és a végén még az öreg bácsi és néni is értették, hogy mi történt; na de ne rohanjunk ennyire előre. A relatív (höhö) savanykás bevezető után most pedig következzen kevésbé negatív összegzése a filmnek.
Nem tökölünk sokat az expozícióval, szánkba rágják, hogy valami van azzal a kurva könyvespolccal, pár apával sörözgetés a verandán, a Murphy-törvény ideologizálása és néhány könnycseppet követően már tíz, kilenc, nyolc, és a NASA krémje már főszereplőstül robog a világunkat megmentő expedíció előre tökéletesen kigondolt (és csak Michael Caine által ismert) terve szerint.
Az űr ábrázolása dicséretet érdemel, klausztrofób magány lesz úrrá rajtunk a sok vidám, kukoricatábla közt szaladgálás után. Sötét van és hideg, hőseink inkább alszanak gyorsan két évet, hopp, már ébren is vannak- érezzük, hogy a konfliktust nem a Naprendszerben (na de nem is az első órában) fogják meglelni. Elkezdődik a háttérben annyira nem leplezett konspiráció leleplezése, miszerint Matt Damon nem is egy tudós, csak egy bepánikolt akcióhős, aki nyilván meghúzza majd azt a kibaszott zsilipkart, hogy aztán lehessen izgulni meg egy kicsit a karfánkat szorongatni, mikor Cooper beilleszti a lukba a pöcköt. Megint előre szaladtam!
De a bajok valahol itt kezdődnek. Mielőtt Matt meghúzná a kart, hőseink szembesülnek azzal, amit a film fokozatosan épített fel bennünk: a világűr veszett nagy, mi veszett kicsik vagyunk, és bizony itt hiába ügyeskedünk, ki fogunk halni a francba, és még a családunkat sem láthatjuk viszont. Matt pedig meghúzza a kart, látszólag minden felrobban, a Nő és a Férfi pedig döbbenten figyelik azt, ami vélhetően az utolsó reményük volt a hazajutásra/ más bolygók kolonizálására. Ó, kérlek, add, hogy itt vége legyen! Az utolsó földlakók kiköhögik tüdejüket, Cooper meg Brand még pár éven keresztül megpróbálják növelni a népszaporulatot, de aztán vége.
Nem, az Interstellar fele ennyire sem pesszimista, Cooper ugyanis dokkol, gondolkozik, a mellékszereplők beledobnak a levesbe mindent, hogy kész legyen a zseniális terv. Cooper önző mód beleveti magát az eseményhorizonton túli habokba, míg Brand megmenekül, a néger pedig... várjatok, vele mi is történt? Mindegy, ezek szerint szerepben maradt.
Ami eztán jön, az a már -sajnos- Nolanéktól megszokott csavar és annak megmagyarázása. Nem, nem a fekete lyuk belső ábrázolása, az időutazás gondolata a gond, ez elmés játék, nincs is vele baj. Na de akkor mért az akadékoskodás? Hát A Szeretet miatt. Amikor beláttatják velünk, hogy az egész katyvasz a "másik fajról", a dimenziókról, a gravitációról, a fekete lyukakról meg az emberiségről csupán egy, felsőbb hatalom kezében összpontosul. Ez pedig a szeretet. Nem vicc, Cooper még az arcunkba is mondja ott, ahol az Űrodüsszeia Bowmanje legendás szavai hangzanak el (My God, it's full of stars!), szóval ahol kimondhatjuk a konklúziót, ahol a titokba bepillanthatunk, ott Cooper aszondja, szeretet.
A többi pedig még távolabb sodródik az ígéretes felépítéstől: mindenki megért mindent, az A és a B terv is beválik, apa találkozik agg lányával, és bazmeg a leglegvégén Coopernek még Brandért is van ideje elmenni. Sőt, Nolan egy közepes Columbo (Maigret, Poirot stb.) kaliberű detektívregény utolsó öt percéhez hasonlatosan magyarázza meg nekünk: igen, a bináris kód a porból, a lepotyogó könyvek, a féregjáratban összetalálkozó Brand és Cooper, ezek mind-mind ezért és így történtek, értitek kedves nézők?
Értjük.
Nincs elvarratlan szál, nyitva hagyott kérdés, nem érezzük, hogy milyen picik vagyunk, épp ellenkezőleg, inkább azt, hogy A Szeretet Ereje Mindent Legyőz, még a nagy, gonosz és hideg űrt (és a magunk előidézte apokalipszist is). Na de nem olyan rossz film ez, rengeteg kellemes csalódást hozott ez a cirka 160 perc. Ebből tán a legerősebb Tars, a sci-fi-ben elengedhetetlen mesterséges intelligencia pozitív ábrázolása. Nincs itt árulás, gonosz algoritmus (HAL), csak egy pihent poénokat durrantgató minecraft-lény, aki mindvégig kitart a küldetés mellett.
Külön köszönet McConaughey-nak, a 23 év videóüzeneteire adott reakcióit elnézve egy picit felfogtam a felfoghatatlant, vagyis milyen lehet egy óra hullámok elől menekvés után találkozni a közben már felcseperedett unokáiddal, vagy látni a fiadat, ahogy elveszti a hitét benned.
Ami a Tökéletes trükknél rendben volt -a fordulatos cselekmény olykor zavaros eseményeit felgöngyölíteni egy lenyűgöző magyarázatban- az itt nem elég. A moziból kisétálva azon törtem a fejem, hogy bárcsak Matt Damon felrobbantotta volna az egész űrhajót, és akkor nem látunk semmi hepiendet, a kukoricatáblák közt múzeumként berendezett házikót az űrben, vagy a bánatos, de eltökélt szemű Brandet egy marék kavics felett szomorkodni. Ugye látjuk, hogy nem szomorú, mert Ő Már Sejti, hogy Cooper úgyis odaér és akkor egymásra találnak?
Még egy szó Hans Zimmerről, aki az inszepsön-kürtök (nem vagyok fair, tényleg az egyik legnagyobb filmes zeneszerzőről van szó) után megint igyekezett maradandót alkotni. A taktusok amúgy röpítenek magukkal, nyilván Oscart is ér neki a tevékenykedése. Csak kár, hogy Philip Glass már pár évtizede ellőtte ezeket a poénokat. Mint ahogy Kubrick vagy Tarkovszkij a maga idejében megtette azt, amivel a maiak még mindig kínlódnak: eredetit mesélni, szépen.
(Ja, és aki innentől kezdve azt mondja nekem, hogy Dylan Thomas a kedvenc költője, kinevetem.)
2014. november 15., szombat
besamel
kisütött a nap. vagy inkább be. rengeteg fenyves van a kertünkben, tudod? sosem értettem, hogy szűrődhet be ennyi napfény. de beszűrődött, és meg sem állt a parkettáig. szép, lakkozott tölgyparketta volt. vagy fenyő, tudja a franc. szép volt és kész.
épp készül az ebéd, bár már délután három is elmúlt. pampuska illata lebeg, meg besamel szószé. nem tudom, mi az a besamel, mama mondta hogy az, de rabul ejtett a neve. olyan gyönyörűségesen franciául hangzik, ugye?
ugye mama, francia?
persze hogy franciául hangzik, hisz az is! nevetnek ki ketten. kedvesen, persze.
- Kedvesem!
- Igen?
- Semmi, adj egy puszit- csattan a csók, és főznek tovább.
én lapozgatom az asterixet, eredeti francia nyelvű, keményfedeles kötet, úgy fordulok hogy rásüssön a nap a fényes lapokra. fejemet jó közel dugom, hogy érezzem a finom műanyagillatát a kötésnek.
- kisfiacska! kész az ebi!
éhes vagyok, de ilyenkor még öt percet kell várni, mire meg lesz terítve. mama csak azért hív, mert nem akarja hogy várjak tovább. mindjárt mama, mindjárt megyek, te meg utánozod erőtlen kis hangomat, "mindjárt-mindjárt".
így. most. jó.
iskola lesz holnap? bepakoltam? kész a leckém? nem érdekel, mert kész az ebéd, finom illata van a besamelnek, asterixnek és a parkettának, a napnak, mamának, meg az egész délutánnak.
igen, finom az illatuk.
magamhoz ölelem őket, bennük és velük élek.
a rohadt életbe- élvezem mindezt.
tizenöt év múlva szemernyit sem változtam, csak a körítés más. ha leülök dolgozni, még mindig szívesebben szagolgatom a laptop sarkát, vagy gyönyörködöm az olcsó rolón beszűrődő napsugarakban; inkább olvasok Feanorról mikor John Kerryről kéne, vagy vallom be a barátomnak, hogy ő bizony a legjobb barátom széles e vidéken.
"Elmúlt, jön új, ezt mondogatják mindig.
Három idő három szóban hazudik
Nem múlt el, mert kicsi vagy
és felejteni nem tudsz.
Nem jön, mert vak vagy
és látni csak hátad mögé tudsz
Nincs új, mert vakságodtól nem látod
milyen kicsi is vagy."
Szeretnék most pici lenni, és napfényben meg besamel-illatban asterixet olvasni a parkettán.
Mama, te inkább ne szólj most rám;
Az ebéd még várhat.
De te nem! te érdekelsz most, lehet, hogy ideig-óráig, de most érdekelsz! most mutasd meg azt a filmet, most mesélj a kedvenc zenéidről, most mondd, hova mennél ha tengernyi időd lenne, most mondd el, hogy igen-e, vagy sem, mert egy hónap múlva tán már nem érdekelsz, és hazamész, persze azt mondtad, neked sincs otthonod, épp ez tetszik benned, földim vagy, pedig sokkal messzebb leszek én is.
Tudod mi a vicces?
Te biztosan ismered a besamel receptjét. és ez majdnem olyan fontos, mintha a parkettán, napfényben fürödve olvasnám a képregényt.
és akkor mondhatjuk akár azt is, hogy:
kedvesem.
ugyanez visszafojtott recepciós hangon
épp készül az ebéd, bár már délután három is elmúlt. pampuska illata lebeg, meg besamel szószé. nem tudom, mi az a besamel, mama mondta hogy az, de rabul ejtett a neve. olyan gyönyörűségesen franciául hangzik, ugye?
ugye mama, francia?
persze hogy franciául hangzik, hisz az is! nevetnek ki ketten. kedvesen, persze.
- Kedvesem!
- Igen?
- Semmi, adj egy puszit- csattan a csók, és főznek tovább.
én lapozgatom az asterixet, eredeti francia nyelvű, keményfedeles kötet, úgy fordulok hogy rásüssön a nap a fényes lapokra. fejemet jó közel dugom, hogy érezzem a finom műanyagillatát a kötésnek.
- kisfiacska! kész az ebi!
éhes vagyok, de ilyenkor még öt percet kell várni, mire meg lesz terítve. mama csak azért hív, mert nem akarja hogy várjak tovább. mindjárt mama, mindjárt megyek, te meg utánozod erőtlen kis hangomat, "mindjárt-mindjárt".
így. most. jó.
iskola lesz holnap? bepakoltam? kész a leckém? nem érdekel, mert kész az ebéd, finom illata van a besamelnek, asterixnek és a parkettának, a napnak, mamának, meg az egész délutánnak.
igen, finom az illatuk.
magamhoz ölelem őket, bennük és velük élek.
a rohadt életbe- élvezem mindezt.
tizenöt év múlva szemernyit sem változtam, csak a körítés más. ha leülök dolgozni, még mindig szívesebben szagolgatom a laptop sarkát, vagy gyönyörködöm az olcsó rolón beszűrődő napsugarakban; inkább olvasok Feanorról mikor John Kerryről kéne, vagy vallom be a barátomnak, hogy ő bizony a legjobb barátom széles e vidéken.
"Elmúlt, jön új, ezt mondogatják mindig.
Három idő három szóban hazudik
Nem múlt el, mert kicsi vagy
és felejteni nem tudsz.
Nem jön, mert vak vagy
és látni csak hátad mögé tudsz
Nincs új, mert vakságodtól nem látod
milyen kicsi is vagy."
Szeretnék most pici lenni, és napfényben meg besamel-illatban asterixet olvasni a parkettán.
Mama, te inkább ne szólj most rám;
Az ebéd még várhat.
De te nem! te érdekelsz most, lehet, hogy ideig-óráig, de most érdekelsz! most mutasd meg azt a filmet, most mesélj a kedvenc zenéidről, most mondd, hova mennél ha tengernyi időd lenne, most mondd el, hogy igen-e, vagy sem, mert egy hónap múlva tán már nem érdekelsz, és hazamész, persze azt mondtad, neked sincs otthonod, épp ez tetszik benned, földim vagy, pedig sokkal messzebb leszek én is.
Tudod mi a vicces?
Te biztosan ismered a besamel receptjét. és ez majdnem olyan fontos, mintha a parkettán, napfényben fürödve olvasnám a képregényt.
és akkor mondhatjuk akár azt is, hogy:
kedvesem.
ugyanez visszafojtott recepciós hangon
2014. november 11., kedd
kicsit kifogytam
az időből.
figyu, kislány- vagyis, nagylány- még pestről, emlékszel? túlfűtötted a szobád, épp zuhanyoztam, amikor lenyomtad a play gombot. zseniális húzás volt, nagylány, mert azóta is ráz a hideg, a fülledt erotika ingoványos pamlagává változott a kis DIY ikeás ágyad, az olcsó roló baldachinos fátylat borított piszkos kis dolgaink köré, és utána még aludni is majdnem olyan gyönyör volt, mint lapockáid csúcsai közt beeső hátadat csodálni.
persze nagylány voltál én meg a kisfiú, a szoba eltűnt ágyastul és baldachinostul, ahogy te magad is kiszivárogtál életemből. várj, ez nem is így volt; de mindegy most.
csak a play gomb maradt.
keresgélem a kibaszott ikeás ágyat, a szobát, amiből árad az a bódulat, ami majd' annyira downtempo mint a Morcheeba. keresnélek téged is- vagy csak a downtempót nőben, a lassú, ütemes szólót (haha), amit hallani is elég ahhoz, hogy a szoba minden atomja (saját testemmel együtt) összefolyjon, hogy ne a sebesség, hanem a lassulás irányítson.
hogy primitív, ősi ritmusra remegjen meg a nyakadra kifeszített bőr, ha ujjaimmal úgy teszek, mintha karmolnám.
kövérre hízna a szembogarad mellbimbóddal, titkos huzal köti össze a kettőt, nekem pedig hozzáérnem sem kell, mert a szoba, a béna kis ággyal, a rólóval, a play gombbal és a downtempóval kecses kis házassságot kötött, mi pedig belecsüccsentünk a közepébe, DIY innentől, ezt tudjuk is;
te holnap felkelsz, mert nagylány vagy már. de én alszom még egy kicsit.
jön a morcheeba decemberben budapestre, eszembe is jutottál, nagylány. meg hogy én nagyfiú lettem-e azóta, igen, ezen is merengtem egy kicsit. meg hogy, megölné-e soraimat, ha ezredmagammal hallgatnám a taktust, ami anno csak ránk tartozott; hogy 1.300 forintért hallgatom majd, amit akkor csak a play gomb meg te tudtatok
otthon amúgy van béna kis ágyam, play gombom és downtempóm is.
Csak az a kurva roló hiányzik.
De ezt Te is tudod.
figyu, kislány- vagyis, nagylány- még pestről, emlékszel? túlfűtötted a szobád, épp zuhanyoztam, amikor lenyomtad a play gombot. zseniális húzás volt, nagylány, mert azóta is ráz a hideg, a fülledt erotika ingoványos pamlagává változott a kis DIY ikeás ágyad, az olcsó roló baldachinos fátylat borított piszkos kis dolgaink köré, és utána még aludni is majdnem olyan gyönyör volt, mint lapockáid csúcsai közt beeső hátadat csodálni.
persze nagylány voltál én meg a kisfiú, a szoba eltűnt ágyastul és baldachinostul, ahogy te magad is kiszivárogtál életemből. várj, ez nem is így volt; de mindegy most.
csak a play gomb maradt.
keresgélem a kibaszott ikeás ágyat, a szobát, amiből árad az a bódulat, ami majd' annyira downtempo mint a Morcheeba. keresnélek téged is- vagy csak a downtempót nőben, a lassú, ütemes szólót (haha), amit hallani is elég ahhoz, hogy a szoba minden atomja (saját testemmel együtt) összefolyjon, hogy ne a sebesség, hanem a lassulás irányítson.
hogy primitív, ősi ritmusra remegjen meg a nyakadra kifeszített bőr, ha ujjaimmal úgy teszek, mintha karmolnám.
kövérre hízna a szembogarad mellbimbóddal, titkos huzal köti össze a kettőt, nekem pedig hozzáérnem sem kell, mert a szoba, a béna kis ággyal, a rólóval, a play gombbal és a downtempóval kecses kis házassságot kötött, mi pedig belecsüccsentünk a közepébe, DIY innentől, ezt tudjuk is;
te holnap felkelsz, mert nagylány vagy már. de én alszom még egy kicsit.
jön a morcheeba decemberben budapestre, eszembe is jutottál, nagylány. meg hogy én nagyfiú lettem-e azóta, igen, ezen is merengtem egy kicsit. meg hogy, megölné-e soraimat, ha ezredmagammal hallgatnám a taktust, ami anno csak ránk tartozott; hogy 1.300 forintért hallgatom majd, amit akkor csak a play gomb meg te tudtatok
otthon amúgy van béna kis ágyam, play gombom és downtempóm is.
Csak az a kurva roló hiányzik.
De ezt Te is tudod.
2014. november 3., hétfő
zsinóron
buta vagy, mondják nekem fentről,
zsinóron húzzák a csengőt. azzal jeleznek
nekem
A recepción persze nem,
itt gusztusos kis rézcsengőt nyomkodnak
és nem tudják, mennyivel jobb lenne egy
zsinór.
amikor pici voltam,
és a szemem sem volt ennyire zöld,
órákig üldögéltem, ha letettek.
még ha etettek is,
csak nézegettem csendben.
Untam magam persze, csak nem mutattam
anyámnak, apámnak
feszítse csak büszkeség szét:
na nem a mellüket,
hanem sajna: kettejüket.
amint beszélni kezdtem,
megnyitottam a csapot, melyet szívem
panasztartályához csapott
az isten,
eltátottam kicsi számat,
hangszálak rezegtek és visszhangzott a szoba
UNATKOZOM!
hát nézzenek oda!
mondta cinkosan és édesen
az apa
krómszín szeme böngészte az enyémet
de mondani soha nem akart semmit
inkább csak kacsintott cinkosan
és azt mondta:
Kössünk egy zsinórt a kukinkra.
halványzöld szemek kerekedtek nagyra.
papa?
Biztos jó ötlet ez?
Persze hogy jó, hosszú zsineget keresünk,
majd lazára kötöm
Mama meg ne tudja
megértetted, Manócska?
először tényleg kerestem zsinórt,
egyedül, mert nem tudtam,
hogy papa csak hülyül
velem
meg senki nem közölte,
hogy unalomra nem kötünk csomót,
a kukinkra meg pláne
Felnőttem azóta.
Nagy és zöld a szemem, csendben
Nézegetek rád és rád is
(A kávém reggel rádis)
bazdmeg, de unom már!
kiáltani viszont nem tudok,
inkább befelé fordulva keresem
a zsinórt,
amit aztán farkamra aggatok
zsinóron húzzák a csengőt. azzal jeleznek
nekem
A recepción persze nem,
itt gusztusos kis rézcsengőt nyomkodnak
és nem tudják, mennyivel jobb lenne egy
zsinór.
amikor pici voltam,
és a szemem sem volt ennyire zöld,
órákig üldögéltem, ha letettek.
még ha etettek is,
csak nézegettem csendben.
Untam magam persze, csak nem mutattam
anyámnak, apámnak
feszítse csak büszkeség szét:
na nem a mellüket,
hanem sajna: kettejüket.
amint beszélni kezdtem,
megnyitottam a csapot, melyet szívem
panasztartályához csapott
az isten,
eltátottam kicsi számat,
hangszálak rezegtek és visszhangzott a szoba
UNATKOZOM!
hát nézzenek oda!
mondta cinkosan és édesen
az apa
krómszín szeme böngészte az enyémet
de mondani soha nem akart semmit
inkább csak kacsintott cinkosan
és azt mondta:
Kössünk egy zsinórt a kukinkra.
halványzöld szemek kerekedtek nagyra.
papa?
Biztos jó ötlet ez?
Persze hogy jó, hosszú zsineget keresünk,
majd lazára kötöm
Mama meg ne tudja
megértetted, Manócska?
először tényleg kerestem zsinórt,
egyedül, mert nem tudtam,
hogy papa csak hülyül
velem
meg senki nem közölte,
hogy unalomra nem kötünk csomót,
a kukinkra meg pláne
Felnőttem azóta.
Nagy és zöld a szemem, csendben
Nézegetek rád és rád is
(A kávém reggel rádis)
bazdmeg, de unom már!
kiáltani viszont nem tudok,
inkább befelé fordulva keresem
a zsinórt,
amit aztán farkamra aggatok
2014. október 25., szombat
Valami régi
Ha az őszinteség meztelenség
Lenne...
Varázsolj! Kéred már megint
szépen és kicsit
Pont annyira picit
Mint amilyen parány vagy te magad
Szagolj, szívd magadba ami vagyok
élvezd mert akarom
a karod
akarod hogy én legyek az ok
Vacogsz már, érted jöttem; tudod.
mi, miért, hogy, hogy van ez? kérdezi bután a lány
hogy miért ez a város, miért eger,
miért eresztek gyökeret
mikor lépek már tovább
oda, ahol a kicsiből nagy lesz
nincs tovább, ribanc
miért lenne? mikor itt, a hidegben
reszkető fogak közé ékelt szívvel érzem
hogy élek, hogy vagyok,
hogy lüktetek,
mint ebola a hispán ápolónő mellében
édesen, akár a végtelen aszfaltcsík hazafelé,
az úton, meg-megállva, vétlen
és tudod, tétlen
lennék ha megállnék most
és gyökeret vernék
nem.
gyere velem te senki,
szívd magadba amit én is szívok,
vagy maradj magadnak
mert érteni
más, mint itt lenni
velem.
otthon vagyok megint, tátogó hal az akváriumban,
várva,
hogy kihalásszanak,
arcomba tépve kampót akasszanak
hogy kicibálják belőlem azt a keveset is
ami még baszogat
hogy végre kiáltsak,
hogy ordítsam, hogy sikítsam tátogva és némán:
Lévay Péter vagyok, és végre,
most egy kicsit -belül persze- de
ÉLTEM!
Lenne...
Varázsolj! Kéred már megint
szépen és kicsit
Pont annyira picit
Mint amilyen parány vagy te magad
Szagolj, szívd magadba ami vagyok
élvezd mert akarom
a karod
akarod hogy én legyek az ok
Vacogsz már, érted jöttem; tudod.
mi, miért, hogy, hogy van ez? kérdezi bután a lány
hogy miért ez a város, miért eger,
miért eresztek gyökeret
mikor lépek már tovább
oda, ahol a kicsiből nagy lesz
nincs tovább, ribanc
miért lenne? mikor itt, a hidegben
reszkető fogak közé ékelt szívvel érzem
hogy élek, hogy vagyok,
hogy lüktetek,
mint ebola a hispán ápolónő mellében
édesen, akár a végtelen aszfaltcsík hazafelé,
az úton, meg-megállva, vétlen
és tudod, tétlen
lennék ha megállnék most
és gyökeret vernék
nem.
gyere velem te senki,
szívd magadba amit én is szívok,
vagy maradj magadnak
mert érteni
más, mint itt lenni
velem.
otthon vagyok megint, tátogó hal az akváriumban,
várva,
hogy kihalásszanak,
arcomba tépve kampót akasszanak
hogy kicibálják belőlem azt a keveset is
ami még baszogat
hogy végre kiáltsak,
hogy ordítsam, hogy sikítsam tátogva és némán:
Lévay Péter vagyok, és végre,
most egy kicsit -belül persze- de
ÉLTEM!
2014. szeptember 22., hétfő
A kedvenc helyem
Nyugi, nem a Balatonról fogok beszélni.
Igazán csodás dolgok az ívek. Először is, alakilag sem semmi már maga a szó sem: két betű csupán, egy hosszú magánhangzót követ egy zöngés mássalhangzó. Maga az ív is ilyen, elnyújtott hosszú valamit zár le egy puha, másik valami.
A puha szó most kurva jókor jutott eszembe, ugyanis az ívek puha mivoltáról szeretnék írni pár dolgot.
Lehet finoman vagy határozottabban ívelt, élesen végződő vagy kezdődő, hosszú és kurta, széles és keskeny, és így tovább. Lehet egy kanyar az úton, a Hold sarlója, a Starless katarzisa, vagy ahol a körte szűkös csúcsa hízni kezd, netán egy tollvonás a naplómban. A kedvenc helyem mégis más.
Van egy pont rajtad.
Valahol a vállnál kezdődik el, kicsit csúcsosan, magasan. Szinte élesen. Aztán esik, zuhan, persze puhán;
Picit furán,
Aztán eléri a lényeget, a gerincét az ívnek, a kulcscsontot (latinul még szebb az íve, clavicula). Kitüremkedik, gátként emelkedik nyak és mellkas közé, és élesen végződik, farkasszemet nézve párjával torkod alatt. Ennyi lenne az ív, de így mégsem teljes.
A kulcscsont önmagában semmit nem ér. Kulcscsontja mindenkinek van, Zsolti barátom például egy törött, majd később összeforrt kulcscsonttal büszkélkedhet.
Nem. Ez a kulcscsont más. A jobb oldaliról beszélek most, mert általában rejtve van a párja, ezzel már önmagában növeli jelentőségét. Lecsúszik róla a melltartó pántja, mert a csúcsos vállcsont nem csúcsos eléggé hogy megtartsa; még egy ív bontakozik ki ilyenkor. A bőr pedig feszesen húzódik rajta végig, mágikus háromszöget létrehozva váll- kulcscsont vég- és a pánt (már ha az lecsúszott) között.
Passzol rá: a puszi, az orrom, és a kezem. A szavak és a fejem.
A pánt: már annyira nem.
Az illatáról pedig nem is beszéltem...
Ne haragudj, Balaton, de utóbb ez lett a kedvenc helyem.
Igazán csodás dolgok az ívek. Először is, alakilag sem semmi már maga a szó sem: két betű csupán, egy hosszú magánhangzót követ egy zöngés mássalhangzó. Maga az ív is ilyen, elnyújtott hosszú valamit zár le egy puha, másik valami.
A puha szó most kurva jókor jutott eszembe, ugyanis az ívek puha mivoltáról szeretnék írni pár dolgot.
Lehet finoman vagy határozottabban ívelt, élesen végződő vagy kezdődő, hosszú és kurta, széles és keskeny, és így tovább. Lehet egy kanyar az úton, a Hold sarlója, a Starless katarzisa, vagy ahol a körte szűkös csúcsa hízni kezd, netán egy tollvonás a naplómban. A kedvenc helyem mégis más.
Van egy pont rajtad.
Valahol a vállnál kezdődik el, kicsit csúcsosan, magasan. Szinte élesen. Aztán esik, zuhan, persze puhán;
Picit furán,
Aztán eléri a lényeget, a gerincét az ívnek, a kulcscsontot (latinul még szebb az íve, clavicula). Kitüremkedik, gátként emelkedik nyak és mellkas közé, és élesen végződik, farkasszemet nézve párjával torkod alatt. Ennyi lenne az ív, de így mégsem teljes.
A kulcscsont önmagában semmit nem ér. Kulcscsontja mindenkinek van, Zsolti barátom például egy törött, majd később összeforrt kulcscsonttal büszkélkedhet.
Nem. Ez a kulcscsont más. A jobb oldaliról beszélek most, mert általában rejtve van a párja, ezzel már önmagában növeli jelentőségét. Lecsúszik róla a melltartó pántja, mert a csúcsos vállcsont nem csúcsos eléggé hogy megtartsa; még egy ív bontakozik ki ilyenkor. A bőr pedig feszesen húzódik rajta végig, mágikus háromszöget létrehozva váll- kulcscsont vég- és a pánt (már ha az lecsúszott) között.
Passzol rá: a puszi, az orrom, és a kezem. A szavak és a fejem.
A pánt: már annyira nem.
Az illatáról pedig nem is beszéltem...
Ne haragudj, Balaton, de utóbb ez lett a kedvenc helyem.
2014. szeptember 20., szombat
Harminc év múlva
"30 ev ugy elszelelt mint a szar! Ird le pl, szerinted milyen lesz a vilag, es milyen leszel Te 30 ev mulva, ird le szerinted mi fog foglalkoztatni 30 ev mulva, Te meg biztos fogsz akkor elni, s talan en is, es akkor te 55 en pedig 83 evesen jol megdumaljuk mi jott be mi nem! Palackposta a jovobe... Mit szolsz Kisfiam?"
A saját apám megrendelt tőlem egy jövőt elemző, jósló esszét. Pompás. Megrendelésre amúgy is szar bármit is írni (ezzel Barna Béla vitatkozna, előszeretettel hajtogatta, hogy az amatőr motivációja az ihlet, míg a profié a határidő), ezért igen kelletlenül ültem a billentyűzet elé- fölé.
Rengeteg gondolat és terv háborúzik a fejemben most, hogy elsőként pattanhassanak ki és vetődjenek a blog hasábjaira. Rengeteg. Harminc év nemhogy a dereka, gerince, veleje-java az életemnek, hanem maga az életem! Hogy lenne képem megjósolni, megmondani hogy mi fog történni eztán?
innentől kisbetűkkel írok, nehogy valaki komolyan vegye amit mondok.
és mivel nem fűlik a dologhoz a fogam, rendes iskolás módra végig megyek minden ponton, amelyet apám megnevezett az előbb.
1. milyen lesz a vilag
szép lesz. optimista vagyok. a világ egy szép hely, megéri, hogy éljünk benne. még azt is megéri, hogy elbasszuk, ahogy van. lelkes szolgaként tekintünk rá: ez mondjuk baj. nem óvjuk, csak beletöröljük szaros cipőnket, és elvárjuk, hogy kényeztessen minket cserébe. ha már a szart lenyeli.
a világ tehát nem sokat fog változni. lesznek olyanok, akik utálni fogják, és megint lesznek, akik imádni fogják. egy biztos: én az utóbbi táborba tartozok, akármilyen mocsok és nyomor is vesz majd körül.
ezt még mi sem tudjuk elvenni magunktól.
2. milyen leszel Te
kurva jó a kérdés. koros. 55 éves. illene már pár gyereket felnevelni ekkorra. jó lenne azt hinni, hogy a kölyök képem szikárabb és viharvertebb lesz, de maradjunk a realitás talaján. élni mindenképp jó lenne ekkor. szeretnék őszes hajat, de azért ne hulljon ki mind. a szemem színe maradjon ugyanolyan. kifejezéstelenül zöld, ugyebár. biciklizni fogok minden nap a balaton-felvidéken, mert reggelire kelleni fog a tej meg a pékáru. magamnak.
morcos nagyapóka leszek unokák nélkül.
meg fiatal tigrincs, a környék szűzeire vadászva.
jó, ennyi elég is lesz.
3. mi fog foglalkoztatni
az útlevelem. a nők- elméleti síkon vagy gyakorlatban?- fene tudja. a fiam. a balaton. a könyvek. a tanítás. az írás. a levegő. a sport meg az úszás. a zene. a film. ti. unalmas vagyok, mi? most is ezeket szeretem.
4. Mit szolsz
mit is szólhatnék? legyen minden ugyanolyan és minden más. csak legyünk, basszameg. 55 meg 83 évesen, a teraszon, fonyódon vagy brisbane-ben, tök mindegy. legyünk, borozzunk, és nevessünk a múltban jósolt csacskaságainkon! legyen ott míra és luca meg balázs, mind fél évszázaddal már hátuk mögött, dani és katinka, harminc éves zsenge fiatalként, meg mindenki más akinek élnie kell, akit szeretnénk, hogy éljen.
mit szóljak hát?
harminc évről kérdezel
mégsem érzem ezernek
vagy egynek sem a súlyát
taknyos, buta kölköd van,
kérnéd, hogy meséljen,
a jövőről neked regéljen;
de csak lagymatag, remegő hangon kiejtett szavakat tud elrebegni neked.
nem látja a jövőt
nem is tudhatja meg.
A saját apám megrendelt tőlem egy jövőt elemző, jósló esszét. Pompás. Megrendelésre amúgy is szar bármit is írni (ezzel Barna Béla vitatkozna, előszeretettel hajtogatta, hogy az amatőr motivációja az ihlet, míg a profié a határidő), ezért igen kelletlenül ültem a billentyűzet elé- fölé.
Rengeteg gondolat és terv háborúzik a fejemben most, hogy elsőként pattanhassanak ki és vetődjenek a blog hasábjaira. Rengeteg. Harminc év nemhogy a dereka, gerince, veleje-java az életemnek, hanem maga az életem! Hogy lenne képem megjósolni, megmondani hogy mi fog történni eztán?
innentől kisbetűkkel írok, nehogy valaki komolyan vegye amit mondok.
és mivel nem fűlik a dologhoz a fogam, rendes iskolás módra végig megyek minden ponton, amelyet apám megnevezett az előbb.
1. milyen lesz a vilag
szép lesz. optimista vagyok. a világ egy szép hely, megéri, hogy éljünk benne. még azt is megéri, hogy elbasszuk, ahogy van. lelkes szolgaként tekintünk rá: ez mondjuk baj. nem óvjuk, csak beletöröljük szaros cipőnket, és elvárjuk, hogy kényeztessen minket cserébe. ha már a szart lenyeli.
a világ tehát nem sokat fog változni. lesznek olyanok, akik utálni fogják, és megint lesznek, akik imádni fogják. egy biztos: én az utóbbi táborba tartozok, akármilyen mocsok és nyomor is vesz majd körül.
ezt még mi sem tudjuk elvenni magunktól.
2. milyen leszel Te
kurva jó a kérdés. koros. 55 éves. illene már pár gyereket felnevelni ekkorra. jó lenne azt hinni, hogy a kölyök képem szikárabb és viharvertebb lesz, de maradjunk a realitás talaján. élni mindenképp jó lenne ekkor. szeretnék őszes hajat, de azért ne hulljon ki mind. a szemem színe maradjon ugyanolyan. kifejezéstelenül zöld, ugyebár. biciklizni fogok minden nap a balaton-felvidéken, mert reggelire kelleni fog a tej meg a pékáru. magamnak.
morcos nagyapóka leszek unokák nélkül.
meg fiatal tigrincs, a környék szűzeire vadászva.
jó, ennyi elég is lesz.
3. mi fog foglalkoztatni
az útlevelem. a nők- elméleti síkon vagy gyakorlatban?- fene tudja. a fiam. a balaton. a könyvek. a tanítás. az írás. a levegő. a sport meg az úszás. a zene. a film. ti. unalmas vagyok, mi? most is ezeket szeretem.
4. Mit szolsz
mit is szólhatnék? legyen minden ugyanolyan és minden más. csak legyünk, basszameg. 55 meg 83 évesen, a teraszon, fonyódon vagy brisbane-ben, tök mindegy. legyünk, borozzunk, és nevessünk a múltban jósolt csacskaságainkon! legyen ott míra és luca meg balázs, mind fél évszázaddal már hátuk mögött, dani és katinka, harminc éves zsenge fiatalként, meg mindenki más akinek élnie kell, akit szeretnénk, hogy éljen.
mit szóljak hát?
harminc évről kérdezel
mégsem érzem ezernek
vagy egynek sem a súlyát
taknyos, buta kölköd van,
kérnéd, hogy meséljen,
a jövőről neked regéljen;
de csak lagymatag, remegő hangon kiejtett szavakat tud elrebegni neked.
nem látja a jövőt
nem is tudhatja meg.
2014. szeptember 19., péntek
Van
Szerettem volna komolykodósra venni a figurát, amikor elhatároztam, hogy írok pár szót a "Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan" c. filmről. Szerettem volna, ha kicsit kirí az átlagos bejegyzéseimből. Több dolog is motivált célomban: új, magyar film, sok google kereséssel de számottevő véleményezés nélkül; itt a nagyszerű lehetőség, propagáljuk a miskolci Cinefest egyik nagyjátékfilmjét!
Nem megy. Nem megy komolyan. Ez többnyire annak köszönhető, hogy a VAN emberközeli és végtelenül kedves film, ami csak az internetes fórumozók legkeményebb szívű fajtáját fogja hidegen hagyni.
Áron, a bölcsészfigurák karikatúrája de egyben valósága is. Majdnem harminc, filmesztétikát végzett eltés, indokolatlanul sálat hordós, szomorú szemű, kócos hajú, csendes srác. Eszter, az ő femme fatale-ja pedig kidobta, és innen indul hősünk nyűglődése, amit aztán vélhetően és remélhetően az ilyenkor megszokott gyógyulás zár.
Valahogy azonban el kell jutnunk A-ból B-be, ezt az utat pedig nagyszerűen tölti ki a rendező, keverve humort, keserűséget, és egy jó nagy adag Budapestet. A megváltást pedig kétszer is úgy hisszük, hogy végre megérkezett: a kalauzlányka, aki orrát túrva megtetszik Áronnak, vagy a később felbukkanó portugál szépség, Maria is mind tökéletes "kizökkentőnek", "új alapnak" tűnnek.
De nem ilyen kiszámítható a film, és a poénokon is a végéig őszintén lehet nevetni; mire végeztünk, csak annyit súgtam jobbra: nagyon kedves kis film volt ez.
A stábbal való, vetítés utáni csevejt némiképp rontotta a Cinefestre kirendelt tolmácsolás pocsék színvonala ("angolul jól tudók előnyben... esetleg valaki tudna nekem a közönségből segíteni?"), de így is vigyorogva futottunk össze a folyosón Ákossal. Tudjátok, azzal az Ákossal, akivel filmet forgattunk fél éve (aztán a dolog nem lett publikálva, ejnye). A sztori koncepciója akkor is hasonló volt: egy bánatos bölcsész (azaz jómagam) a szőke barátnőjével való szakítást nem tudja feldolgozni, ezért a megváltást nyilván csak a külvilág hozza el neki.
Szóval odasasszéztam Ákoshoz, és azt mondtam neki:
- Látod, így kell gyógyulásról forgatni.
- Jövő héten mit csinálsz?
- Csinálnunk kéne valamit, írni akarok te meg rendezd meg, rendezd rám.
- Üljünk össze.
Majd összeülünk. Komikus kis párbeszéd volt, elvégre mindketten B-kategóriás Áronok vagyunk.
Csak a sálunkat hagytuk otthon.
2014. szeptember 16., kedd
Gesztenyékről
Gesztenyét rugdalni jó dolog. Persze csak egyedül. Mások ne lássák! Intim aktus ez, gondosan kiválasztani egy kis darab gesztenyét tucatnyi társa közül s szépen belerúgni egyet, hogy minél messzebbre, de mégis egyenesen guruljon. Végigpattoghat a töredezett járdán, gurulhat a lejtőn, kicsit lefékezhet az útmenti gyomokhoz súrlódva, de a lényeg mindig az volt, hogy minél később kelljen ismét belerúgni. És persze, hogy ne guruljon el.
Volt egy lány, nevezzük most Krisztinek. Apám barátjának a lánya. Nem kedveltük egymás társaságát kifejezetten, de amíg apáink zsebre dugott kézzel dörmögtek séta közben, szinte kötelező volt közös foglalatosság után nézni.
Ja, ősz volt épp, és egy parkban sétálgattunk dörmögő apáinkkal. Én szokás szerint egy gesztenyét rugdaltam, és még az sem zavart, hogy mások is látják amit csinálok. Kriszti is a gesztenyékkel játszott, de egészen fura módon: megfogott egyet, és elkezdett hozzá beszélni:
- Olyan szép kis gesztenye vagy te itt. Mások csak beléd rúgnak, de én szeretlek téged. Bizony. Olyan szép vagy hogy mindjárt mondok is rólad egy verset:
"A fák közt fúj már a szél,
A kislány pedig gesztenyét szendegél (sic!)."
Apáink dörmögése kitörni készülő röhögésbe váltott át szép lassan. Én pedig csak néztem Krisztire meg a gesztenyére. Hirtelen kikaptam a kezéből, és ráripakodtam:
- A gesztenyéket rugdalni kell! Már leestek a fáról, és nem lett semmi bajuk!
Mondtam, majd feldobtam magam elé, és bal lábammal jól belerúgtam. Sajnos cipőm orra felfele kunkorodott, így nagy igyekezetemben olyan kiflit csempésztem a lövésbe, hogy azt Carlos, de még Czibor vagy Kocsis is megirigyelte volna. Így történhetett meg, hogy a gesztenye nagy erővel homlokomnak ütődött, én pedig fájdalmas kiáltással elvágódtam az avarban.
Apáink hangosan hahotáztak. Meg Kriszti is. Szaporán törölgettem dühös könnyeimet, hogy ne látszódjon a vereségem. Nem igazán sikerült, Kriszti csak nevetett tovább.
- Te csak nevess, te hülye! Menj és szendegéld a gesztenyéidet!
Gonosz vigyor itta fel másodpercek alatt a könnyeket, látva, hogy Kriszti is elsírja magát. Apám karjai nyúltak hónom alá, megfogta kicsi vállaim, megrázott, és mutatóujjával gesztikulálva közölte, hogy ilyet nem szabad mondani.
Ő meg a röhögéstől könnyezett már.
Volt egy lány, nevezzük most Krisztinek. Apám barátjának a lánya. Nem kedveltük egymás társaságát kifejezetten, de amíg apáink zsebre dugott kézzel dörmögtek séta közben, szinte kötelező volt közös foglalatosság után nézni.
Ja, ősz volt épp, és egy parkban sétálgattunk dörmögő apáinkkal. Én szokás szerint egy gesztenyét rugdaltam, és még az sem zavart, hogy mások is látják amit csinálok. Kriszti is a gesztenyékkel játszott, de egészen fura módon: megfogott egyet, és elkezdett hozzá beszélni:
- Olyan szép kis gesztenye vagy te itt. Mások csak beléd rúgnak, de én szeretlek téged. Bizony. Olyan szép vagy hogy mindjárt mondok is rólad egy verset:
"A fák közt fúj már a szél,
A kislány pedig gesztenyét szendegél (sic!)."
Apáink dörmögése kitörni készülő röhögésbe váltott át szép lassan. Én pedig csak néztem Krisztire meg a gesztenyére. Hirtelen kikaptam a kezéből, és ráripakodtam:
- A gesztenyéket rugdalni kell! Már leestek a fáról, és nem lett semmi bajuk!
Mondtam, majd feldobtam magam elé, és bal lábammal jól belerúgtam. Sajnos cipőm orra felfele kunkorodott, így nagy igyekezetemben olyan kiflit csempésztem a lövésbe, hogy azt Carlos, de még Czibor vagy Kocsis is megirigyelte volna. Így történhetett meg, hogy a gesztenye nagy erővel homlokomnak ütődött, én pedig fájdalmas kiáltással elvágódtam az avarban.
Apáink hangosan hahotáztak. Meg Kriszti is. Szaporán törölgettem dühös könnyeimet, hogy ne látszódjon a vereségem. Nem igazán sikerült, Kriszti csak nevetett tovább.
- Te csak nevess, te hülye! Menj és szendegéld a gesztenyéidet!
Gonosz vigyor itta fel másodpercek alatt a könnyeket, látva, hogy Kriszti is elsírja magát. Apám karjai nyúltak hónom alá, megfogta kicsi vállaim, megrázott, és mutatóujjával gesztikulálva közölte, hogy ilyet nem szabad mondani.
Ő meg a röhögéstől könnyezett már.
2014. augusztus 31., vasárnap
23:20, mindjárt ősz
Na, van még negyven perced. Mutass valamit, nyár! Te vagy a non-plus-ultrája az évnek. Legalábbis ezt rebesgetik rólad. Tudod, van a tél, a halott csend, a tavasz meg a virágzás, és aztán Te, az érett, ragyogó és méltóságos kiteljesedése az évnek. Jössz, hozod magaddal azt, amire milliárdok várnak: a napsütést meg a záporokat, a bikinit meg a fesztiválokat, az életet, a virágzás tetőzését, basszadmeg, mindent! Te vagy a vége, nem? Jön az ősz, az eső, és véged, vége mindennek. Siratjuk az évet (most épp a kétezer-tizennégyest), várjuk az utolsó három-négy hónapot, hadd legyen jövőre, hadd legyen tél és tavasz, hadd jöjjön az a három hónap! Hadd legyen vége a kilenc hónap unalomnak, dolgozni kell, spórolni a szabadsággal, satöbbi. Legyen nyár, teljesedjünk ki, essünk be a pad alá fáradtan és részegen, álmodva a boldogságról meg a szerelemről. Legyen hát nyár megint!
Basszátok meg. Megint.
Még mindig az ősz a legjobb hónap. Nem kezdek bele, miért. Rádöbbenni, hogy az ősz a legszebb évszak majdnem olyan klisé, mint -ni végződésű rímeket alkotni.
Gyakori. Ezért klisé. Ha nem értenétek.
Nincs mit mondanom. Nyáladzok a pipaszárra, és már megint este van; megint iszok, megint Massive Attack. Megint arra gondolok, mi lenne ha, mint gondtalan és ötlettelen filozófuscsemeték téli éjszakákon.
Ti sem értitek? Mert én sem.
Ősz lett huszonötödjére, és én örülök ennek. Kicsit kevesebb, mint huszonötödjére.
Basszátok meg. Megint.
Még mindig az ősz a legjobb hónap. Nem kezdek bele, miért. Rádöbbenni, hogy az ősz a legszebb évszak majdnem olyan klisé, mint -ni végződésű rímeket alkotni.
Gyakori. Ezért klisé. Ha nem értenétek.
Nincs mit mondanom. Nyáladzok a pipaszárra, és már megint este van; megint iszok, megint Massive Attack. Megint arra gondolok, mi lenne ha, mint gondtalan és ötlettelen filozófuscsemeték téli éjszakákon.
Ti sem értitek? Mert én sem.
Ősz lett huszonötödjére, és én örülök ennek. Kicsit kevesebb, mint huszonötödjére.
2014. augusztus 28., csütörtök
Kézirat
Van valami készülőben, sorok meg mondatok, amik lassan összeállnak egy történetté. Legalábbis már annyira összeállnak hogy néha kinyomtatom az egészet, és Fonyódra menet tollal javítgatom: "átírni", "ez így igénytelen", "bővíteni". Ilyen jegyzetekkel látom el, majd egy olyan ember kezébe nyomom, akinek a kritikája érdekel, de azért nem vág földhöz.
Azt nehezen viselném.
Ez a két ember, kori és érzelmi életbeli sajátosságból kifolyólag két szülőm. Nem győztem szabadkozni előttük, hogy ez nem a végleges, ezt ne olvassák el, azt még ugorják át, egyszóval mindent megtettem és bevetettem, hogy tompítsak egy esetleges letaglózó véleményt.
Mondtam, hogy nehezen viselem az ilyet.
Egy pillanat, kijött egy magocska a fogamból, eddig bele volt ragadva, na de most jól kibányásztam és kettéharaptam. Köszönöm a türelmet.
Tehát épp úgy esett, hogy anyám (én Lewis Carroll nyomán inkább mamsi plénynek hívom, de ez túl bizalmas elnevezés, nem is említeném többet) egy év után hazalátogatott két öcsémmel, és Almádiban gyűltünk össze az első estére. Misi és Andris kijelentették, hogy nélkülem bizony nem tudnak aludni, így begyömöszöltek priccseik közé, én pedig meg sem mukkanhattam. Vagyis megmukkantam, mert megkértem anyámat, hogy olvassa el a javítgatott kéziratot. Kézbe vette, nézegette, kiszedett egy magocskát a fogából, majd olvasni kezdte. Én meg elaludtam, öccs-kezek erdejében.
Sokat nem mondott másnap, én pedig szinte elfelejtettem. Azt hiszem, a főszereplő nőkhöz való viszonyulása és megítélése fennakadt nála a rostán, de ezt mindketten (remélhetőleg) megbocsátható bűnnek tekintettük. Együttlétünk további része jól definiálható az alábbi képpel:
Aztán mentek haza. Én meg Fonyódra. És ha már ott voltam, egy (kettő? három?) pohár bor mellett megvitattuk a kéziratot apámmal is (rá sajnos Carroll nem talált megfelelő, és nekem is tetsző becenevet). Kötekedett velem.
- Túlságosan is cselekmény-orientált.
- És az miért baj?
- Hiányolom a leíró részeket. Amikor mesélsz nekem a grúz hegyekről, olyan részletesen elmondasz mindent.
- Félek a leírástól. Hesse és Tolkien olyan jók voltak benne.
- Na és?
- Az életem most cselekmény. Majd később leírás lesz.
- Aztán ne odázd túl sokáig, a végén meghalsz és rájössz hogy nem írtál semmit. Nincs olyan sok időd, mint ahogy az látszik.
Így beszélgettünk, a bor pedig csak fogyott, fogyott... az utolsó esténk Fonyódon ezen a nyáron. Mindig ez szokott lenni a vége. Meg az, hogy kiköpi, amit igazán gondol.
- Az a baj, hogy túlságosan tetszeni akarsz. Nem az a célod, hogy gyönyörködtess, pedig minden művészetnek ez lenne a dolga. Akarj tetszeni, de ne ez legyen az elsődleges cél!
- Miért baj hogy tetszeni akarok? Mikor, ha nem most? Puszta gyönyörködtetéssel majd mehetek egy magánkiadóhoz, ahol kiadnak 300 példányban és darabját 7000 forintért értékesíthetem magam.
Ő pedig csak ingatta a fejét. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már annyira nem értettünk egyet és olyannyira sok bort fogyasztottunk, hogy bölcsebbnek láttuk, ha nyugovóra térünk.
- Jó éjt kisfiam.
- Szia.
Én pedig leültem és dühből írtam a grúz hegyekről.
Másnap a vasútállomáson jól kiröhögtük magunkat a tegnap estiért. Közöltem vele, hogy írtam valamit Grúziáról is.
- És? Sok a leírás, ugye? -kérdezte.
- Esküszöm hogy nem veled akartam kibaszni. De cselekmény-orientált és alig van benne leírás. Nem tudok máshogy írni most, papa. Ez a hangom.
Csak somolygott sokatmondóan. Fene tudja mire gondolhat ilyenkor- bosszankodtam magamban, majd felszálltam a pesti gyorsra.
Azt nehezen viselném.
Ez a két ember, kori és érzelmi életbeli sajátosságból kifolyólag két szülőm. Nem győztem szabadkozni előttük, hogy ez nem a végleges, ezt ne olvassák el, azt még ugorják át, egyszóval mindent megtettem és bevetettem, hogy tompítsak egy esetleges letaglózó véleményt.
Mondtam, hogy nehezen viselem az ilyet.
Egy pillanat, kijött egy magocska a fogamból, eddig bele volt ragadva, na de most jól kibányásztam és kettéharaptam. Köszönöm a türelmet.
Tehát épp úgy esett, hogy anyám (én Lewis Carroll nyomán inkább mamsi plénynek hívom, de ez túl bizalmas elnevezés, nem is említeném többet) egy év után hazalátogatott két öcsémmel, és Almádiban gyűltünk össze az első estére. Misi és Andris kijelentették, hogy nélkülem bizony nem tudnak aludni, így begyömöszöltek priccseik közé, én pedig meg sem mukkanhattam. Vagyis megmukkantam, mert megkértem anyámat, hogy olvassa el a javítgatott kéziratot. Kézbe vette, nézegette, kiszedett egy magocskát a fogából, majd olvasni kezdte. Én meg elaludtam, öccs-kezek erdejében.
Sokat nem mondott másnap, én pedig szinte elfelejtettem. Azt hiszem, a főszereplő nőkhöz való viszonyulása és megítélése fennakadt nála a rostán, de ezt mindketten (remélhetőleg) megbocsátható bűnnek tekintettük. Együttlétünk további része jól definiálható az alábbi képpel:
 |
| a számban egyebként a fényképező kis viewfinder papucsa van még mielőtt |
- Túlságosan is cselekmény-orientált.
- És az miért baj?
- Hiányolom a leíró részeket. Amikor mesélsz nekem a grúz hegyekről, olyan részletesen elmondasz mindent.
- Félek a leírástól. Hesse és Tolkien olyan jók voltak benne.
- Na és?
- Az életem most cselekmény. Majd később leírás lesz.
- Aztán ne odázd túl sokáig, a végén meghalsz és rájössz hogy nem írtál semmit. Nincs olyan sok időd, mint ahogy az látszik.
Így beszélgettünk, a bor pedig csak fogyott, fogyott... az utolsó esténk Fonyódon ezen a nyáron. Mindig ez szokott lenni a vége. Meg az, hogy kiköpi, amit igazán gondol.
- Az a baj, hogy túlságosan tetszeni akarsz. Nem az a célod, hogy gyönyörködtess, pedig minden művészetnek ez lenne a dolga. Akarj tetszeni, de ne ez legyen az elsődleges cél!
- Miért baj hogy tetszeni akarok? Mikor, ha nem most? Puszta gyönyörködtetéssel majd mehetek egy magánkiadóhoz, ahol kiadnak 300 példányban és darabját 7000 forintért értékesíthetem magam.
Ő pedig csak ingatta a fejét. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már annyira nem értettünk egyet és olyannyira sok bort fogyasztottunk, hogy bölcsebbnek láttuk, ha nyugovóra térünk.
- Jó éjt kisfiam.
- Szia.
Én pedig leültem és dühből írtam a grúz hegyekről.
Másnap a vasútállomáson jól kiröhögtük magunkat a tegnap estiért. Közöltem vele, hogy írtam valamit Grúziáról is.
- És? Sok a leírás, ugye? -kérdezte.
- Esküszöm hogy nem veled akartam kibaszni. De cselekmény-orientált és alig van benne leírás. Nem tudok máshogy írni most, papa. Ez a hangom.
Csak somolygott sokatmondóan. Fene tudja mire gondolhat ilyenkor- bosszankodtam magamban, majd felszálltam a pesti gyorsra.
2014. augusztus 15., péntek
Negyed
Emlékszem, úgy tizenöt éve valamelyik rock-fenegyerek szülinapi koncertjét úgy plakátolták ki Pesten, hogy "XY fél évszázados lesz". Milyen menőn is hangzik az évszázad szóval játszadozni! Már-már halhatatlannak érezheti magát az ember, még akkor is, ha a lakosság nagyrészt csak a század törtszámaival tud kérkedni. Alig vártam, hogy én is megtehessem, és ha plakátra nem is futotta, négy nappal a nemes pillanat előtt megtámadtam ismerőseimet az alábbi kijelentéssel:
NÉGY NAP ÉS NEGYED ÉVSZÁZADOS VAGYOK / 4 days and im a quarter century old!!!!
A reakciók majdnem annyira viccesek mint maga a kijelentés. Név nélkül:
1
- júúúúúúúúúj (...) te vén fasz
2
- öreg szar vagy
3
- ney askım? (tessék szívem?)
4
- OMG
5
- szar ügy
6
- Seen at 1:02 am
7
- Happy birthday bitch
8
- Ok, and? You are worried about that? (oké, és? aggódsz miatta?)
Bónusz:
- gratulálok Pijer!
- bocs, közvéleménykutatást tartottam. tőled egy kicsit nyersebb választ vártam
- akkor baszd meg
NÉGY NAP ÉS NEGYED ÉVSZÁZADOS VAGYOK / 4 days and im a quarter century old!!!!
A reakciók majdnem annyira viccesek mint maga a kijelentés. Név nélkül:
1
- júúúúúúúúúj (...) te vén fasz
2
- öreg szar vagy
3
- ney askım? (tessék szívem?)
4
- OMG
5
- szar ügy
6
- Seen at 1:02 am
7
- Happy birthday bitch
8
- Ok, and? You are worried about that? (oké, és? aggódsz miatta?)
Bónusz:
- gratulálok Pijer!
- bocs, közvéleménykutatást tartottam. tőled egy kicsit nyersebb választ vártam
- akkor baszd meg
2014. augusztus 9., szombat
A fáradtság a drogom
A tökéletes tudatmódosító. Ami írásra serkent, ami felszínre hoz olyan dolgokat, amelyeket a tudat józan gátai pimasz mód eltakarnak. Tíz év után találtam rá az ideális drogra; most szépen felsorolom a felé vezető utat.
(1) Alkohol
15 évesen kaptam ajándékba egy üveg Garrone Cherryt. Nem kedveltem az alkoholt, persze tudtam, hogy hamarosan kötelező jelleggel fogom nyakalni a különböző színűk-ízű-koncentrátumú-mennyiségű italokat. A Garrone Cherry maga volt a tökély. Persze a barátaim csajpiának hívták és büszkén sört vedeltek állandóan (pedig tudtam, hogy nem szerették; a sört egyszerűen nem lehet szeretni olyan fiatalon). Jó volt a szelíd, édeskés lötty jótékony delíriuma. Ha ez a részegség, ide vele!
Az első hányós buli aztán mindent megváltoztat. 17 voltam, amikor Almádiban megrendeztük kamaszkorunk első, kataklizmikus-katartikus partiját. Jótékony delírium, a nagy faszt. Másnap mentünk haza, Bali pedig még talált egy száradt spagettidarabot a hajamban. Megfogadtam, hogy soha nem rúgok be többet.
Egerben persze ez tarthatatlan volt. Ráálltam a borra, társaságban vagy egyedül, vöröset, szárazat, völgyes folyósat vagy palackosat, egyszerűen belezúgtam, megszerettem. Hamvas Bélát és Baudelaire-t olvasgattam ekkortájt, akik olyan szép dolgokat írtak a borról, hogy nem tudtam nem egyetérteni és inni még egy kicsit könyveik felé görnyedve.
Mégis, valami hiányzott. Másnap fájt a fejem, kiszáradt a torkom, szédelegtem. Minden alkalommal, valamilyen úton-módon megfizettem bormámorom árát. Más megoldás után kellett nézni.
(2) Dohány
Ha az alkoholfogyasztás ellen tiltakoztam, tripla ennyire elleneztem a dohányzás bárminemű megnyilvánulását. Édesanyám régen sokat dohányzott, én pedig mindig vicces arcokat vágtam ki a cigisdobozaiból. A dohány illatát szerettem, de a füstjét már nem. Almádi rontott meg ebben is aztán. Áron vett egy doboz Camelt, én pedig kértem tőle egy szálat. Ezzel indult lejmolós karrierem: kikötöttem magamnak, hogy én soha nem veszek cigit, csak akkor szívok, ha adnak. Az éjszakák legrosszabb bagósává váltam: csak akkor szívtam, ha adtak és ha ittam, így aztán néha két hétig egy szál se, aztán néha egy este alatt egy-két dobozt is leszűrettem szegény tüdőmmel.
Az alkohollal ellentétben minden cigizős éjszaka után megfogadtam: soha többet. Köhögtem, krákogtam mint egy tbc-s uhubagoly. Kell a francnak bagózni! Aztán egy hét múlva megint vígan pöfékeltem.
Szokásomon több ízben is megpróbáltam felülkerekedni, ehhez pedig a leghasznosabbnak tűnő eszköz a pipa volt. Nagyapám pipái. Vettem egy zacskó dohányt meg pár egyéb cuccot, és próbáltam átszellemülten pöfékelni. Macerás szarnak gondoltam elsőre. Másodikra. Mára megszoktam, de a cigit nem pótolja: sokáig tart, de csípi a nyelvet, és több meló van vele mint egyszerűen rágyújtani.
Nem, a dohány sem lehet megoldás.
(3) Fű
Persze mit hadoválhatnék a dologról, elvégre legfeljebb egy tucatnyi randevúm volt vele. Mindenki ismer valakit aki csinálja, aki tud szerezni. Szentendrén ez duplán igaz volt. Egy megbízható haver haverjának a haverja szerzett hármunknak, mi pedig a szűzlány izgalmával csaptunk bele a dologba. Pompás volt. Tényleg jó cucc volt. Imádtuk azt az estét. Aztán emlékszem, már hajnal volt mikor Bali jött be hozzám tágra nyílt szemekkel:
- Pijer, a szobámban most húzott el a kettes metró! Utána pedig molylepkék mindenütt bazmeg! Molylepkék!- és riadtan hadonászott maga előtt.
A következő alkalmak mind hányással végződtek. Hiába volt csodás egy-két órám, a gyomromat mindig felkavarta a szutyok. Nem kedveltem meg, akárhányszor és akárhány (höhö) félét próbáltam. Aztán jött Isztambul, és egy életre elvette a kedvemet. Meg majdnem az életemet.
Ömürnél vízipipáztunk. Miért is lenne más mint a többi? Beleszívtam. Sokszor. Miattam hozták a cuccot.
Valami nem stimmelt. Zúgott a fejem, a szemeim és az arcom. Kimelegedtem egy másodperc alatt. Biztos sok volt egyszerre. Leültem. Csillagok mindenütt. Vécé. Hányni nem kell. Akkor mi van?
Képszakadás.
A földön térek magamhoz, a hálóban vagyok. Négy török, két srác meg két csaj térdel aggódva körülöttem. Tíz perce ájult voltam, mondják. Valami kémia úton tisztított cucc volt, a kórház zárt raktárából lopták. Tiszta víz a pólóm. A szívem helyén egy töppedt őszibarack van. Mintha üres lenne a mellkasom. Rémisztő érzés volt. Mintha meghaltam volna. Órákon át csak izzadtam és kuporogtam embriópózban, kezeimet mellkasomhoz szorítva. Nem, soha többet.
(4) Egyéb
Nincs egyéb. A fenti hármasfogat rádöbbentett, hogy nekem a bor is elég. Messzebb nem akarok menni. Kolonc lenne. Azt hiszem, legalábbis.
Hevenyészett tanulmányom végéhez, és egyben konklúziójához, kvázi megoldásához érkeztünk. Az ötös pontot már lelőttem a címben; most viszont meg is fogom magyarázni.
(5) Fáradtság
Az éjszakai műszak döbbentett rá. Hatból öt napot dolgoztam végig, este héttől reggel hétig, és az utolsó nap reggelén egyből mentem Fonyódra. Hulla fáradtan: amikor az embernek már gondolkodni is fáj. Az érsekkertben ballagtam, és röhögnöm kellett. Nem tudom miért. Csak nevettem. Elkezdtem énekelni. Jött szembe egy bácsi, és jó hangosan ráköszöntem. Megijedt, én pedig nevettem tovább. A vonatra várva írni akartam valami idióta rímet, amit odafele dúdoltam, de nem volt nálam toll. A kis büfében nem volt eladó íróeszköz, de a pultoslány adott egyet ingyen. Kezet csókoltam neki, ő csak vihogott, a pultnál pedig az öreg alkesz gyanúsan méregetett reggeli sör-pálinka kombója mögül. Olyan volt, mintha a világ a maga teljes egészében, valójában mutatkozna. Nem voltak szociális minták, viselkedési berögzülések. Csak én, meg ahogy sétálok és dúdolok, írok, beszélgetek, röhögök bután, fáradtan. Fáradtan. Tehát rájöttem hogy imádok fáradtnak lenni: a testemet nem zavarja, hogy ki kell tekernem a völgyből, és mire hazaérek, még fogócskázok Morzsival a kertben. Lefekszem az ágyamba, mert mégis illene aludni, de nem megy, imádom ezt a holtpontot, kilúgozott gondolataim és érzéseim olyan tisztán égnek fejemben, hogy szinte perzselik a kezemet, le kell írni, aztán énekelni, nem, táncolni, őrjöngeni, fekvőtámaszozni, röhögni, aztán pedig végre bezuhanni az ágyba. És édesen aludni.
És másnap még jobban is érzem magam.
(1) Alkohol
15 évesen kaptam ajándékba egy üveg Garrone Cherryt. Nem kedveltem az alkoholt, persze tudtam, hogy hamarosan kötelező jelleggel fogom nyakalni a különböző színűk-ízű-koncentrátumú-mennyiségű italokat. A Garrone Cherry maga volt a tökély. Persze a barátaim csajpiának hívták és büszkén sört vedeltek állandóan (pedig tudtam, hogy nem szerették; a sört egyszerűen nem lehet szeretni olyan fiatalon). Jó volt a szelíd, édeskés lötty jótékony delíriuma. Ha ez a részegség, ide vele!
Az első hányós buli aztán mindent megváltoztat. 17 voltam, amikor Almádiban megrendeztük kamaszkorunk első, kataklizmikus-katartikus partiját. Jótékony delírium, a nagy faszt. Másnap mentünk haza, Bali pedig még talált egy száradt spagettidarabot a hajamban. Megfogadtam, hogy soha nem rúgok be többet.
Egerben persze ez tarthatatlan volt. Ráálltam a borra, társaságban vagy egyedül, vöröset, szárazat, völgyes folyósat vagy palackosat, egyszerűen belezúgtam, megszerettem. Hamvas Bélát és Baudelaire-t olvasgattam ekkortájt, akik olyan szép dolgokat írtak a borról, hogy nem tudtam nem egyetérteni és inni még egy kicsit könyveik felé görnyedve.
Mégis, valami hiányzott. Másnap fájt a fejem, kiszáradt a torkom, szédelegtem. Minden alkalommal, valamilyen úton-módon megfizettem bormámorom árát. Más megoldás után kellett nézni.
(2) Dohány
Ha az alkoholfogyasztás ellen tiltakoztam, tripla ennyire elleneztem a dohányzás bárminemű megnyilvánulását. Édesanyám régen sokat dohányzott, én pedig mindig vicces arcokat vágtam ki a cigisdobozaiból. A dohány illatát szerettem, de a füstjét már nem. Almádi rontott meg ebben is aztán. Áron vett egy doboz Camelt, én pedig kértem tőle egy szálat. Ezzel indult lejmolós karrierem: kikötöttem magamnak, hogy én soha nem veszek cigit, csak akkor szívok, ha adnak. Az éjszakák legrosszabb bagósává váltam: csak akkor szívtam, ha adtak és ha ittam, így aztán néha két hétig egy szál se, aztán néha egy este alatt egy-két dobozt is leszűrettem szegény tüdőmmel.
Az alkohollal ellentétben minden cigizős éjszaka után megfogadtam: soha többet. Köhögtem, krákogtam mint egy tbc-s uhubagoly. Kell a francnak bagózni! Aztán egy hét múlva megint vígan pöfékeltem.
Szokásomon több ízben is megpróbáltam felülkerekedni, ehhez pedig a leghasznosabbnak tűnő eszköz a pipa volt. Nagyapám pipái. Vettem egy zacskó dohányt meg pár egyéb cuccot, és próbáltam átszellemülten pöfékelni. Macerás szarnak gondoltam elsőre. Másodikra. Mára megszoktam, de a cigit nem pótolja: sokáig tart, de csípi a nyelvet, és több meló van vele mint egyszerűen rágyújtani.
Nem, a dohány sem lehet megoldás.
(3) Fű
Persze mit hadoválhatnék a dologról, elvégre legfeljebb egy tucatnyi randevúm volt vele. Mindenki ismer valakit aki csinálja, aki tud szerezni. Szentendrén ez duplán igaz volt. Egy megbízható haver haverjának a haverja szerzett hármunknak, mi pedig a szűzlány izgalmával csaptunk bele a dologba. Pompás volt. Tényleg jó cucc volt. Imádtuk azt az estét. Aztán emlékszem, már hajnal volt mikor Bali jött be hozzám tágra nyílt szemekkel:
- Pijer, a szobámban most húzott el a kettes metró! Utána pedig molylepkék mindenütt bazmeg! Molylepkék!- és riadtan hadonászott maga előtt.
A következő alkalmak mind hányással végződtek. Hiába volt csodás egy-két órám, a gyomromat mindig felkavarta a szutyok. Nem kedveltem meg, akárhányszor és akárhány (höhö) félét próbáltam. Aztán jött Isztambul, és egy életre elvette a kedvemet. Meg majdnem az életemet.
Ömürnél vízipipáztunk. Miért is lenne más mint a többi? Beleszívtam. Sokszor. Miattam hozták a cuccot.
Valami nem stimmelt. Zúgott a fejem, a szemeim és az arcom. Kimelegedtem egy másodperc alatt. Biztos sok volt egyszerre. Leültem. Csillagok mindenütt. Vécé. Hányni nem kell. Akkor mi van?
Képszakadás.
A földön térek magamhoz, a hálóban vagyok. Négy török, két srác meg két csaj térdel aggódva körülöttem. Tíz perce ájult voltam, mondják. Valami kémia úton tisztított cucc volt, a kórház zárt raktárából lopták. Tiszta víz a pólóm. A szívem helyén egy töppedt őszibarack van. Mintha üres lenne a mellkasom. Rémisztő érzés volt. Mintha meghaltam volna. Órákon át csak izzadtam és kuporogtam embriópózban, kezeimet mellkasomhoz szorítva. Nem, soha többet.
(4) Egyéb
Nincs egyéb. A fenti hármasfogat rádöbbentett, hogy nekem a bor is elég. Messzebb nem akarok menni. Kolonc lenne. Azt hiszem, legalábbis.
Hevenyészett tanulmányom végéhez, és egyben konklúziójához, kvázi megoldásához érkeztünk. Az ötös pontot már lelőttem a címben; most viszont meg is fogom magyarázni.
(5) Fáradtság
Az éjszakai műszak döbbentett rá. Hatból öt napot dolgoztam végig, este héttől reggel hétig, és az utolsó nap reggelén egyből mentem Fonyódra. Hulla fáradtan: amikor az embernek már gondolkodni is fáj. Az érsekkertben ballagtam, és röhögnöm kellett. Nem tudom miért. Csak nevettem. Elkezdtem énekelni. Jött szembe egy bácsi, és jó hangosan ráköszöntem. Megijedt, én pedig nevettem tovább. A vonatra várva írni akartam valami idióta rímet, amit odafele dúdoltam, de nem volt nálam toll. A kis büfében nem volt eladó íróeszköz, de a pultoslány adott egyet ingyen. Kezet csókoltam neki, ő csak vihogott, a pultnál pedig az öreg alkesz gyanúsan méregetett reggeli sör-pálinka kombója mögül. Olyan volt, mintha a világ a maga teljes egészében, valójában mutatkozna. Nem voltak szociális minták, viselkedési berögzülések. Csak én, meg ahogy sétálok és dúdolok, írok, beszélgetek, röhögök bután, fáradtan. Fáradtan. Tehát rájöttem hogy imádok fáradtnak lenni: a testemet nem zavarja, hogy ki kell tekernem a völgyből, és mire hazaérek, még fogócskázok Morzsival a kertben. Lefekszem az ágyamba, mert mégis illene aludni, de nem megy, imádom ezt a holtpontot, kilúgozott gondolataim és érzéseim olyan tisztán égnek fejemben, hogy szinte perzselik a kezemet, le kell írni, aztán énekelni, nem, táncolni, őrjöngeni, fekvőtámaszozni, röhögni, aztán pedig végre bezuhanni az ágyba. És édesen aludni.
És másnap még jobban is érzem magam.
2014. augusztus 8., péntek
Föld, Hold, Nap II.
Hold
Kicsit még maradj velem, szerelem, itt, igen!
Ne fordítsd el arcod felé,
Nem mehetsz el, még nem.
Olyan hideg volt. Nem a teste. Hanem a szeme. A tekintete. Egy hete került kórházba. De akkor még ott volt a szín a szemében. Zölden ragyogott. Most viszont hideg volt és szürke, mint az acél. Hideg, de kemény nem. Persze mosolygott. Világ életében csak mosolygott, a kedvesség különböző árnyalatain. Most épp fáradt-kedvesen.
- Mondj egy verset, kérlek- kérte gyöngéden, gyöngén.
Nem volt kedve szavalni. Nem jutott eszébe semmi illő. Aztán mégis megköszörülte torkát:
- ”Fürdő csillagok, ős-kusza álmok,
Borzadok, ébren hallucinálok.
Részegen égek a puszta ligetben,
Csillagokat fognék a kezemben.
A balalajka vidám dala repdes,
Tóban, az árban fürdik a kedves.
Kecses a keble, a két üde körte,
Csontja vihart simogat ölelőzve.
Mint a szivárvány, olvad a csillag,
Szívben az esti litánia-illat.”
- Szép volt- mondta a nő.- Olvad a csillag...
- Nem olvad. Még nem. Most nem. Tudod te is.
- Nem vagy már mufurc, kedves… csak egy kicsit makacs.
A nő arca határtalan békét árasztott, a férfié viszont aggodalommal volt teli.
- Itt alszok veled. Olvasok neked verset, szavalok is.
- Nem kell. Csak ülj itt egy kicsit és maradj. Elfáradtam, kedves.
Nincs orosz, nemhogy orosz, semmilyen költő, akinek ideillő és illő gondolatait idézhetné már. Kezébe fogta a nő kezeit. Kicsi volt és öreg, végtelenül öreg, elnyűtt és fáradt.
- Hadd aludjak.
Hajába túrt és homlokon csókolta a nőt, majd megvárta hogy elaludjon; csendben kiment a kórházi szobából, és meg sem állt hazáig.
A csillag reggelre elolvadt, s szívében nem maradt esti litánia-illat. Csak az a fáradt-kedves mosoly.
2014. augusztus 5., kedd
Föld, Hold, Nap I.
Föld
Kicsit gyere ide, szépség, maradj még velem, itt, igen!
Mutasd arcod, fordítsd felém, nekem.
A fiú lefelé sétált az úton. Meredek volt, ezért akaratán kívül gyorsabban szedte a lábait. Idétlenül érezte magát. Üldögélni jobban szeretett. Olyankor nem szédült, és idétlennek is ritkábban érezte magát. Bárcsak otthon üldögélhetne most! De elvégre szabadnapja volt. A vasárnap volt az egyetlen a héten. Illett otthonról kimozdulni.
Sütött a nap, és körülötte mindenki tökéletes vidámnak és még véletlenül sem idétlennek látszott. Az emberek örültek a vasárnapnak, a jó időnek, és a lejtő utcának, ami megkönnyítette sétájukat.
Végre leért a tengerpartra. Lekászálódott a parti sétányról a sziklákra, majd a fövenyes parton elbotladozott a kavicsokig. Ott aztán letelepedett, ujjait mélyen a kavicsok közé fúrta, és hátradőlve élvezte a napfényt. Jó volt szarni a munkára. Egy kicsit elhitte, hogy másnap nem hétfő lesz, hogy nem kell felkelni, kávét inni (utálta a kávét), letrappolni a hegyen, buszra szállni, dolgozni, hazamenni, és így tovább. Mégis, perverz függéssel gondolt élete eme egyszerű kis ciklusára. A szokás végül is megszerettette vele azt. A vasárnapok aztán meg szinte ugyanakkora élvezetet okoztak, mint gondot. Ezért is találta ki, hogy minden vasárnap ugyanazt fogja csinálni: lesétál a tengerpartra, és belefúrja ujjait a kavicsok közé. Így aztán könnyen beláthatjuk, mennyire dühös volt, amikor megpillantott egy alakot letérni a sétányról, és egyenesen felé közeledni.
Könnyed léptekkel kerülgette a sziklákat, és már a kavicsok közt is volt. A nap pont mögüle sütött, így csak egy valamit lehetett megállapítani: a jövevény nő volt.
És aztán. Megzavarta gondosan megtervezett vasárnapját. Elrontja a napot, a tengert meg a kavicsokat. És most még le is ül, alig öt méternyire tőle! Szó nélkül ücsörög, felvesz egy kavicsot és behajítja a vízbe. Az halkan csobban, a lány pedig még egy s még egy újabb darabot dob utána.
- Rég vársz rám?- kérdezte a lány finoman.
Mit lehet erre válaszolni? Ő csak békére és nyugalomra várt, de a lányra nem.
- Nem is vártalak - válaszolta kurtán.
A lány, nagy rémületére, elnevette magát.
- Ez nem igaz! De nem is baj. Gyere, rajzoljunk.
Előhúzott ruhájából egy filcet, és felvett egy nagyobbacska kavicsot.
- Ő mufurc lesz, mint te- jelentette ki, majd pár tollvonással kis arcot rajzolt a kavicsra.
- Nem vagyok mufurc.
- Dehogynem! Hallgasd magad, ahogy azt mondod: “nem vagyok mufurc”. Ilyet csak mufurc emberek mondanak.
- Biztos igazad van.
- Ne mufurcoskodj! Inkább mondd meg, milyen legyen a következő arc.
- Randa. Csúf.
- Még mindig mufurc vagy. De legalább válaszoltál. Tehát, erre a kavicsra egy csúnya arc kerül.
Már fogta is a kavicsot, és a kezébe nyomta.
- Tessék. Ezt te rajzolod rá.
Nagy, kitátott száj, éles fogak, vérben forgó szemek. Kész volt az arc.
- Nem látom értelmét- közölte a fiú.
- A következőt ki kell találnod- mondta a lány, rá se hederítve. Kicsit alaposabb vonalakat firkált, majd megmutatta neki.- Na, mi ez?
- Ez én vagyok!- ismerte fel magát a fiú.- De egy kicsit máshogy nézek ki.
- Kicsit? Talán mert nem vagy mufurc ezen a kavicson. A gond csak az, hogy ezzel hazudunk, mert igenis mufurc vagy. Be is dobom a vízbe- mondta, majd úgy is tett. A fiú kissé csalódottan figyelte, ahogy elmerül a kő.
- Igazán nem kellett volna ezt tenned- de a lány csak mosolygott. Nem, a nap miatt még mindig nem látszott belőle sok, de biztosra vette, hogy mosolygott.- Kérem a tollat! Most én rajzolok.
A lány tiltakozás nélkül odaadta a filcet.
- Engem rajzolsz?- kíváncsiskodott.
- Téged hát.
A lány mosolyogva figyelte, ahogy a fiú akkurátusan próbálja utánozni vonásait a fehér kövecskén.
- Kész!
- Ez egy napocska, te mulya.
- A nap pont mögüled süt. Nem látok belőled semmi mást, csak a napot.
- Na, már csak undok vagy, mufurc nem. Tessék, nézd meg az arcom jól!- mondta a lány, majd átillegette magát a fiú másik oldalára.
- Nem voltam messze az imént- jelentette a fiú.
- Tessék?
- A napocskával.
A lány elmosolyodott megint, majd felvett egy kavicsot és a fiú kezébe adta. Nem is volt olyan szar ez a vasárnap.
2014. augusztus 3., vasárnap
húszezer
na, üveg már megint, a kagylók közt, tudjátok. fülemhez veszem, mert pont kagylóformát csiszolt belőle a tenger. de nem morajlik. helyette csak susmorog.
azt mondja, 20.000-szer kattintottatok a blogon ilyen-olyan linkekre.
húszezer.
na. mondjuk ki.
húszezer.
elég jól hangzik.
ennél feljebb már bankjegyünk sincs.
elégedetten kinyújtom hát lábamat: a tetőtéri szoba falának támasztom. kis éjjeli lámpám átvilágít az asztalon álldogáló üveg rozéboron, rózsaszínre festve combomat-vádlimat. már megint nyár van, kurva meleg, izzadok, még kisgatyában és kereszthuzatban is.
majdnem annyira unom ezeket a sorokat, mint massive attack-eurochildot hallgatni kényszeredetten, húszezredjére. mert kitaláltam hogy nekem ez a kis írói himnuszom. niki szerint arra csak szexelni jó. hát szerintem írni is majdnem annyira pazar.
na de miről?
az üres oldallal való viaskodás visszatérő motívum, mégis itt van ez a kétszáz poszt magyarul, száz angolul, három éves futamidőre, kamatmentesen. nincs miért panaszkodnom.
jól meghízott a gyermekem.
tömték is rendesen.
hatéves volt az idén.
most menne iskolába.
nem év vesztes, csak azért.
na, ezt mondta a kagyló. mindig elmondja ezt, ha épp mérföldkőhöz érkeztem a bloggal:
- 50, 100, 150, 200 poszt
- 10.000, 20.000, stb oldalletöltés
- 1, 2, 3 komment (nem a szosöl fícsör az erőssége szegénynek)
I walk in a bar and immediately, I sense danger,
You looking me girl if I was a
Total stranger.
A rossz hír az, hogy
- tovább írok
- még sokáig az eurochildot fogom közben hallgatni
Sziasztok.
azt mondja, 20.000-szer kattintottatok a blogon ilyen-olyan linkekre.
húszezer.
na. mondjuk ki.
húszezer.
elég jól hangzik.
ennél feljebb már bankjegyünk sincs.
elégedetten kinyújtom hát lábamat: a tetőtéri szoba falának támasztom. kis éjjeli lámpám átvilágít az asztalon álldogáló üveg rozéboron, rózsaszínre festve combomat-vádlimat. már megint nyár van, kurva meleg, izzadok, még kisgatyában és kereszthuzatban is.
majdnem annyira unom ezeket a sorokat, mint massive attack-eurochildot hallgatni kényszeredetten, húszezredjére. mert kitaláltam hogy nekem ez a kis írói himnuszom. niki szerint arra csak szexelni jó. hát szerintem írni is majdnem annyira pazar.
na de miről?
az üres oldallal való viaskodás visszatérő motívum, mégis itt van ez a kétszáz poszt magyarul, száz angolul, három éves futamidőre, kamatmentesen. nincs miért panaszkodnom.
jól meghízott a gyermekem.
tömték is rendesen.
hatéves volt az idén.
most menne iskolába.
nem év vesztes, csak azért.
na, ezt mondta a kagyló. mindig elmondja ezt, ha épp mérföldkőhöz érkeztem a bloggal:
- 50, 100, 150, 200 poszt
- 10.000, 20.000, stb oldalletöltés
- 1, 2, 3 komment (nem a szosöl fícsör az erőssége szegénynek)
I walk in a bar and immediately, I sense danger,
You looking me girl if I was a
Total stranger.
A rossz hír az, hogy
- tovább írok
- még sokáig az eurochildot fogom közben hallgatni
Sziasztok.
2014. július 29., kedd
Dsida
Fonyód, te mindig meggyógyítasz. Mata meg a könyvei, amiket ránk, unokáira hagyott, nagyrészt érintetlenül várakoznak a "fiúszobában" húsz éve. Aludni már nem lehet ott, annyi a por; de nóvumból kifogyhatatlan a 4000+ kötet.
Luca megtalálta a bori noteszt, azt bújta épp; hű unokatestvérként ezért én is Radnóti után néztem.
Azt nem találtam, viszont ráleltem egy Vas István válogatásra: Szerelem, suttogta negédes, cifra betűkkel a cím. Vajda Jánosnál csaptam fel a kötetet, és mivel költészetét annyira nem ismertem, büszkén vonultam a fürdőkádba ázni verseivel.
Hamar megbántam. Direkt, dagályos és végtelenül ömlengő sorok meséltek nekem a szerelemről, amikor apám hirtelen berontott a fürdőbe.
- Hát te meg mit csinálsz fiam?
- Fürdök?
- Mit olvasol?
- Épp Vajda szerelmi líráját.
Szemöldökét ráncolva csóválta fejét.
- Dagályos az, giccs az egész. Olvass egy kis Pilinszkyt inkább.
- Matának volt?
- Volt, de én felvittem Pestre.
- Hát kösz a tippet.
- Na jó éjt.
- Szia!
Nem találtam Pilinszkyt, de megadtam a sanszot Vas István válogatásának a bizonyításra. Másnap már Füzesabony felé száguldott a miskolci gyors, ott bukkantam rá Dsida Jenőre. Alig pár verse került bele ebbe az antológiába, de egyből lelki társamat, pajtásomat, borúm és örömöm megértőjét fedeztem fel benne.
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
Ennél okosabb egyszerű verset nagyon-nagyon rég nem olvastam.
Luca megtalálta a bori noteszt, azt bújta épp; hű unokatestvérként ezért én is Radnóti után néztem.
Azt nem találtam, viszont ráleltem egy Vas István válogatásra: Szerelem, suttogta negédes, cifra betűkkel a cím. Vajda Jánosnál csaptam fel a kötetet, és mivel költészetét annyira nem ismertem, büszkén vonultam a fürdőkádba ázni verseivel.
Hamar megbántam. Direkt, dagályos és végtelenül ömlengő sorok meséltek nekem a szerelemről, amikor apám hirtelen berontott a fürdőbe.
- Hát te meg mit csinálsz fiam?
- Fürdök?
- Mit olvasol?
- Épp Vajda szerelmi líráját.
Szemöldökét ráncolva csóválta fejét.
- Dagályos az, giccs az egész. Olvass egy kis Pilinszkyt inkább.
- Matának volt?
- Volt, de én felvittem Pestre.
- Hát kösz a tippet.
- Na jó éjt.
- Szia!
Nem találtam Pilinszkyt, de megadtam a sanszot Vas István válogatásának a bizonyításra. Másnap már Füzesabony felé száguldott a miskolci gyors, ott bukkantam rá Dsida Jenőre. Alig pár verse került bele ebbe az antológiába, de egyből lelki társamat, pajtásomat, borúm és örömöm megértőjét fedeztem fel benne.
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
Ennél okosabb egyszerű verset nagyon-nagyon rég nem olvastam.
2014. július 26., szombat
Pontatlan gondolatok
Hogy nyúljak hozzád?
te kristályka
te kis üvegfiola
üres persze, de azért törékeny
mindenféle tüskét növesztettél, te buta, mintha nem lenne elég hogy egy fuvallat összeroppantson
szóval egy kis üveg valamicske vagy, nem is kristály. a kristály lehet kemény is
te csak üveg vagy
csillogsz, villogsz, na jó, szép is vagy egy kicsit
eljátszok a gondolattal, milyen lenne kézbe venni, megtartani, nézegetni minden oldalról,
hogy a tüskék engem se szúrjanak, de ne is törjenek le
persze nem lehet, miért is lehetne, aki téged kitalált, bolond volt, mert csak ígérni tudott de adni nem, aztán tessék, nesze, kezembe vennélek erre bazdmeg, hát nem összetörsz?
kérem a panaszkönyvet, ha már nem vagy garanciális, te szaros kis fiola, te bóvli, te üveg,
törjél millió darabra,
zuhanj a dunába és csiszoljon téged a víz simára, simára mint amilyennek hittelek, aztán meg keveredj kagylók közé a homokba,
találjon meg egy kisgyerek, és érdeklődve vegyen kezébe, nézzen át rajtad
és lássa az ígéret halovány pisla fényét,
aztán jöjjön oda az apja, ragadjon meg és hajítson vissza, miközben utánad kiáltja:
üveggel nem játszunk fiam!
te kristályka
te kis üvegfiola
üres persze, de azért törékeny
mindenféle tüskét növesztettél, te buta, mintha nem lenne elég hogy egy fuvallat összeroppantson
szóval egy kis üveg valamicske vagy, nem is kristály. a kristály lehet kemény is
te csak üveg vagy
csillogsz, villogsz, na jó, szép is vagy egy kicsit
eljátszok a gondolattal, milyen lenne kézbe venni, megtartani, nézegetni minden oldalról,
hogy a tüskék engem se szúrjanak, de ne is törjenek le
persze nem lehet, miért is lehetne, aki téged kitalált, bolond volt, mert csak ígérni tudott de adni nem, aztán tessék, nesze, kezembe vennélek erre bazdmeg, hát nem összetörsz?
kérem a panaszkönyvet, ha már nem vagy garanciális, te szaros kis fiola, te bóvli, te üveg,
törjél millió darabra,
zuhanj a dunába és csiszoljon téged a víz simára, simára mint amilyennek hittelek, aztán meg keveredj kagylók közé a homokba,
találjon meg egy kisgyerek, és érdeklődve vegyen kezébe, nézzen át rajtad
és lássa az ígéret halovány pisla fényét,
aztán jöjjön oda az apja, ragadjon meg és hajítson vissza, miközben utánad kiáltja:
üveggel nem játszunk fiam!
2014. július 24., csütörtök
BRÉKING
Nem hazudok.
Élő közvetítés, csak nem frissítem.
Két perc. Azt mondták, két perc és ponthatárok. Tizennyolc évesen nem izgultam ennyire. Úszásoktatáson nem izgultam ennyire, mielőtt belöktek a mélyvízbe a rajtkőről.
Egy perc. Biztos hogy nem írják még ki...
- Jó estét kívánok, érdeklődni szeretnék hogy szombat estére, két főre egy gyerekre van-e szállásuk.
- Sajnos teltházunk van.
- Értem, köszönöm.
Szóval nyolc óra van. Szerintem meghalt a rendszer, úgyhogy van időm filozofálni.
Egy perccel nyolc után vagyunk, és nem tudom, hogy hova szeretném, hogy felvegyenek.
Akarom hogy felvegyenek?
Persze, te idióta. Ezért gürizel fél éve. Az ötödikes matekversenyed óta nem güriztél semmiért sem.
Kiestem amúgy.
Nyolc óra kettő. Eföt, eföt, ódát írok hozzád eföt. Most mi van? Ez a szeptemberi? Már kint van?
Nem tudom, eszerint felvettek.
Ez túl gyorsan ment, nyolc óra négy és elvileg mindent tudok. Fél év, hat hónap, száznyolcvan nap, a többit nem számolom ki mennyi óra meg perc, szóval mindez öt perc alatt eldől?
Nyolc óra öt. Várjatok. Max pontszám kellett. Akkor megvan Megvan. Igen, ezek ideiek, az én szakom. Az enyém! Már az enyém. A sajátom!
Szia, mesterképzés. Tervek, ti drágák, ti kedvesetek!
Várjatok, felhasználónév-jelszó... nem lehet elég biztosra menni. Jöttek fizetni a vendégek! Most!!!
Jó, várjál szép kis felvi, megyek hozzád, pötyögöm is hogy balatony, jelszó...
Nem, nem elérhető. Na jó. Majd küldjétek az sms-t. Szerintem megvan.
Az eföthöz meg ódát írok. De inkább és leginkább a terveknek.
Hogy bejöttek. Hogy végre valami működik basszameg.
Csizi meg aszondja olyan kis aranyos vagyok. Na jó.
Élő közvetítés, csak nem frissítem.
Két perc. Azt mondták, két perc és ponthatárok. Tizennyolc évesen nem izgultam ennyire. Úszásoktatáson nem izgultam ennyire, mielőtt belöktek a mélyvízbe a rajtkőről.
Egy perc. Biztos hogy nem írják még ki...
- Jó estét kívánok, érdeklődni szeretnék hogy szombat estére, két főre egy gyerekre van-e szállásuk.
- Sajnos teltházunk van.
- Értem, köszönöm.
Szóval nyolc óra van. Szerintem meghalt a rendszer, úgyhogy van időm filozofálni.
Egy perccel nyolc után vagyunk, és nem tudom, hogy hova szeretném, hogy felvegyenek.
Akarom hogy felvegyenek?
Persze, te idióta. Ezért gürizel fél éve. Az ötödikes matekversenyed óta nem güriztél semmiért sem.
Kiestem amúgy.
Nyolc óra kettő. Eföt, eföt, ódát írok hozzád eföt. Most mi van? Ez a szeptemberi? Már kint van?
Nem tudom, eszerint felvettek.
Ez túl gyorsan ment, nyolc óra négy és elvileg mindent tudok. Fél év, hat hónap, száznyolcvan nap, a többit nem számolom ki mennyi óra meg perc, szóval mindez öt perc alatt eldől?
Nyolc óra öt. Várjatok. Max pontszám kellett. Akkor megvan Megvan. Igen, ezek ideiek, az én szakom. Az enyém! Már az enyém. A sajátom!
Szia, mesterképzés. Tervek, ti drágák, ti kedvesetek!
Várjatok, felhasználónév-jelszó... nem lehet elég biztosra menni. Jöttek fizetni a vendégek! Most!!!
Jó, várjál szép kis felvi, megyek hozzád, pötyögöm is hogy balatony, jelszó...
Nem, nem elérhető. Na jó. Majd küldjétek az sms-t. Szerintem megvan.
Az eföthöz meg ódát írok. De inkább és leginkább a terveknek.
Hogy bejöttek. Hogy végre valami működik basszameg.
Csizi meg aszondja olyan kis aranyos vagyok. Na jó.
2014. július 22., kedd
jön
nyári esték, záporosak.
ti kéjesen sötétek.
nyirkosak de bájosak.
röpkék.
augusztus!
szerelem tolvaja,
változás hozója,
fülledt levegő.
érett világ,
tarkára vált
az erdő
szüret, szüret van
az óévet aratják
kezdődik a tvinpiksz.
ti kéjesen sötétek.
nyirkosak de bájosak.
röpkék.
augusztus!
szerelem tolvaja,
változás hozója,
fülledt levegő.
érett világ,
tarkára vált
az erdő
szüret, szüret van
az óévet aratják
kezdődik a tvinpiksz.
2014. július 21., hétfő
Majmok
Péter. Nézni. Film. Bolygó, majmoké.
Golden Gate, ködben rohamozó majmok, kétségbeesett emberek.
Az első rész fináléja még megvan? No, azóta a majmok tíz év alatt megtanultak
rendesen (ld. fentebb) beszélni, az emberiség túlnyomó része pedig csendben
kipusztult.
Van maroknyi túlélő, azon belül még maroknyibb szimpatikus
túlélő: velük próbálhatunk azonosulni két órán át. Aggódó tekintetű férfi
főszereplő, a rajzolgató kamaszfia, orvos mostohaanyuka, kötelező néger, Gary
Oldman már megint egy szar szerepet jól játszva, meg a Fickó Aki Elkúr Mindent.
A másik oldalon pedig van sok, dübörgő mélyhangok és vonósok közepette vonuló,
komor tekintetű emberszabású. Cézár, a naiv monarcha; az ő Jared Leto szemű
(igen, tényleg olyan) fia, a kedves, narancssárga és bölcs hindu majom, meg
Koba, a Sebhelyes Köcsög, aki Cézárral ellentétben inkább a nemzetiszocializmus
eszméiből merített.
Mindenki találja ki, mely szereplők alapvető defektusai
viszik előre a filmet és bonyolítják a szálakat.
És mivel ezt kb. tíz perc alatt kiderítjük, a maradék két
óra már csak arról szól: mikor hal meg Koba, és hogy hullanak-e majd a majmok.
Mint a legyek. Az emberi fajtársaimon ejtett erőszak láttán
karosszékemen próbáltam levezetni a feszültséget, mérgesen szorongatva azt.
Nehogy már a lovagló majmok, csak mert elcsakliztak pár gépfegyvert, bevegyék
az emberiség egyik utolsó bástyáját!
Pedig, basszák meg, beveszik.
De előtte hullanak a majmok, Gary Oldmanék ritkítják a
soraikat, repdesnek a csimpik mindenütt, égnek, visítanak, öregem, ilyen
élvezetet csatajelenet alatt a Gyűrűk Ura óta nem éltem át, meg is kérdem
Somát, gáz-e hogy ez tetszik, mire rezignáltan válaszol:
- Guilty pleasure.
Aztán jön mecha Koba, két gépfegyóval, lovagolva, lekaszálva
a nála többnyire képzettebb védők sorait, elfoglal egy tankot, és áttöri a falakat. Ilyet még a Navy Seal sem tud! Vicsorog ellenszenvesen, a torkolattűz kiemeli karakteres, ocsmány arcát,
nekünk pedig már a 100. perce viszket a tenyerünk, hogy ki, mikor, hol, és
legfőképp: hogyan öli meg a náci majomvezetőt.
Aztán Koba kimúlik, már azt hihetnénk, beköszönt a béke
kora, de Cézár benyögi a film bölcsességét a tízperces bossfight után:
- Majom kezd, harc. Ember, nem bocsát meg.
Biztos igaza van, kel már a nap is, a főszereplő pedig
beleolvad a lépcsőház sötétjébe.
Péter sokat röhögni. Azóta beszélni. Neki nehezen megy.
2014. július 17., csütörtök
gondtalanul
Emelkedő zuhanás
Tudod nem volt ez mindig ilyen. Ilyen szar, nyögdécselős.
Mindenki a gyermekkor gondtalanságáról fecseg. Lófaszt volt az gondtalan. Csak akkor még nem állunk meg szenvedni és simogatni saját vállunkat.
Nem. Balatonfenyvesen dekkoltunk egész álló nap. Apámnak volt egy walkmanje, amin éppen Mike Oldfield- Guitars c. albumát hallgatta. Fogta az elnagyolt Sony fülhallgatót és rátette a fejemre.
- Hallgasd meg a Cochise-t meg a Muse-t.
Nem tudtam mi az a kosájz meg a mjúz, de miért is ellenkeztem volna. Megígérte, hogy sakkozunk ha végighallgattam. Tízévesen ha épp nem fociztam, sakkoztam. Mindig elvert, mint a szart. Mármint sakkban. fociban azért egész jó voltam.
Szóval üldögéltem és néztem a Balatont. Fürödni volt kedvem. Alinára gondoltam, akinek az apja az én apám legjobb barátja volt. Alina jó három-négy évvel lehetett nálam idősebb. Vékony lányka volt. Amikor törökülésben foglalt helyet velem szemben, sosem tudtam a szemébe nézni. Olyan viccesen gyűrődött feszes hasán a bőr, kis virslik tucatját kirajzolva rá.
Úgy gondoltam, Alina az én szerelmem; mi másért lenne ilyen jó nézegetni a hasán a kis gyűrődéseket?
Na, a számoknak vége lett. A mjúz jobban tetszett, a kosájszt túl lassúnak találtam.
- Ugye milyen jó a Cochise? Az a legjobb szám.- érkezett apám, és leemelte a fülhallgatót fejemről.
Oké, a kosájz is egész jó.
- Papa, sakkozunk?
- Most nem, sörözünk Karnicsékkal. Gyere, ott van Alina.
Szart érdekelte a sakk meg a mjúz. Mentem nézni Alina hasát, meg várni, hogy lemenjen a nap, és hazafele robogjunk Fonyódra az öreg Samarával.
Gondtalanság, a nagy lófaszt.
Tele voltam problémával.
Sakkozni meg azóta sem tanultam meg.
Tudod nem volt ez mindig ilyen. Ilyen szar, nyögdécselős.
Mindenki a gyermekkor gondtalanságáról fecseg. Lófaszt volt az gondtalan. Csak akkor még nem állunk meg szenvedni és simogatni saját vállunkat.
Nem. Balatonfenyvesen dekkoltunk egész álló nap. Apámnak volt egy walkmanje, amin éppen Mike Oldfield- Guitars c. albumát hallgatta. Fogta az elnagyolt Sony fülhallgatót és rátette a fejemre.
- Hallgasd meg a Cochise-t meg a Muse-t.
Nem tudtam mi az a kosájz meg a mjúz, de miért is ellenkeztem volna. Megígérte, hogy sakkozunk ha végighallgattam. Tízévesen ha épp nem fociztam, sakkoztam. Mindig elvert, mint a szart. Mármint sakkban. fociban azért egész jó voltam.
Szóval üldögéltem és néztem a Balatont. Fürödni volt kedvem. Alinára gondoltam, akinek az apja az én apám legjobb barátja volt. Alina jó három-négy évvel lehetett nálam idősebb. Vékony lányka volt. Amikor törökülésben foglalt helyet velem szemben, sosem tudtam a szemébe nézni. Olyan viccesen gyűrődött feszes hasán a bőr, kis virslik tucatját kirajzolva rá.
Úgy gondoltam, Alina az én szerelmem; mi másért lenne ilyen jó nézegetni a hasán a kis gyűrődéseket?
Na, a számoknak vége lett. A mjúz jobban tetszett, a kosájszt túl lassúnak találtam.
- Ugye milyen jó a Cochise? Az a legjobb szám.- érkezett apám, és leemelte a fülhallgatót fejemről.
Oké, a kosájz is egész jó.
- Papa, sakkozunk?
- Most nem, sörözünk Karnicsékkal. Gyere, ott van Alina.
Szart érdekelte a sakk meg a mjúz. Mentem nézni Alina hasát, meg várni, hogy lemenjen a nap, és hazafele robogjunk Fonyódra az öreg Samarával.
Gondtalanság, a nagy lófaszt.
Tele voltam problémával.
Sakkozni meg azóta sem tanultam meg.
2014. július 6., vasárnap
Gépelt lapok
Már megint nincs írógépem. Amikor belejönne az ember a pötyögésbe, unokai kötelezettségeinek eleget kell tennie és kölcsön kell, hogy adja műfordító (és konzervatív luddita) nagymamájának Erika márkájú gépét.
Írógép tehát nincs, van viszont pár suta pötyögött oldal, ebből kettőt szeretnék közölni veletek. Mivel szkenner meg csak Gyurinál van, ezért tőle posztolom ezt is, aki pedig magára vállalta az ajánló részt:
'Sziasztok, Toki vagyok. Jo szorakozast a posztomhoz'
Írógép tehát nincs, van viszont pár suta pötyögött oldal, ebből kettőt szeretnék közölni veletek. Mivel szkenner meg csak Gyurinál van, ezért tőle posztolom ezt is, aki pedig magára vállalta az ajánló részt:
'Sziasztok, Toki vagyok. Jo szorakozast a posztomhoz'
2014. július 4., péntek
Diplomaosztó
Meleg volt mint a szar.
A júliusi nap épp delelőjére hágott, az egybegyűltek pedig nyilván azon törték a fejüket, miért nem lehet egy légkondicionált/ árnyékos helyen végigülni ill. állni a háromórás ceremóniát.
Fáradt voltam mint a szar.
A legjobb nappali programok mindig éjszakázás után jöttek. Ákos nagy napja volt ez (és Gergőé meg Ágié még kétszáz egyéb nebulóé), mi pedig azért gyűltünk össze, hogy verejtékünket és időnket nem kímélve várjuk meg a pillanatot, amikor átveszi a kis diplomáját.
Egyedül ácsorogtam, ide-oda igazgatva testemre olvadó pólómat.
Előttem egy fiatal fickó beszélt egy idősebb nőhöz:
- Ezt mondom. Huszonhat éves, és életképtelen. Nézd meg, én hol voltam már huszonnégy évesen!
- Angliában.
- Angliában! Ennyi idősen már volt hitelem, albérletem. Kimentem Londonba egy ötmillás kölcsönnel és összelopkodtam annyit hogy még maradjon is.
- Na jó, de...
- Ő meg huszonhat és nem tud mosni sem. Jó, nem azért, én például mindent megcsinálok. Csak vasalni ne kelljen, mégis férfi vagyok. Az nem az én dolgom.
Akinek nem lenne egyértelmű a harmincas éveinek elején járó férfi debilitásba oltott hímsovinizmusa, azzal megosztanám a reakciót, amit -az egyébként kissé lapos- rektori beszéd egy pontjánál vakkantott. Hermann Hessét idézni mindig hálás dolog, gondolná az ember (csak angolt találtam, nem eredeti a fordítás):
Előttem teátrális sóhaj:
- Ó bazmeg te geci, de okos vagy.
Vacilláltam, hogy:
a) kihegyezett napszemüvegem szárával karotiszon bököm
b) Suarezt is megszégyenítő harapással jutalmazom
c) tarkón csapom az éppen lábaimnál játszadozó négyéves kisfiúval
d) amolyan hankmoodysan kikapom az ájfónját a kezéből és elhajítom az ünneplő közönség soraiba
De végül a belső békém mellett kardoskodó Buddha győzött, meg amúgy is kiszúrtam a részegen tántorgó Kristófot a placc túloldalán, így inkább leléptem.
Szerettem volna megmondani a fickónak, hogy az öccse már most ezerszer életképesebb mint ő.
Inkább leírtam.
A júliusi nap épp delelőjére hágott, az egybegyűltek pedig nyilván azon törték a fejüket, miért nem lehet egy légkondicionált/ árnyékos helyen végigülni ill. állni a háromórás ceremóniát.
Fáradt voltam mint a szar.
A legjobb nappali programok mindig éjszakázás után jöttek. Ákos nagy napja volt ez (és Gergőé meg Ágié még kétszáz egyéb nebulóé), mi pedig azért gyűltünk össze, hogy verejtékünket és időnket nem kímélve várjuk meg a pillanatot, amikor átveszi a kis diplomáját.
Egyedül ácsorogtam, ide-oda igazgatva testemre olvadó pólómat.
Előttem egy fiatal fickó beszélt egy idősebb nőhöz:
- Ezt mondom. Huszonhat éves, és életképtelen. Nézd meg, én hol voltam már huszonnégy évesen!
- Angliában.
- Angliában! Ennyi idősen már volt hitelem, albérletem. Kimentem Londonba egy ötmillás kölcsönnel és összelopkodtam annyit hogy még maradjon is.
- Na jó, de...
- Ő meg huszonhat és nem tud mosni sem. Jó, nem azért, én például mindent megcsinálok. Csak vasalni ne kelljen, mégis férfi vagyok. Az nem az én dolgom.
Akinek nem lenne egyértelmű a harmincas éveinek elején járó férfi debilitásba oltott hímsovinizmusa, azzal megosztanám a reakciót, amit -az egyébként kissé lapos- rektori beszéd egy pontjánál vakkantott. Hermann Hessét idézni mindig hálás dolog, gondolná az ember (csak angolt találtam, nem eredeti a fordítás):
A legtöbb ember... akár a hulló falevél, hánykolódik és száll az égben, lebeg és esik a földre. De vannak kevesek, kevesek akik csillagok, határozott utat járnak be, szél nem éri őket mert ők önnön vezetőjük és útjuk egyben.
Előttem teátrális sóhaj:
- Ó bazmeg te geci, de okos vagy.
Vacilláltam, hogy:
a) kihegyezett napszemüvegem szárával karotiszon bököm
b) Suarezt is megszégyenítő harapással jutalmazom
c) tarkón csapom az éppen lábaimnál játszadozó négyéves kisfiúval
d) amolyan hankmoodysan kikapom az ájfónját a kezéből és elhajítom az ünneplő közönség soraiba
De végül a belső békém mellett kardoskodó Buddha győzött, meg amúgy is kiszúrtam a részegen tántorgó Kristófot a placc túloldalán, így inkább leléptem.
Szerettem volna megmondani a fickónak, hogy az öccse már most ezerszer életképesebb mint ő.
Inkább leírtam.
2014. június 29., vasárnap
Az aratás ünnepe
Az aratás ünnepe.
arass!
paraszt.
mikor itt az ideje,
arass.
felveted ruhád, közönségest,
puhát
kényelmest, mit a szerzetes hord…
ragadd meg a vasat,
és arass.
Nem szeretem ezt a napot. Mindig úgy jön el, hogy nem veszem
észre. Felkészületlenül ér. Azt mondják: Péter, boldog névnapot! Ma van a
névnapod, nem?- kérdik, mert félnek hogy áprilisban van. Pedig ma tartom,
mosolygok és bevallom.
Ma, igen. Köszönöm, nincs miért mondani és köszönni, de
köszönöm.
Köszönd anyámnak meg apámnak, hogy azt mondták: Péter
legyen! Mikor a pólyás törpét odanyújtották. Miért kellene büszkének lennem,
hogy Péter lettem?
Vagy egyáltalán miért kéne ünnepelnem.
Megszülettem, elneveztek, meg is kereszteltek.
Úgy szeretlek, majd megeszlek.
Mondogatta anyám olykor.
Pedig csak Péter voltam és megszülettem: pislogtam és
pityeregtem.
Szar dolgok ezek.
Elismerik amihez közöd nincs, és tojnak mire azt mondanád:
kincs.
Hol ér össze a kettő? Mikor születsz újra, ahol saját
kincseidet végre felismerik, és azt mondják: boldog vagy, Péter! És azt is
mondják: nem kívánom, hogy boldog legyél neved vagy születésed napja miatt,
mert, basszad meg, boldog vagy!
Ilyet mikor mondanak?
Az okosok. Merthogy csakis az okosok mondhatnak ilyet. Azok,
kik saját nevük és születésük napjának örülnek csak: ezeknek az elismerésére
várok itt.
És elfelejtem mindig:
hogy aki aratni vágyik,
lelke nincsen
viszont aki vetni képes…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)