Fészbuk, nem vagy a barátom

Mi történ a facebookkal? Amikor pár hónapja elkezdték nyomni az élő, félholt, elveszett, megtalált kutyákat, még nem volt olyan feltűnő a sok fura poszt, de az újévvel lassan átalakult a szájt (somás terminológiával élve) valami 21.századi piaccá. Mindenki kinyomatja a műkörmét, vagy másét; kutyáját, rinocéroszát és házifókáját, elveszett veséjét, megkerült prosztatáját, itt gyűjtünk a kis zsigmondkának szívdonorra és mancika pedikűrjére is (sőt, utóbb még faszt is posztolgatnak).

Komolyan, erre való?

Minap kritika ért (közvetetten), miszerint túl sokat politizálok facebookon. Habár örihari nem lett belőle, annyira elég volt, hogy elgondolkozzak: amennyire én utálom a fent felsorolt dolgokat, lehet hogy most egy emanci-punci épp a saját blogjában fikázza a politizáló okostojásokat.

Na de... nekem kapcsolattartásról, és események megvitatásáról, közzétételéről szól a facebook. Erre használom. Épp ezért Gizi Makóról utálni fogja a nyolcvanadik hírcsárdás linket vagy az aljazerre iráni tudosítását, de legalább annyira fogom én is elküldeni bendegúz agytumorja miatt őt is.

Hiába érzem jogosnak a felháborodottságomat, megértem, ha én is hasonló érzéseket hozok ki másokból.

De még mennyi sémája van a facebook-lakóknak... Lehet hogy ott lett elcseszve, amikor 120 fölé ment az ismerőseim száma...

Altatónak való

komor szoba. asztali lámpa fénye világít meg egy kopott íróasztalt. görnyedt alak hajol egy papír felé, bőszen körmöl. az éjszaka már lassan hajnalba fordult, de a férfin nyoma sincs a fáradtságnak. a kis izzó gyönge fénye épp elég, hogy látható legyen az elképesztő mennyiségű papírhalom, ami az íróasztalt körülveszi. mindegyik stóc gondosan rendezve áll, nagyjából egyenlő közönként egy címke áll ki, rajta egy felirattal, például „1976. március 25.”, aztán nagyobb helykihagyással nagyobb címkék, ritkábban: „1998. ősze”. Minden oszlop tetején egy papírdarab, amire egy évszám van írva. megtalálni a roppant katalógus elejét lehetetlen feladatnak tűnik, pedig a szoba maga talán nincs is olyan nagy.

Aeolusnak az írás nagyjából olyan nehézséget okozott, mint másnak az alvás. A hasonlat persze sántít, hiszen Aeolus tulajdonképpen az alvás sem okozott nehézséget, történetesen azért, mert nem volt rá szüksége. Születésekor ez persze okozott némi hüledezést, de miután egy éves koráig folyamatosan kórházban tartották (ami alatt persze, egy szemhunyásnyit nem aludt) és egészségére mégsem volt panasz, orvosai végre hazaengedték. Hál’ istennek a család gyorsan elfogadta, hogy Aeolusnak nincs szüksége alvásra, a kisfiú pedig, ahogy cseperedett, kortársai közül kitűnt lenyűgöző testi erejével és szokatlanul magas intelligenciájával.

Aeolus eleinte nem tudta, mit kezdjen a hirtelen jött rengeteg szabadidejével. Háromévesen folyékonyan beszélt, öt évesen megtanult írni, és egy ekkor készült felmérés szerint tudása nagyjából egy tíz évesének volt megfelelő. Szülei persze igyekeztek őt lekötni, de soha nem bírták energiával. Hiába küldték el hajnalban a piacra, hiába maradtak fenn vele éjszakába nyúlóan meséket olvasni, játszani; az ő fáradékonyságuk továbbra is emberi szinten maradt. Aeolus hamar felismerte, hogy nem hibáztathatja őket, ezért elhatározta, hogy majd elfoglalja ő saját magát.

Hamar megismerte a város Aeolust, aki napközben az iskolában, délután barátaival, éjszaka pedig raktári munkásokkal, fuvarosokkal múlatta idejét. Volt egy kifejezetten kedves öreg fuvaros, Gagnus, akivel nagyon összebarátkozott az ifjonc Aeolus. Minden éjszaka a térség városai közt szállítottak ezt-azt, a fáradt Gagnust pedig Aeolus szórakoztatta rövid elbeszélésekkel, amiket a városi könyvtárban olvasott napközben. Egyszerű ember volt Gagnus, nem beszélt sokat; de volt benne valami végtelen bölcsesség, ami egyből megbabonázta Aeolust. Nem az a fajta tudás, amit az ember csak úgy megtanul a könyvekből vagy a tanároktól; maga az élet sugárzott az öregből. Egyszer azt mondta: „Annyian vitatkoznak az életről. Neves akadémikusok és professzorok, gondolkodók igyekszenek rálelni a nagy igazságra. De nem érzi át egyik sem az élet valóságát. Azt, hogy kinyújtod a kezed (ilyenkor mindig az éjszakai hűs levegő láthatatlan testébe fúrta ujjait), és ott folyik minden, ami fontos. Azt, hogy lélegzel egyet (…), becsukod a szemed, és okosabb vagy mindennél és mindenkinél.”

Aeolus okos volt, de sokáig nem értette, mit akart mondani Gagnus. Napközben gyakran szuszogott hangosan, az ég felé bambulva, miközben ujjai görcsösen markolták a semmit.

A megvilágosodást aztán egy januári éjszaka hozta meg, amikor hazafele zötyögtek Gagnus öreg teherautójával a sötét autóúton. Gagnus a szokásosnál is fáradtabb lehetett, mert egyik fényszórója már előző éjszaka óta csak pislákolva működött, de az öreg elfelejtette kicserélni. A véletlen és a szerencse cinikus összjátéka úgy hozta, hogy amikor a sofőr figyelme a mélyponton járt, a fényszóró megadta magát és kihúnyt; az emelkedő végén pedig egy kamion jelent meg. Aeolus megérezte, hogy valami nincs rendjén, elkezdte kérlelni Gagnust, hogy húzodjon le, mert túl a kamion mintha túlságosan is  feléjük mutatnának, de az öreg csak megmosolyogta.

Aeolus nem hallott csattanást, nem érzet becsapódást se. Nem látta, amikor a kamion frontálisan a teherautóba szaladt, teljsen összegyűrve azt; így arra sem emlékezhetett, amikor a kemény fémváz őt és a sofőrt keményen az ülésbe tolta.

A kiérkező mentősök hamar kiszabadították a bennrekedteket, de a rohammentő csak egy testet szállított a kórházba.

Évekkel később Aeolus így emlékezett vissza:

„1965. január 23.: Ma 5 éve a balesetnek. Még soha nem írtam róla egy szót sem. Viszont ma, ahogy a friss virág díszítette sírra néztem, meggondoltam magam. Amikor magamhoz tértem a kórházi ágyamon, apám és anyám mellettem aludtak. A szoba kisebb dzsungellé változott a rengeteg virágtól és buxustól, amit a város lakói küldtek, de ez mit sem vigasztalt. Elkezdtem kiáltozni Gagnus után, amire szüleim felébredtek. Azt mondták, Gagnus meghalt. Ez arcátlan hazugság volt, lerántottam magamról a takarót és leugrottam a padlóra. Nem tudtam ugrani. Az arcomra estem, és hitetlenül meredtem térdcsonkjaimra, amiken két fehér kötés éktelenkedett. Beszaladt a nővér, mint valami ostoba drámában, és felsegített apámmal az ágyra. Nem akartam már szuszogni, vagy a levegőt markolni. Az élet hazug, az élet becsap. Ha a lábaimat elvette, vegye a kezeimet is, de adja vissza Gagnust. Büszkén ültem az ágyban; de egy szót nem szóltam többé.”

Aeolus aznap elkezdett írni. Nem érdekelte többé az iskola, sem a barátai, sem a családja. Dühösen elutasította a műlábakat és a tolószéket is; csupán papírt és ceruzát kért.

Huszonhat éves volt, élete egy másik történetben most ért volna delelőjére talán; a valóság azonban sokkal egyszerűbb volt. Anyja már két éve halott volt, apja pedig egy ritka betegség miatt állandó kórházi gondoskodásra szorult. Egyedül bérelt egy ócska belvárosi szobát egy kávézó felett, megélhetését pedig fordítói munkával fedezte a helyi könyvkiadónál. Végre hagyta magát rábeszélni a műlábakra, így ha lassan is, de mankóval járta a belvárost.

Éjszaka pedig írt. Mindent, amit látott, hallott, szagolt, érzett. Egész éjszaka jegyzetelt az előző napról, például „Maria asszony elfelejtette meglocsolni a középső muskátliját” vagy „az Igrek blvd és a Torion találkozásánál, a szatócs boltja előtt egy macskakő kilazult” sőt néha „az új péksegéd túrja az orrát; nem vehetsz több Gotcher kenyeret”. Aeolus tehát feljegyzett mindent, amit tapasztalhatott egy nap alatt. A várost soha nem hagyta el, de így is bámulatosan hosszú elbeszélések kerekedtek ki még az unalmasabb napokból is. Írásairól senkinek nem beszélt, már így is különcnek nézték mindenütt.

65 éves szülinapja pont olyan egyszerűen indult, mint a többi napja, azt leszámítva, hogy mind az ő élete, mind a mi történetünk- fordulóponthoz érkezett.

Clara kihozta Aelousnak a csésze kávét, mire az öreg elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

-         " Így már értem én is."

Majd lefordult a székről, és meghalt.

(…)

Clara megkérte egy hét múlva a tulajdonosokat, hogy az öreg lakását még pár napig ne pakolják ki. Nagyon megkedvelte a Aeolust, úgy érezte, maga az élet sugárzott belőle. Amikor rábukkant a hatalmas papírrengetegre, valami azt súgta neki, át kell rágnia magát rajta. Hónapokon, éveken átívelő erőfeszítés volt ez, de semmi eredménnyel nem járult; unalmas napok ezreinek akkurátus beszámolóját olvasta át, míg végül az oszlopok elfogytak, és Clara a kézirat végére nem ért.

Nem hitte el, hogy ennyi volt az egész; talán ez a hit is kellett ahhoz, hogy felfedezzen egy kicsi, polaroid fényképet, ami a papírrengetegben bújt meg, eddig észrevétlenül. Clara remegő kézzel emelte meg a kicsi, gyűrött képet, hogy aztán egyből el is ejtse.

Soha nem aludt még olyan nyugodtan, mint aznap este.

dizájn

pfuh, két nap szenvedés után kiköhögtem egy hátteret a bloghoz, csak mert kezdtem megsajnálni, olyan kis semmilyennek nézett ki.

készült ezekből:

+

+

=

nem, még nincs kész, főleg a blogmotor húzta keresztül a számításaim, ugyanis le-fel-sarokba igazítás van, de középre igazítás nincs, ezért kicsit lecsapott a tetejéből, és túl sok az alja. holnapig korrigálom!

Néhány keresett szó

Az utóbbi hetekben egyre biztosabbra tűnik, hogy idén ősszel már újra Törökországban leszek. Igazi munka és tervek, vagy csak szenvedély? Illúziók kergetése vagy jól felépített jövőkép?

Annak ellenére, hogy magamat a determinizmus egyik leghevesebb ellenzőjének tartom, az első válaszom a kérdésre mégis az, hogy "mert meg kell tennem". Ha a Balkán lőporoshordó, minek nevezzük az arab világot? Főleg az elmúlt év eseményeinek fényében. Egyszerűen van valami megmagyarázhatatlan vonzereje annak a világnak. Elég egy kósza mondatot olvasnom a beduinok ősi szokásairól valahol, egy fél hírmorzsát az iráni konfliktusról, vagy látnom egy képet az isztambuli Galata- toronyról, és mehetnékem támad. A döglődő és érdektelenül kiszámítható Európával szemben a Közel- Kelet kavalkádja egy életre sem lenne elég.

Nem tudom megmagyarázni magamnak sem az érzést, mi az, ami ennyire nyom előre; de most, hogy hazám lassan kifordul önmagából, én miért ne tehetném meg ugyanezt? Tudom, hogy a Balaton-felvidéken fog érni az öregkor, és minden őszbe forduló augusztusi napomat egy teraszon fogom eltölteni egy jó bor mellett, bámulva a jól megszokott, kedves tájat.

De miért most tenném ezt? Lehet, hogy a felelősségtudat szikrája is hiányzik belőlem, de miért nem értem azokat, akik évtizedes tanulás után egyből munkába állnak 9-17, heti ötször, ebédszünettel, kajautalvánnyal és túl magas albérleti díjjal? Hogy lehet annyi a célunk, hogy termeljük a GDP-t és minél több haszontalan "javat" öleljünk magunkhoz, amik miatt aztán aggódunk?

Persze jöhetne a felvetés, "valakinek dolgoznia is kell", nem mindenkinek van ideje megvalósítania magát. De könyörgöm, tényleg ennyi lenne? Mennyien szereznek úgy diplomát, hogy fingjuk sincs arról, amit tanulnak, és miközben ott zajlik a szemük előtt az a végtelen információ, ők csak egy papírként fogják fel az egész 3 (+2) éves bulit? Mondom ezt én, aki egy tucatnál nem volt benn több órán előző félévben, igen. Nem hegyibeszéd ez a tanárokhoz, de amíg legalább van egy maroknyi ember, aki még nem a futószalagról került ki, miért nem lehet tisztelni semmit és senkit?

Nem is az bánt, ha valaki nem ért valamit, csúszik egy, kettő félévet, hanem a végtelen érdektelenség... hány olyan óra telt el, ahol a legegyszerűbb kérdésekre csak csend és nevetgélés volt a válasz?

Komolyan akkora plusz kell ahhoz, hogy egy kicsit is úgy tegyünk, érdekel az, amit tanulunk? Persze a jogainkért sírni, na ahhoz nagyon értünk. Kikönyörögni a kettest aztán vígan berúgni, mert megérdemeltük. Komolyan a jegy a fontos? Akkor visszájára fordítom: nem jobb egy kettes, és mellé egy gondolat, ami megfogan az agyunkban a tárgyból életünk végéig, mint egy ötös, amiért heteken át seggelünk, de aztán el is felejthetjük?

Bocsánat, nem tudom mi a szitu a többi egyetemmel és főiskolával, de gyanítom, hogy többnyire ugyanez. És ez után nekem senki ne mondja, hogy valakinek felelősnek kell lennie a hazájáért, és itthon kell dolgoznia. Komolyan? Ti, akik már főiskolára jutva is sírtok, aztán amikor kikerültök, elmentek valami piti munkahelyre mert az érdektelenségetekből fakadóan tovább úgysem mentek, és aztán mindenki csodálkozik, hogy az ország felsőoktatása ontja magából a demoralizált, zombiarcú, bunkó alkamazottakat.

Odáig fajul a helyzet, hogy már egy tucat Klebersberg Kúnóval sem orvosolhatnánk azt.

Viszont a világ, amit sokan szeretnek szenvedélyből (vagy inkább sekélyes érzelmi világukból fakadóan) nagybetűs életnek nevezni, mindig ott van. A világban nincs elkúrva az oktatáspolitika, a világba' nem kell menned nyolcra/ kilencre, a világban senki nem mondd neked olyan és annyi hülyeséget, amit már nem bírsz elviselni- vagy igen, de akkor te otthagyod. A világ egy irdatlan nagy játszótér, ahol úgysem tudsz mindent kipróbálni, de ha már beleszülettél, miért maradnál mindig csak egy helyen?

Csapongtam, bocs. Megyek is, vár az arab történelem.

új zephyrt!

tudom, rossz vagyok és hanyag, már lassan két hete nem írtam egy betűt sem. de most sem leszek jobb, a Zephyr-reboot (gyk: bicikliről van szó) friss felirat dizájnját bocsátom szavazásra. a felirat egyszer fog a vázon hosszanti, vízszintes felén szerepelni. sőt, annyi lusta leszek, hogy csak a képet szúrom be, szavazóbox nincs, komment viszont van itt is és a közösségi oldalakon is... :)

nagyobb verziót azért adok, klikk!

Az első napon

Amilyen lelkesen búcsúztam el az óévtől, olyan katasztrofálisan indult az új.

A szilveszteri alkoholmámor már annyira nem is meglepő, hiszen 5. éve zsinórban sikerült felejthetetlent alkotni. Még a másnaposság felett is szemet hunynék, mert békésen agonizáltam (már amennyire ez lehetséges) ágyikómban egész nap.

Csakhogy...

Mostanság ritkán kapok szülői jótanácsokat. Ez lehet persze, hogy a hazalátogatásaim számának kórós csökkenéséből ered. Az elmúlt két napban viszont mind apai, mind anyai oldalról kaptam, hát, vegyeset. Mindkettő ahhoz a forradalmi ötletemhez köthető, hogy jövő szeptembertől egy gép által dobott török városban szeretnék kisgyerekeket angolra (nem kötelezően angol tanár, inkább amolyan speaking class jelleg). No, ezzel a tervem az lenne, hogy az isztambuli MA újságírás képzéshez kellő minimál töröktudásomat megszerezzem.

A dolog visszaüthet, mert az ilyen melókra általában nem adnak hivatalos szerződést (főleg a dolgozói vízum megszerzésének nehézkessége miatt), amit a "feketézés" szóval is jellemezhetnénk. Megkérek minden jövőbeli nyomozót, kerülje el a blogomat, nincs itt semmi felhasználható információ.

Szóval. Az édesanya az édesanya, az aggodalom tárgya pedig nyilván az, hogy orvosi ellátás nélkül, illegálisan dolgozna fiacskája. Plusz még egy kiló aggodalom a továbbtanulásomat illetően, főleg, hogy nem akarom idén februárban beadni a jelentkezésemet egy honi intézménybe sem.

Egy-null.

Édesapa.

Egy kurta mondattal mesélem el az órás beszélgetésünket:

"Nem csak a világi utazásra kell koncentrálni, hanem a belsőre is; ha nincs egy hivatásod, valami, amiben te vagy a legjobb, csak egy világcsavargó lennél."

Súlyos szavak mind, kettő-null. De vajon mi az elkedvetlenedés oka? A depresszív magyar atmoszféra? A távkapcsolat? Vagy ne fogjam másra, és csakis egyéni szeszély, hogy a szülői szavak ilyen hatással voltak rám?

Bármilyen döntést hoztam eddig az életemben, amihez már némi önállóság kellett, ha nem is száz százalékban, de támogattak. Egerbe jöttem, amit sokan elleneztek (szar, semmit nem ér, blabla). Otthagytam a turizmust, az is bejött. Kimentem erasmussal, legkevésbé meglepő, hogy bejött...

Mindig támogattak. Vagy én is elbizonytalanodtam? Az önállósodással kinyílik a világ, a lehetőségek hatványozódnak. Az utak viszont annyira nem kiszámíthatóak már. Milyen nevetségesen könnyűnek tűnik az érettségi, mai szemmel nézve! Vagy otthagyni egy szakot a másikért. Sokkal több forog kockán, és a felelőtlenségem most először engem is elkezdett aggasztani.

Tényleg kimennék oda? Már nem Erasmus lesz. Nem lesznek ott azok az emberek. És még ha be is jönne: joggal mondhatnák sokan, hogy amikor a világ kinyílt, én nem tudtam továbblépni, hiszen ugyanoda mentem vissza, pedig még mennyi mindent lehetne felfedezni.

Nem tudom... túl sok az aggály megint, és ha valami, ez biztosan nem tesz jót.

(...)

Egy biztos, cigizni nem fogok idén.