Nevetek

:D

Pont arra gondoltam, hogyan kezdjem el a posztot, s már vagy három perce viaskodtam a megfelelő felütéssel, de semmi nem jött ki a nagy fejemből. Így hát inkább kiröhögtem magam. Úgy általában kiröhögtem magam. Nem csak a posztom. Nem kényszeredetten vagy harsányan. Csak simán kiröhögtem magam. Elvégre bármiről is bölcselkedek itt -gyorsan visszanézem: közélet, film, dialógus, sport, nők-, igazán megérdemlem hogy kiröhögjem magam. A tény, hogy egyszer leültem tanulás helyett 2008 májusában blogot írni, már önmagában nevetséges. De ez a görcsös kötődés, amit azóta tanúsítok! Ilyen kitartó pióca (pojáca) még a magyar politikában sincs. Az "írni kéne már" ésszerűtlen, de általános cseréje az "írni szeretnék" késztetésének. Emlékszem, egykor milyen kicsinyes célok által vezérelve csűrtem-csavartam soraimat. Árgus szemmel lestem ismerőseim és szeretteim interakcióját féltve egyáltalán nem őrzött szavaimmal. Mohón vártam hogy soraimmal megbántsak, megszerettessek, elgondolkoztassak, polgárt pukkasszak. Szóval úgy általában: a közönségért ébredt fel az "írni kéne már" nevű szörnyeteg.

De vajon az "írni szeretnék" is a közönség által kel életre? Igen nehéz elhinni, hogy például James Joyce átrághatatlan eposzát azért írta volna félvakon, hogy lenyűgözze az olvasót. Elvégre kiadót is alig talált. De akkor meg mi a motiváció, ha már nem születtünk Stephen-fülemen-is-thrillert-szarok-Kingnek?

Pazarul tálalt kérdés, nemde? A válasz sem marad el sokkal. A motiváció ugyanis a kis életem. Vagy (hogy hirtelen eszembe jutó, írással bíbelődő ismerőseim szerzői jogait háborgassam) Bata Viki, Sasvári Marci és Berci, Szabó Gábor, Kézdi Zsolt, Peccol Áron (Áron, te írsz még?), Molnár Dani (bár ő inkább a zsurnalizmus képviselője) Sara Rubenstein, Barna Béla, Leidal Gábor, Piotr Kroczak, Oberfrank Balázs, sőt még Elia Garcia kis életei. Elnézést azoktól, akiket nem a kis életük inspirál, bár ki kéne, hogy nevessem őket, ha ezt állítanák. A képlet ugyanis kurva egyszerű: ha van írhatnékunk, az életünknél jobb forrásunk soha nem lesz; de ha nincs életünk, hiába is erőltetjük az írást. Hagyjuk most a tehetséget, a stílust és a formát, azt hiszem ezek már csupán részletkérdések, amelyek később úgyis megszűrik a névsorunkat. A végén a méltatlan úgyis lesüllyed, a tehetség meg fennmarad. Vagy mi a szösz.

A Nagy Igazság (Allah, hányszor írtam ezt le a blogomon mindig más végkövetkeztetéssel), kedves olvasók, írók, nemolvasók és nemírók pedig az, hogy amíg a fenti formula működik, senkit se izgasson hogy egy vagy egy millió kíváncsi valakinek a soraira. A közönség a hiú és álszent író vágya; az igazi szerzőé: az írás.

Frappáns.

:D

Ó mily öröm a Karácsony!

Advent harmadik vasárnapját tudhatjuk magunk mögött, és az ország csak most kezd igazán belemelegedni a karácsonyi hangulatba. Az eddig csak bulvár berkekben gyűrűző Krasznai-sztori ma vadul letámadta az eddig tisztes távolságból figyelőket. Történt ugyanis, hogy a sokadik éve megrendezett parlamenti gyermekkarácsony idei programjába szokás szerint meghívta a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat az idei X-Faktor döntőseit. Krasznait kivéve. A hirtelen a bulvársztori fő ítészévé avanzsált NGYSZ ugyanis nem kér az énekesnőből és felnőttfilmes múltjából. Szerencsére a többiek partikompatibilisnek ítéltettek. 

Hol itt a bibi? Az RTL nagyon ügyesen reagált (és kissé mesterkélt sértettséggel), visszautasítva a megjelenést, mondván "nem számít, ki volt ismert korábban, ki mit csinált, csak az a fontos, hogy itt és most hogy szerepel". Magas labda volt, ne nagyon hitegessük magunkat, hogy az RTL az egyenjogúság és szegény, hátrányos helyzetű gyermekek nevében járt volna el. A port azonban felkavarta, a fórumokon pedig szétszedi egymást konzervatív és liberális, keresztény és ateista, balos és jobbos, jó és rossz, hülye és még hülyébb. A probléma forrása tehát az NGYSZ kijelentése lenne, miszerint "a konzervatívabb, vallásos vendégek (tanárok, egyházi személyek, szülők) közt akad majd olyan, akinek értékrendjébe nem fér bele"? Nem, a gikszer bizonyára nem itt történt.

A kijelentés már valaminek a folyománya, és feltételezve, hogy a hivatalos meghívás szerint veszik fel a kapcsolatot a felek, az NGYSZ lehetett a kezdeményező fél. Bizonyára tudhatták, hogy az idei X-faktoros termés bizony nem passzol bele a makulátlan keresztény erkölcs tételei közé. Épp ezért nem értem, miért rúgtak öngólt maguknak, amikor tudhatták, hogy erre a lépésre a média és a közvélemény egyaránt ugrani fog? No jó, akkor tételezzük fel, hogy az RTL kezdte az udvarlást. 

RTL: -Heló fiúk, jönnénk haknizni a parlamentbe, legyen valami élet is ott az évnek legalább egy napján. 

NGYSZ: -Jön mindegyik X-faktoros?

RTL: -Ahogy eddig minden évben.

NGYSZ: -Ööö izé, figyu, ez tök jó meg minden, de a profilba nem nagyon passzol bele a Krasznai Tünde.

RTL: -A profilba?

NGYSZ: -Tudod, a keresztyény-, és futballhívő parlament nem nagyon örülne, ha ő is fellépne.

RTL: -Tulajdonképpen nem filmvetítésre mennénk, tudod, éneklünk, gyerekekkel pózolunk meg mosolygunk.

NGYSZ: -Persze, és szívesen is fogadjuk a többi 11 döntőst. De Krasznai inkább maradjon otthon.

Ferenc pápa: -Üdv, Uraim.

RTL: -Ferenc pápa? 

NGYSZ: -De mit keres a mi telefonbeszélgetésünkben?

Ferenc pápa: -Mr. Obama mutatott pár trükköt a minap. Van ez a hekkelt ájfónom, aminek elmormolom a miatyánkat háromszor, és az kapcsolja nekem egy tetszőleges hitetlen telefonbeszélgetését. 

RTL: -Ez a sajtószabadság sárba tiprása.

Ferenc pápa: -Késő bánat. Na de mit hallok, kedves NGYSZ? Nem hívtok meg egy ismert tehetségkutató döntősét annak pornós múltja miatt?

NGYSZ: -Valami olyasmi...

Ferenc pápa: -Bűnbocsánatról a féltett erkölcsű vendégek nem hallottak még?

NGYSZ: - Na de Uram, milyen példát állít ezzel a gyerekeknek? Tünde romlott múltja lehetetlenné példakép-szerepét.

Ferenc pápa: -Figyelj ide NGYSZ. Szerinted miért választott meg egy melegjogi úttörő magazin az év emberének?

RTL: -Most mondja a Fókusz, hogy nekik lenne néhány tippük...

Ferenc pápa: -A mindenre és mindenkire áradó szeretet hirdetésénél nincs fontosabb. Tünde ráadásul maga mögött hagyta a múltját, ezt a törekvését Isten is bizonyára meglátja.

RTL: -A végén még kiderül, hogy keresztény értékrend szerint járunk el.

NGYSZ: -Az istenit! Akkor mi most mihez kezdjünk?

Ferenc pápa: -Úgy hallottam, bővelkedtek nagyszerű előadókban. 

NGYSZ: -Na de velünk mi lesz? Az RTL meglovagolja a dolgot, a közvélemény beír nekik egy piros pontot, mi pedig tovább csúszunk le a "konzervatív" és "keresztény" jelzők sötét, homályos metszetének legmélyebb bugyrai felé.

Ferenc pápa: -Nézzétek fiúk, én értékelem az erőfeszítést, de senki nem kívánja, hogy a középkori mélykeresztény értékeket közvetítsétek. Látjátok, a szülinapomat például néhány hajléktalannal töltöttem...

NGYSZ: -Most ezzel mit akar mondani?

RTL: -Hogy Tündinek van helye a parlamenti éneklésben.

Ferenc pápa: -Na jó, azt azért nem mondtam. De inkább ő mint egy Szepesi Niki. Most viszont mennem kell, fiúk. Valami Hubbard keres a kettesen.

RTL: -Hát, NGYSZ, most nagy szarban vagy.

NGYSZ: -Kérlek, ne szólj erről senkinek! Kiadtok egy nyilatkozatot, hogy sajnos a versenyzők összeegyezthetetlen karácsonyi programjaik miatt nem tudtátok elhozni őket, de majd jövőre ha nem lesz pornós... izé... érted.

RTL: -Halló, Origo?

Origo: -Na mi a sztori?

*szétkapcsol a vonal*

NGYSZ: -Na ne, az Origo? Még ha a Blikket hívtátok volna, de így még az értelmiség is rajtunk fog csámcsogni heteken keresztül. Most mit csináljunk? Talán mégsem olyan rossz ötlet, amit Ferenc pápa említett. Meghívhatnánk Szepesinikit egy dedikálásra, a gyerekekkel együtt rajzolnak meg írogatnak egy kicsit...

*NGYSZ is szétkapcsol*

(...)

Magam sem tudom, hogyan borult el az agyam a harmadik bekezdés után. Boldog Karácsonyt!

A Hobbit- Smaug pusztasága

(Alant hosszabb vélemény, a legvégén rövidebb összegzés gy.k.)

A Hobbit második felvonására a lehet legrosszabb felvezető az első rész bővített verziójának megnézése. A Disneys dalolászásoktól és olcsó poénoktól hemzsegő extra húsz perc után az egyetlen pozitívum az, hogy a végső verzióból ezek mind kimaradtak. A mozi felé battyogva pedig azon tanakodtunk (egyébként régi Tolkien-rajongó) pajtásaimmal, vajon Beorn fog-e szteppelni, a pókok fognak-e énekelni, vagy csak egész egyszerűen szutyok lesz-e a folytatás.
Nem, szerencsére nem szutyok. Ami azt illeti, rengeteg apró-cseprő dologba beleköthetnék, mert Jackson továbbra is igen lazán kezeli az eredeti történetet. Ez viszont pont javára válik a Smaug pusztaságának: a Gyűrűk Ura függelékének ill. A gyűrű keresésének egyes részeit nagyszerűen szövi bele a fő történetszálba. Sok fícsör feleslegesnek tetszhet, de (főleg Jacksonnál) a szerelmi szál, valamint a sztori egészét végigkísérő gonosz (nem Smaugra vagy Szauronra gondolok, inkább Azogra vagy Bolgra) nélkül lehetetlen lenne fenntartani egy három filmen és kilenc órán átívelő kutyagolás történetét.
A karakterek mélyülnek a második részben, az előzmények nagyszerűen megalapozták a fontos szereplők részletes bemutatását. Thorin apai ágon örökölt tébolya nagyszerűen bontakozik ki, ahogy ugyanolyan hitelesen hozza a büszke, trónfosztott király arcát mint a mohó, kapzsi törpét. Bilbó többi társa közül is azokat ismerjük meg, akik valamilyen jelentőséggel bírnak vagy a Babó, vagy a Gyűrűk Ura eseményeinek könnyebb érthetőségében (Kili, Balin, Gloin). Bard, a kiközösített királysarj alakja kicsit Aragorn keserű bujdosására emlékeztet, de belőle is pont annyit kapunk, mint amennyi a végjáték megértéséhez szükséges lehet. Az olyan vendégkarakterek, mint a furcsa kontaklencsés, zord Legolas vagy a Jackson-átirat tündelánya, Tauriel jelentőségét lehet vitatni, de nem érdemes. Míg a könyvben valóban nem szerepeltek/ léteztek, karakterük logikusan illeszkedik a felturbózott kaland vonalvezetésébe.
Míg a már említett eltéréseket a konzervatív rajongók elítélhetik, a végső harminc perc kifejezetten jól sül el, még ha egy betű sem egyezik a könyvvel. Megkapjuk a sárkányt, a törpök kétségbeesett, haragtól fűtött ügyeskedését és még vagy három végső leszámolást a főbb hősök között.
A Hobbit második része jól sikerült, már csak azért is, mert megágyaz a várhatóan CGI és akciódús finálénak; minden szereplő késztetését és célját megismerjük, minden bonyodalom szála összeérni látszik, így tényleg minden készen áll ahhoz, hogy jövő ilyenkor egy igazán ütős befejezést kapjon a trilógia.

Rövidebben:

Amit szerettem:
- badass orkok
- hordós jelenet
- az elsőhöz képest borongósabb, komorabb hangulat (+ Jackson répát majszol Bríben. Megint.)
- Smaug vs. Bilbó

Amit nem szerettem
- Tóváros érthetetlen, francia felvilágosulást idéző belső építészete
-.Radagast, a Barom
- Tündelány + Törpfiú = <3 (megértem, de tetszeni nem tetszett)

A Semmi, meg a Világmindenség

Fade in

Sötétségben felsejlő csillagok haloványan pislognak. Két hang párbeszédét halljuk.

Semmi: Szia, hát te ki vagy?
Világmindenség: Én vagyok a Világmindenség. Hát te?
Semmi: Én meg a Semmi.
Világmindenség: Örvendek, kedves Semmi! Már sokat hallottam rólad.
Semmi: Én is rólad. Mi dolgod van erre?
Világmindenség (őszintén meglepve): Hogy én mit csinálok? Még nem hallottál rólam?
Semmi: Én ugyan nem.
Világmindenség: Bejárom a galaxisokat, áthatom a bolygókat, fényt adok a csillagoknak. Csupa szépséges dolgot művelek mindenütt.
Semmi: Ez mind pompásan hangzik, de egy valami nem világos. Miért csinálod mindezt?
Világmindenség: Ezt meg hogy érted?
Semmi: Én például imádok itt üldögélni. Ha meg is mozdulok, arra buzdítom a csillagot, hogy magába forduljon, a bolygót, hogy ne forogjon, a galaxist: hogy örökre kihunyjon.
Világmindenség (riadtan): Ez borzasztó, kedves Semmi. Miért teszel ennyi szörnyűséget?
Semmi: Ami azt illeti, én sem élvezem. Egyszerűen erre születtem. De meg kell hogy valljam, egy dolgot mégis élvezek. Egy egészen kicsit.
Világmindenség: Ezt örömmel hallom. Talán mégsem teszel csupa szörnyű dolgot.
Semmi: Hát, igen. No, szóval van ez a bolygó, amit a lakói egészen abszurd módon egyébként "földnek" hívják. Biztosan hallottál róla, legalábbis sokan emlegetnek mindkettőnket a felszínén.
Világmindenség: A Föld! Igen, szeretek ott időzni. Az emberek szeretik, ha a fejükben időzök s szemeikben tükröződök.
Semmi: Ugyan, hagyjuk ezt az érzelgést. Én csak azért járok oda, hogy kilúgozzam azokat a fejeket.
Világmindenség: Undok egy szokás.
Semmi: Kisimítom az aggodalom ráncait, tompítom a fájdalmat és a szenvedést. Hálával tartozhatnának nekem, de még a hálától megszabadítom őket.
Világmindenség: Kiszívod minden életüket!
Semmi: Na mert az jobb, amit te csinálsz.
Világmindenség: Még szép. Én célt adok nekik.
Semmi: Okot adsz a szenvedésre, aggodalomra és fájdalomra, mindezért cserébe pedig mit adsz? A pillanat okozta apró örömszikrákat. Szép kis cél.
Világmindenség (büszkén): Kizökkentem őket az általad keltett posványból.
Semmi: A gondtalanság nem posvány. A semmi nem semmi, csak nem egy kiemelkedő valami; de tudod mit? Menjünk együtt a Földre, és megmutatom, mire gondolok.
Világmindenség: Ám legyen.

A két hang egy szobában folytatja párbeszédét. Szépen berendezett lakás, az asztalnál fiatal férfi ül laptopja előtt, a hangokról nem vesz tudomást.

Világmindenség: Ez meg ki?
Semmi: Senki, csak egy példa. Gyere közelebb; nézd a szemét! Mit látsz?
Világmindenség (csodálkozva): Semmit.
Semmi: Egy-null. De segítek egy kicsit, legalábbis ami őt illeti. tudtad, hogy imád rólad beszélni? Központi elem vagy egyébként saját magát felemésztő gondolataiban, és szeret kérkedni azzal, hogy a szemei téged tükröznek. Mondd csak, a csalárd, hazug gondolatokat mikor hinted el? Ő azt hiszi, te magad ezerszer látogattad már meg, pedig még sosem jártál erre.
Világmindenség: Nem kell mindenütt ott lennem, hogy ismerjenek és nem kell mindenkivel találkoznom, hogy higgyenek bennem.
Semmi: Pompás, szóval ez itt hisz benned, mégis engem tükröznek szemei. Valld be, hogy az indifferencia sokkal erősebb mint a te szánalmas kis erőlködésed.
Világmindenség: Én mindenhol ott vagyok és a legkisebbnek is megadom a legnagyobb perspektíváját. Ha én nem vagyok, az ember nem kezdi kutatni a csillagokat, de hogy egyszerűbb példát mondjak: nem tanul alázatot sem. Te is mindenhol ott vagy; de mit adsz?
Semmi: Ennél hülyébb kérdést. Nem volt elég bemutatkoznom?
Világmindenség: Sok is volt. Na de figyelj csak! Tegyük próbára ezt az embert. A vitánk bírája lesz cselekedeteivel. Mit szólsz?
Semmi: Jó ötlet. Nekünk mi dolgunk?
Világmindenség: Átitatjuk agyát, majd elillanunk egy szempillantás alatt. Aztán meglátjuk, mihez kezd.
Semmi: Rendben. Nem is vagy te olyan haszontalan!

A két hang elcsöndesül, az asztalnál ülő férfi idegesen nézelődik a szobában. Hamar megnyugszik, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait; orrnyergén visszatolja lecsúszott szemüvegét és folytatja a gépelést.

Fade out.

Miért jó az NFL?

Soha nem gondoltam volna, hogy gyerekkorom nagy szerelme, a foci valamikor is háttérbe szorul. Az évek előrehaladtával azonban kezdett untatni a gurulós foci: mindig ugyanazok a csapatok (és igen, mindig a németek nyernek), a honi játékosok egyáltalán vagy csak elszórva adtak okot a drukkolásra. Akkori kedvenc csapatom, a Real Madrid pedig kegyvesztetté vált a nagy legendák távozásával (Zidane-Raúl hívőként nőttem fel és az ő trükkjeiket tanultam a grundon). A foci lassan visszasüppedt az átlagférfi életének szerepébe: megnéztem a nagy tornákat és a döntőket, keseregtem a magyar foci évtizedek óta tartó bohóckodásán, főiskolán pedig már játszani sem játszottam olyan aktívan.
Mégis hazugság lenne azt állítani, hogy az amerikai foci eme ínséges időkben érkezett volna: gimisként jól emlékszem a Giants-Patriots SuperBowl utáni hétfői (álmos) eufóriára, ahogy a haverokkal megbeszéltük David Tyree kulcsfontosságú elkapását (valamelyikőnk még tán lassítva is elmutogatta) és a Giants hihetetlen győzelmét.
Akárhogy is volt, az amerikai foci szép lassan kezdte átvenni az uralmat gyerekkorom istenített fociján. Az évek során egy Barcelona- Real Madrid rangadó egyre jelentéktelenebbé kezdett válni, ha épp egy újabb Manning-Brady párharcot nézhettem. Eleinte persze borzasztóan zavart, hogy ezt a játékot nem tudom játszani. Tradíciókból fakadóan a mai napig sokkal könnyebb összeszedni 8-10 korombelit egy teremfocira, mint kétszer ennyit arra, hogy egymást taszigáljuk egy pályán miközben pár ember jól szórakozik a lasztival. Lehetőség lett volna, de ha választani kell a szentendrei lakótelepi focipályára vezető ötperces út és a leányfalusi füves órája közt, egyértelmű volt, hogy melyiket részesítettem előnyben. És mégis: lassan ötödik éve fittyet hányok hétfői teendőimre, ha Sunday Night Football van, a vasárnap délutáni meccseket pedig szimultán 3-4 adáson követem. Honnan ez a mérhetetlen addikció? Igyekeztem újkeletű függőségem miértjeit megmagyarázni pontokba szedve. Az okok személyesek, tehát a poszt nem az amerikai foci népszerűségéről szól feltétlenül, az efféle szubjektivitást kéretik helyén kezelni.

1. "Any given Sunday"

A bevezetőből kitűnik: az európai foci legunalmasabb pontja, hogy évtizedeken át alig van egy-két olyan csapat, amelyik beverekszi magát a bebetonozott elit 20, tán 25 csapatába. Mikor látunk egy alsóházas csapatot egy európai topligában akkora csodát tenni, mint amilyet idén a Chiefs művel? A pozitív változás pedig visszafelé is ugyanúgy működik, lásd a nagy esélyesnek kikiáltott Texans vagy Falcons (2-9 mindkettő) égését. Csapatok nem táboroznak le a top 5 közt évtizedeken át, mint ahogy a legtöbb európai ligában ugyanúgy, ahogy a rosszabbak közt sem; jó példa erre az NFC, ahol három éve egy harmatgyenge divízióból a Seahawks 7-9-cel kúszott be a rájátszásba, most viszont még a jelenleg utolsó Ramsnek (5-6) is van némi esélye a továbbjutáshoz.

2. "Salary cap"

Talán sokakat nem izgat, engem viszont piszok mód bosszantott a sok nagycsapat, akik minden szezonban bevásárolhattak bármelyik klubtól bármilyen játékostól- bármennyi pénzért. Igen, Real rajongóként furcsának tűnhet az érvelésem, de határozottan zavart hogy sok tehetséges játékos ül a csapat kispadján, majd kallódik el, mert nem fér be a tizenegybe, miközben a kisebb klubok öt év alatt örülnek, ha egy Real-pad kaliberű játékost kinevelnek. Az NFL-ben az összegek hasonlóképp csillagászatiak, de közel sem olyan aránytalanok az erőviszonyok, nagyrészt a fizetési sapkának (plafon tán jobb szó). Egy szupersztár játékos (főleg irányító) borzaszó összegeket emészthet fel, ezért egy klub kétszer is meg kell hogy gondolja, hogyan ossza be a rendelkezésre álló keretet. Csapatokat ezért (és persze korosztály és tehetség szerint is) "győzelemre építenek": lásd az (egyébként kedvenc) Ravenst, akik tavaly mind pénzben, mind tehetségben a végletekig pörgették a keretet. Az idei szezonra visszavonult Birk, Lewis, eligazolt Kruger, Boldin és a többi: a csapat pedig újrakezdte az építkezést (5-6).

3. Kultúra

Persze, a világon bármilyen, háromszáz évnél hosszabb történelemre visszatekintő ország szülötte szívesen puffogtathatja a frázist: "Amerikának nincs kultúrája". Nem akarok történelmi mélységekbe merülni, de egy biztos: az NFL sava-borsát pont a kultúrája adja. A rivalizálások, legendás játékosok, pénzes tulajdonosok, a médiafelhajtás, a rengeteg statisztika, az ezernyi üzletág ami erre épül (discount double check...) és még sorolhatnám. Lehet panaszkodni, hogy az elméletben egyórás meccs átlag két és fél óráig tart, meg hogy maga a játék cirka 10 másodpercenként áll, meg sok a reklám (magyar közvetítést ajánlom a fanyalgóknak). Az izgalmat mégis ez adja. Meghallgatod a podcastet, ahol kielemzik a vasárnapi meccseket; elolvasod a vontakozó cikke(ke)t, megpróbálod megtippelni a végkimenetelét (erről majd később), majd rácuppansz a képernyőre és magadba szívod a rengeteg adatot, amit pár másodpercnyi játékból kielemeznek neked az elegáns, öltönyös úriemberek (bocs Ricsi, most az amerikai stúdiókra gondolok). Az egész egy hatalmas show, amit annyira profin felépít maga a sport, a média és még ezernyi más összetevő együttese, hogy a meccs nem csupán a meccsnézés élményét adja: az ember csaknem azt hiheti, maga is részese az egész őrületnek.

4. Fantasy

Ha a közvetítés alatt azt hisszük, a részesei vagyunk a dolognak, mit érezhetünk néhány fantasy csapatunkért izgulva? A fantasy valami olyat hozott a sportok világába, ami forradalmasítja a néző totális bevonását kedvenc játékába. Ha nincs Ravens meccs, tuti hogy az épp érdektelen Cardinals-Texans meccset nézem, mert Tate és Ellington is ezen a meccsen fut (ki is kaptam), ha pedig a kezdő irányítóm játszik, minden egyéb meccs lényegtelenné válik (Luck utóbbi hetekben mondjuk önmagába elég érdektelenné vált). A fantasy football megteszi azt, amit itthon a totó: belerángatja a sportba azokat is, akiknek nincs feltétlen kedvenc csapatuk. Büszkék vagyunk, akár a Broncos 9-2-nél, mikor saját csapatunk dominálja a ligáját, vagy együttérzünk a Falconsszal, amikor saját srácaink is 2-9-cel csücsülnek a tabella legalján. A fantasy bája az NFL sajátja: nehéz lenne mondjuk elképzelni egy európai focis fantasy bajnokság, ahol csapatunkba jobb híján csak NB1-es Free Agenteket igazolhatunk le, mert Lewandowski már öt hete nem talált kapuba, Böde viszont már harmadik meccsén szerez gólt. Épp ezért hasznos egyébként a rengeteg statisztika és elemzés, amelyekre könnyedén építhették fel a fantasy rendszerét: a kifogásolt "lassú" vagy "akadozó" játékmenet teszi tökéletesen áttekinthetővé a játékot, és a mi játékunkat is.

Illene hát egy konklúzióval befejezni, ugye? A sok pozitívum ellenére tartom, hogy ha aktív sportról van szó, szívem örökké gyerekkorom futballjáért dobog; de ha passzív szórakozásról van szó, a tojáslabdára szavazok. Hálaadást pedig nem ünneplek, de feláldozok egy pulykát a kulináris élvezetek oltárán, ha a Ravens elpáholja a Steelerst csütörtök este.

(Fantasy geekeknek felhívás: következő szezonra indítanánk "Dynasty" ligát! Akit érdekel, írjon nekem!)

A török nő

Mint egy érett gyümölcs. Na nem a török nő, hanem a gondolat, amit végre megosztok a nagyérdeművel. Régóta ízlelgetem már, sokaknak dicsekedtem vagy épp panaszkodtam róla aktuális élethelyzetemnek megfelelően, ezzel is segítve a téma gyarapodását. Most, hogy a tartalom elsőrangú alapanyagból és életszagú tapasztalatok összességéből állhat össze, valóban eljött az ideje, hogy közöljem a török nővel kapcsolatos mítoszt és valóságot.

A török nő. Eleve nyerő helyzetben van az európaival szemben. Tele van izgalommal, titokkal és szenvedéllyel, legalább ennyi törődéssel, de mindig és leginkább: nőiességgel. Elnézést az európai kollegináiktól, ez az írás nem őket hivatott lejáratni, de még csak nem is a törököket emelné piedesztálra. Egyszerűen igyekszem kiemelni, miért érdemes török nővel kezdeni- és azt is, hogy miért nem. Pontokba szedve minden pro és kontra, buzdítás és intő jel.
1. Vallás
No igen, mi mással is kezdhetnénk: a török nő az esetek túlnyomó részében muszlim, vagy ha nem is azonosul teljesen a vallás támasztotta megkötésekkel, valószínűleg betartja azokat a család iránt érzett tisztelet jegyében (lásd 7. pont). Többségében persze a török nő nem alkoholizál, nem eszik disznóhúst, nem szexel, nem is pettingel. Néha imádkozik, tán tud pár Korán idézetet is. A vallásos török nő "light" verziója alkoholizál, nem eszik disznóhúst, nem szexel de pettingben köröket ver európai vetélytársaira. Az aktus után mindenképp lezuhanyzik (tisztátalan tette okán), főleg érzékeny lelkű, verejték rajongó férfitársaim figyelmébe ajánlom eme furcsa szokást. Nem imádkozik, a Korán csak szobadísz (ha egyáltalán van). Míg a további pontok néhol hiányoznak a török nőből, ez szinte soha (ha igen, akkor viszont megütöttük a főnyereményt).
2. Szenvedély
Lehet enni mizo rudit, kockásat, de a pöttyös az igazi. Nagyjából így viszonyul a török nő az európaihoz (nagy átlagban), aki olyan szinten átadja magát még egy felénk lövellt mosolynak is, hogy az minden képzeletet felül múl. Nincs hazug csomagolás, amelyet kibontva csak egy fadarabot találunk az ágyunkban heverve, nincs szédítés se zsákbamacska. Csak garantált, ősi, szívből jövő erotika. Legyen szó akár egy mosolyról, akár bármi másról.
3. Atatürk
Ne mosolyogjanak, a török nő szériatartozéka a török demokrácia atyja, ikonikus alakja. Félve állítom, hogy korosztályomban tán több az Atatürk hívő Törökországban mint az igaz muszlim. Ne tessék gúnyolódni a facebookos Atatürk profilképen, idézeten, tanításon. A kettes pont teljes élvezetéhez kötelező jelleggel el kell fogadnunk a jeles államférfi felügyeletét. Soha rossz szóval ne illessük a fickót.
4. Törődés
A 21. század acélszüfrazsettjeinek katonás rendjeiben elveszve lassan félek kinyitni a számat: "éhes vagyok", "kimosnád a zoknijaim" vagy "süti nincs?". Bezzeg a török nő. Hiába másodlagos szerepük a török társadalomban (mint minden rendes muszlim társadalomban, a török még így is a higított verziót erősíti), második anyaként gondoskodnak rólunk akár egy kedves szóért cserébe. Pár éve, mikor magyart tanítottam az erasmusos csapatnak, az 1., 3. pontokat képviselő, de 2.-es pontot tökéletesen nélkülöző leányok hívtak meg napi rendszerességgel olyan ebédre/vacsorára/akármire csak egyek, hogy azt még egy tisztességes magyar nagymama is irígyelné.
5. Hűség
Progresszív feministáknak már rég nem hízelgőek eme pontok, ez most csak rosszabb lesz. A török nő ugyanis ha leteszi voksát mellettünk, akkor döntését még egy zombiapokalipszis sem fogja megingatni. Nem, még ha el is veszítjük lábainkat és nemzőképességünket. Ennek a hűségnek viszont ára van, amely alapvető súrlódás lehet európai felfogásunkkal, ez pedig a...
6. Féltékenység
Mindenképp a "basic package" része. A féltékenység a török nővel születik: kivel beszélsz, lány-e, megdugtad-e, miért nem, megdugnád-e, miért nem. Ha ezen napirendre tudunk térni, jön a második szint: a féltékenység elvárása. Itt bajban van/volt a magamfajta, aki teljesen megbízik a partnerében, ezért soha nem féltékeny. A török nő számára a szerelemről való bizonyosság legfőbb jele, ha a zöldszemű szörny Hulkot megszégyenítő nagyságokban emészti fel saját kis lelkünket.
7. Családszeretet
Kicsit a 4. pont replikája, mégis különálló pont. A török nővel ugyanis -ha sikerül a sok kikötésnek eleget tennünk gyaur létünk ellenére- közös életet tervezni nagyjából olyan könnyű, mint elővenni az okostelefont a vécén ücsörögve. Segítek: könnyű. A török nő ugyanis neveltetéséből adódóan a családot hozza első helyen, ezért ha el is végez egy egyetemet, már a családalapításon töri a fejét húsz éves kora után. Épp ezért a családanya létre való berendezkedés az egyetlen valódi cél, ami a török nők többségét motiválja. Ez a huzalozás viszont elvárja tőlünk is, hogy imádjuk a családunkat és mi is minél hamarabb alapítsunk egyet.
8. Nőiesség és hiúság
Amikor nem tudjuk eldönteni, hogy a másfél kiló alapozóra öntött pirosító, a vörösre kihúzott ajkak, az érthetetlen módon ezüstösre pingált szemgödrök és egyéb festékek összessége izgat minket vagy taszít. A török nő imád tetszeni. Imád vásárolni, ezernyi cipőt tartani, jól szaglani. Ez persze nem is baj. Utazzon külföldre vagy csak a plázába, biztos születik kétszázegy kép, ahol a Big Ben pont olyan jelentéktelen háttérként asszisztál a török nőhöz, mint a pláza budija. A képeket aztán évekig szortírozza, és nem tudja kiválasztani melyik százkilencvenkettő a legjobb a kétszázegyből.

Ennyi lenne hát. Bár még így is csak elég sztereotipizált nőt lehetne építeni kizárólag a fenti pontokra hagyatkozva, nagyvonalakban a stílusjegyeket megörökítettem. Azt hiszem. Összefoglalásképp csak annyit tudok mondani, hogy minden hiányosságot és pozitívumot összevetve a mai napig halvány gőzöm sincs, milyen is a török nő.

Eliotot fordítok III.

Ideje valami hosszabbat elvállalni, mondtam magamnak ma délelőtt, pedig még alig láttam csipás szemeimtől. Maradunk Eliotnál, jó? Szeretem verseinek hangulatát, meg a rejtett kis rímeit. Még ha magyarba átültetve ezeket annyira nem is tudom átadni. Szóval...

Preludes

I

The winter evening settles down

With smell of steaks in passageways.

Six o’clock.

The burnt-out ends of smoky days.

And now a gusty shower wraps

The grimy scraps

Of withered leaves about your feet

And newspapers from vacant lots;

The showers beat

On broken blinds and chimney-pots,

And at the corner of the street

A lonely cab-horse steams and stamps.

And then the lighting of the lamps.

II

The morning comes to consciousness

Of faint stale smells of beer

From the sawdust-trampled street

With all its muddy feet that press

To early coffee-stands.

With the other masquerades

That time resumes,

One thinks of all the hands

That are raising dingy shades

In a thousand furnished rooms.

III

You tossed a blanket from the bed,

You lay upon your back, and waited;

You dozed, and watched the night revealing

The thousand sordid images

Of which your soul was constituted;

They flickered against the ceiling.

And when all the world came back

And the light crept up between the shutters

And you heard the sparrows in the gutters,

You had such a vision of the street

As the street hardly understands;

Sitting along the bed’s edge, where

You curled the papers from your hair,

Or clasped the yellow soles of feet

In the palms of both soiled hands.

IV

His soul stretched tight across the skies

That fade behind a city block,

Or trampled by insistent feet

At four and five and six o’clock;

And short square fingers stuffing pipes,

And evening newspapers, and eyes

Assured of certain certainties,

The conscience of a blackened street

Impatient to assume the world.

I am moved by fancies that are curled

Around these images, and cling:

The notion of some infinitely gentle

Infinitely suffering thing.

Wipe your hand across your mouth, and laugh;

The worlds revolve like ancient women

Gathering fuel in vacant lots.

Kitartás! Magyarul,  saját verzió.

Prelűd

I

Leszáll már a téli éjjel
Sültek illatával telt minden utca.
Hat óra.
Füstös napok kormos csonkja.
Heves vihar öleli most
Setét darabkáit
 Hervadt leveleknek lábadon

És söpri fel telkekről az újságot;

Eső dobol

A törött ablakon és veri kémény ormot,

Az utcán pedig, a sarkon

Konflisló magányában prüszköl és dobog.

Aztán pedig:  lámpák fénye lobog.

II

S a reggel magához tér

Állott sörnek langyos szagától

A fűrészpor ette utcán, hol

Megannyi koszos kéz kér

Éberséget hozó kávét.

Míg efféle színdarabokkal

Játszik az idő ura

Te gondolj inkább a kezekre

Melyek kopott árnyakat nevelnek

Ezernyi díszes szobában.

III

Kihajítottad ágyadból paplanod-párnádat

Kifeküdtél hátadra és vártad

Félálomban merengtél ahogy az éj felfedett

Ezer szennyes képet,

Lelkednek darabkáit;

Pislákoltak a mennyezeten.

S mikor a világ újra rád köszönt

S a fény visszakúszott a redőnyökön át

S kintről meghallottad a veréb dalát

Képed a külvilágról oly ábrándos,

Hogy maga a külvilág sem érti meg;

Az ágyszélen kuporogva, hol

Hajadból szedegetted a papírdarabot,

Vagy kulcsolta sárga talpad

Szennyes markod.

IV

Tömör lelke feszült az égen

S fakult a házak mögött,

Vagy taposták kitartóan

Négy és hat óra között;

Pipát tömő tömpe ujjacskák és

Esti lapok, és szemek

Ismerik mind a tudott tudnivalót,

Elsötétült utca lelkei ezek

Türelmetlenül sejtve a világot.

Fantazmagóriák szólítanak, ölelik

Eme képeket, rajtuk csüngenek:

Végtelenül finom képzet ez

Melyet végtelenségig szenvedek.

Töröld most szád és nevess;

Ősasszonyként térnek vissza a világok

Tüzelőt gyűjtve üres telkeken.

Nem, nem fáradtam el. Akkor az eredeti, Vas Istvántól:

Prelűdök 

                  I

Leszállt a téli este, sültszag
Hatol ki az utcaközökbe.
Hat óra.
Napok leégnek füstölögve.
Lábunkat
egy gyors szélroham
Most mocskosan
Avarral s grundokról hozott
Újsággal beveri esőzve;
Zord záporok
Vágnak kéményre, tört redőnyre,
Fellobbant egyet gőzölögve
A sarki konflisló, szegény.

Aztán kigyúló lámpafény.

                  II

A reggel tudatára ébred,
Hogy poshadt sörszagot lehel
A fűrészporral taposott
Utca, hol hajnali
Kávézókba gyorsan betérnek
Emberek sáros lábai.

Eszünkbe jut, hogy az időnek
Hány jelmeze van,
Amelyet fölvehet:
Például a sokféle kéz,
Amely most piszkos függönyöket
Húz szét az ezer garniban.

                 III

Ágyról a takarót ledobtad,
Hanyatt feküdtél, várakoztál;
Szundítottál, az éjt figyelted,
A szennyes, tízezernyi képet,
Melyekből összeállt a lelked;
Remegve a plafónig égtek.
S mire a világ visszajött
- Redőnyrésen fénnyel hatolt át,
Ereszen verebek dalolták -,
Oly látomásod lett az utca,
Melyet az utca megtagad,
Míg ágy szélén ülsz, hol hajadnak
Papírcsigáit bontogattad,
Vagy két piszkos kezedbe fogva
Mind a két sárgás talpadat.

                  IV

Lelke kinyúlt az égen át,
Mely egy háztömb mögött fakul,
Vagy négytől ötig és hatig
Lábak tiporják konokul;
Tömpe ujjak tömnek pipát,
Esti újságok, jól bevált
Biztonság bizonyos szemekben,
Egy utca elfeketedik,
Hogy a világgal forrjon egybe.

Ráfonódva e képzetekre
Az ábrándok betöltenek:
Eszméje egy végtelenül nemes
S végtelenül fájó valaminek.

Töröld meg szádat, és nevess;
A világok, mint üres telkeken
Rőzsét gyűjtő vénasszonyok keringnek.

No?

Eliotot fordítok II.

Ha már ennyire megtetszett, jöjjön az előző mintájára a Virginia fordítása. Az eredeti:

Virginia

Red river, red river,

Slow flow heat is silence

No will is still as a river

Still. Will heat move

Only through the mocking-bird

Heard once? Still hills

Wait. Gates wait. Purple trees,

White trees, wait, wait,

Delay, decay. Living, living,

Never moving. Ever moving

Iron thoughts came with me

And go with me:

Red river river river.

Fordítva

Virginia

Vörös folyam, vörös folyam,
Meleg csend lassan hömpölyög
Nincs akarat, mi nyugodtabb mint a folyam
Csak a poszáta dala kavarja fel
A meleg csendet? Puha dombok
Várnak. Kapuk és lila lombok,
Fehérek várnak szüntelen,
A habozás romlás. Élő,
Mégsem mozdul ő. Örökmozgó
Roppant gondolat jő velem
És hagy engem:
Vörös folyam, folyam, folyam.

 Nem vagyok elégedett. A "will" szójátékot nem tudtam feloldani, lássuk hát az eredetit Vas Istvántól:

Virginia

Vörös folyó, vörös folyó,

Lassú hab néma hőség

Nincs akarat oly halk, mint egy folyó

Csöndje. A hő csupán

Egy régen rikkantott rigón át

Mozdul-e? Nagycsöndű dombok

Várnak. S kapuk. Bíbor fák,

Fehér fák, várva várnak,

Kitartva, korhadva. És élnek, élnek,

Sosem mozognak. Velem mozognak

Vas gondolataim, mert elkísértek

S jönnek velem:

Vörös folyó, folyó folyó.

 Így már kicsit megvigasztalódtam.

Eliotot fordítok

Régóta siránkozom már, ha külföldi szerző versei kerülnek kezeim közé, hogy ugyan hogyan hangzik az eredetiben. A fordítóink munkáját -ez vitán felül áll- imádom, és állíthatom, hogy egy-egy fordítás önmagában is kiemelkedő műértékkel rendelkezik. Így hát amikor a minap T.S. Eliot Collected Poems c. kötete került kezembe (minő irónia, a könyvet anno műfordító nagyanyám vette apámnak), nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Mondanom sem kell, hamar eljátszottam a gondolattal: hogyan hangzana ez a szóvirág, rím magyarul? Persze itthon a magyar fordítások is megvannak, de most eltökéltem magam, hogy azok átnyálazása nélkül veselkedek neki Eliot fordításának. Az olvasónak meg kell elégednie az adott szavammal, hogy nem lesek; csupán saját tudásból és régimódi, akadémiai angol-magyar szótárral igyekszem kisilabizálni a betűk mögötti zenét. Elsőnek egy rövidke költemény, némi angoltudás nem árt hozzá, de nyelvileg még tán az egyszerűbbek közé tartozik:

Eyes that last I saw in tears

Eyes that last I saw in tears
Through division
Here in death's kingdom
The golden vision reappears
I see the eyes but not the tears
This is my affliction

This is my affliction
Eyes I shall not see again
Eyes of decision
Eyes I shall not see unless
At the door of death's other kingdom
Where, as in this
The eyes outlast a little while
A little while outlast the tears
And hold in derision.

Ugyanez saját fordításban:

Tegnap még könnyben úszó szemek

Tegnap még könnyben úszó szemek
Elkülönülnek itt,
Halálnak uradalmában
Aranyos látomás lebeg
Látom szemeit de könnyeit nem
Nyomorúságom ez nekem

Nyomorúságom ez nekem
Szemek, melyeket nem láthatok
Szemek, melyek határozottak
Szemek, melyek láthatatlanok míg
A halál uradalmának kapujában
Ahol, ahogy itt is
A szemek még túlélik tán
Tán túlélik a könnyeket
Gúnyban dermedve meg.

Uszkve húsz perc és az ember ismét úgy érzi, nyelvtudása (mind az angol, mind a magyar) egy óvodáséval vetekszik. A where, as in this sorral nem igazán tudtam mit kezdeni, ha valakinek van beleillő ötlete, szóljon. Egy-egy rímpárt eltoltam, ahol a szinomímák köszönviszonyban sem voltak egymással (reappears-tears, derision-decision a versszak végén lett összekapcsolva). És akkor most lássuk az eredetit, a nagyszerű Tandori Dezső fordításában:

Szemek, nemrég könnyesek

Szemek, nemrég könnyesek
Viszály miatt
Itt a halál álom-honán
Aranyszín kép visszalebeg
Nem látok könnyet, csak szemeket
Így kínosabb

Így kínosabb
Nem látok többé szemeket
Határozottakat
Nem látom őket már csupán
A halál más-honi kapuján
Ott mint emitt
Ily szemek állhatatosak
Hatásosan állják a könnyeket
Hogy megcsúfoljanak.

Legnagyobb meglepetésem az "eyes' sorok teljes átszerkesztése, azt hiszem formailag és képileg is sokkal szebb, mint ahogy én ragaszkodtam az eredetihez.Viszont egész jó muri volt, legközelebb mi jöjjön?

Tényleg

Mi?
Miért?
Mikor?
Minek?
Mi... van?
Ezernyi a kérdés, persze válasz egy se.
Miért is lenne?

Tessék, már megint kérdezek. Mert én csak kérdezni tudok. Válaszolni már nem. Klasszikus talmi-tanár séma.
Akkor felvállalom, nesztek! Miért csak egy a válasz? Miért keres ezer ember ezer meg egy választ? Miért nem tudjuk mind, hogy csak azt az egyet kell keresni?
...
Nesztek, itt van még három kérdés, a válaszhoz meg nem kerültünk közelebb.
Szégyenteljes. Még a vasvári békénél is szégyenteljesebb.
Miért nem jó a csók csak úgy, a nő, a fiatalkor, a szépség, a meghurcolt, de büszke erotika, a könyv, az értelem, s végül: ezen kibaszott kérdések sora? Miért nem jók ezek csak úgy? Ez itt a nagy kérdés. Ezen rugózik ezernyi ember agya.
Nem esett még le? Hogy a szimpla a válasz minden kérdésre? Hogy túlgondolni fáj?

Ó, édes istenem! Most hogy így, kisbetűvel szólítlak meg -már meg ne haragudj- de mégis milyen apropóval adtad meg egyáltalán a puszta lehetőséget, hogy a dolgok miértjét boncolgassuk? Esztelen húzás volt, isten. Hagytál volna meg mihaszna egysejtűnek, ami a tudat hajnalát még hírből sem ismeri, vagy épp békés kavicsnak, hogy az idő múlása pont olyan érdektelen legyen, mint némely embernek a gondolat szentsége.
Ehelyett itt hagytál félúton.
Nem szép tőled.
Megfosztasz a kavics halhatatlanságától és az egysejtű vidám öntudatlanságától, elhúzva a "teljesség" címkével ellátott mézesmadzagot orrom előtt. Aztán magamra hagysz. Kinevetsz, sajnálkozol és szörnyülködsz, ahogy bukdácsolok a bölcs kavicsok és egykedvű egysejtűek között.
Miért? kérdezem, és te kérdésemet meghallva már strigulázod is az újabb bukást. Kérdeznék még, de roppant kezedben a ceruza ismét vonalkát húzna, ezért inkább befogom a számat. Játékosan, már-már cinkosan rám kacsintasz csillogó szemeddel, azt sugallva: Péterkém, csinálni, nem kérdezősködni.

Tessék, pajtás, csinálom. Ha már kavics nem lehetek.

Sárban

Futok. Már megint futok. Nem, inkább menekülök: zihálva veszem a levegőt, szorongva hátra-hátranézek. Éjszaka van, de a belváros útvesztője fényárban úszik. Én csak keresem a kijáratot. A folyópartra érkezem, egy kis amfiteátrum felső sorába roskadok le. Tán esett: sár borít mindent, engem is. Végignézek magamon: eltűntek a ruháim. Voltak egyáltalán ruháim? Elszégyellem magam, s óvatosan körbepillantok, hátha meglátott valaki. Elrettenve ismerem fel régi baráti társaságomat tőlem alig pár méterre. Békésen cseverésznek, sörözgetnek és cigiznek: a sárban ülnek és szemmel láthatóan minél jobban összekenik testüket, annál jobban érzik magukat. Elfordítom fejem, szánalmas, mocskos magzatként húzom össze magam parányira, hátha nem ismernek fel. Felismernek! Fene vigye el őket. Semmi közösséget nem érzek magam és a csoport közt, pedig ugyanabban a mocsokban fetrengünk. Elutasító vagyok, nincs kedvem beszélgetni. Egyikőjük valami régi, közös sztoriról kérdez, amit csak én tudtam jól elmesélni. Minden tekintet rám szegeződik.Keresem a szavakat, de nem tudok rendesen beszélni... valami furcsa kosz rakódott le az agyamba is, nem találom a megfelelő mondatokat, zavarba jövök a pillantások kereszttüzében. Menekülök! Rohanok, ismét csak rohanok...

Kedves utcácskán rohanok most, lombos fák borulnak fölém. Még mindig éjszaka van. Kihalt minden, egy csillag sincs az égen. Takaros kertek előtt haladok el: életnek semmi nyoma. Aztán előttem, oldalt kitárul egy kertkapu. Érzem hogy valami borzalom jön, hogy valami borzalom fog kijönni rajta, de futok tovább, a kíváncsiság legyőzi a félelmem. Hórihorgas, vékony alak lép ki az utcára. Nem akarok az arcába nézni, tudom, hogy olyan szörnyűséget látnék benne, hogy megölne, szétszaggatna, de mégis felé fordulok. Ő pedig vissza rám. Rám néz, pedig nincs arca, mocskos, fekete egyveleg, riasztó massza kavarog benne, de mégis rám néz! A félelem fojtogat, ráül mellkasomra, nem kapok levegőt ahogy a massza kiárad az arcból, körülvesz, és végül elsötétít mindent.

3.20 van. Alig négy perce hogy elnyomott az álom. Kiráz a hideg, patakokban csorog le hátamon az izzadtság. A sötét massza békésen kavarog a szoba sarkaiban. Ártalmatlan feketeség leple alatt pihen a családom és kint a város is. Hová lett a rémület? Hová lett a veszett félelem, a fojtogató téboly? Nem merek felkelni, nem merek kisétálni a fürdőbe, nem merek belenézni a tükörbe, mert akkor látnám, mert akkor tudnám, akkor megérteném.

Lobotómia után

Én nem értem Will Smith-t. Nem tartom különösebben nagy színésznek, de nem is ezért nem értem.
Már a korai munkásságért sem rajongtam (a sokak által ikonizált Kaliforniába jöttem), talán a Sötét zsaruk első felvonása volt a legkiemelkedőbb opus mind közül. De amit most művelt... hosszú hónapok (Skyfall) után ismét kivesézek egy filmet: A föld után. Kapaszkodni ajánlott.

Ennek a fickónak megmagyarázhatatlan világvége fétise van, de ami még rosszabb: mindig ő áll a középpontban. A sötét zsaruk ill. a Függetlenség napja sci-fikben még megmaradt mellékállású bolygómentő pozíciójában, de az Én, a robottal valami megindult. Valami visszafordíthatatlan. Azt hittem, hogy a Legenda vagyok elérte az igényesség és Smith egója közt fordított aránnyal növekvő szakadék széleit, de a minap tévednem kellett.

Adott egy eszméletlen béna bevezetés, öt percben lezavarják a Föld kipusztulását, mindenféle épkézláb magyarázat nélkül hirtelen az Alpha Nova (vagy mittudomén már hol) bolygóján vagyunk. A csúnya idegeneknek nem tetszik, hogy fordított Függetlenség napját forgatnak velük, ezért ocsmány, soklábú szőrgombócokat küldenek ránk, és az "emberiség ismét végveszélybe kerül". Ekkor jelenik meg Will Smith, az első szellem. Ő az első ember aki nem fél a szőrmókoktól, mert azok vakok és csak a feromonra ugranak, azt pedig a nyámnyila földlakók eddig millió számra izzadták ki magukból. Nem úgy Will! A randiguru most utlramenő fantasy szablyákkal szeleteli a szusinak valót, mindezt rezzenéstelen arccal.

Oké, lepörgött a bevezetés, akkor kezdődhet a muri, az előzetesből tudjuk, hogy hőseinknek valahogy a Földre kell jutni. Megismerjük még Jaden Smitht, akinél még egy UHT Mizo tej is több érzelmet tud kimutatni, de ezt talán betudhatjuk az apától örökölt acélos jellem folyományának. Elvégre egy olyan apa, aki "igen uram!, nem uram!" mondatvégződést követel meg gyermekétől, miért is lenne érzelmes királykisasszony.

Tehát a tökös apa-fiú kombó hirtelen egy űrhajón találja magát egy szőrmók és pár kolóniazsoldos-sample társaságában. A sztori innen piskóta: lezuhanás, apa lábtörés, zsoldos elmurdálás, szőrmók és jeladó elvesztés. Jaden Smith tehát az új világmegváltó harcos! Aki kezdene elbóbiskolni, annak üzenem, hogy itt még esélyt adtam a filmnek, elvégre a rég (1000 éve) elnéptelenedett Földet minden disztópia rajongó látni szeretné. Ez viszi el a Tom Cruise féle szutykot is.

Egy impozáns panoráma után azonban a film csak egy dologra koncentrál: Jaden Smith hosszútáv-futó gyakorlatára. Néha megkergetik izmos páviánok, megreptetik óriás sasok, kardfogú tigrisek vicsorognak rá, de a lényeg nem változik: Jaden fut. És mivel tízéves, ekkor már bóbiskoló öcsémmel néztük a filmet, megadóan beletekergettem, de egészen a végső leszámolásig (mert praktikus módon a jeladó pont a szőrpamaccsal egy helyre pottyant) mást nem is látunk, mint Jadent. Futni.

Apa-fia közt csak műdráma folyik, néhány flashback próbálja apuka morózus jellemét elmagyarázni, mélyíteni a családi válságot, Will Smith néha dühös, néha sír és még mosolyog is, próbálva ellensúlyozni fia egyetlen arckifejezését, mindhiába. Nincs kijátszva a CGI nyerőkártya sem, ami pedig sok szar filmet kihúzott már a bajból (kopogtassanak Mr. Baynél), egyszerűen semmi sincs kiaknázva az amúgy középszerűnél jobb alap elképzelésből.

A föld után egy szutyok, és ha már Will Smith, akkor hallgassuk meg a Miamit vagy a Gettin Jiggy With It-et. Ott legalább nem látjuk.

Rendhagyó poszt

Ilyenekből tele van az íróasztal! Klikk a nagyobb verzióért.

Hajnal

Kipattant a szemem. Már megint kurva hideg volt. Ahogy kiléptem az utcára, az eső is eleredt. Hol is vagyok? A macskakövön kopognak lépteim. Az utca két oldalán kastélyszerű, szecessziós épületek magasodnak mindenfelé. A felhők olyan furcsák. Az egyik pillanatban elsötétül az ég, a másikban már mintha a nap is ki akarna sütni. Őrült sebességgel formálódnak, keletkeznek és tűnnek el. El is szédülök a látványtól: leszegett fejjel sétálok tovább.

Most emelkedőn kaptatok, majd reflexszerűen befordulok egy mellékutcán. Piszok meredek, alig kapok levegőt a tetejére érve. Mintha Istanbul-Mediciyeköyben lennék, pont ahol Ömür is lakik. A ház furcsa, mint egy hatalmas kémény nyúlik fel az égbe: legalább 50 emeletet számolok meg, de a lakások csak pici, két személyre szabott lukak. Mégis, a szűk lépcsőházból tág folyosóra nyílik a tolóajtó. Vörös kárpit mindenütt, tükrök a falon. Mint a szófiai művelődési ház emeletén, ahova pont egy éve szöktünk be. Végigbaktatok a folyosón, s a végén az utolsó ajtót választom bal kéz felől. Miért pont azt? Gőzöm nincs.

A szobába betoppanva pár volt tanítványomat és  néhány ex-kolist pillantok meg. Kitörő örömmel üdvözölnek! Ennyire jófej lennék? Kötve hiszem, még álmomban sem. Egyikük, egy duci de kedves mosolyú lány viszont tényleg letámad. Szeretne engem szeretni, a kezemet fogni. Ezt alátámasztandó, megfogja zsíros mancsaival az enyémet, és pokoli erővel szorítja meg. Ez fáj, basszad meg!, sikoltok fel, és kitépem magam izzadt kezének béklyójából. Hanyatt-homlok menekülök le a lépcsőn, elvesztettem az utat, magasan vagyok, sok az elágazás és a bolond lány is a sarkamban lohol. Eszelős hangon kiáltja utánam "nézd milyen szép a hajam! és a szemeim! és a kezem! hát nem akarod megfogni a kezemet? szeretlek, Peter!". Én nem szeretlek, tényleg nem, a kezeidet pedig végképp nem. És mégis, furcsa érzés fog el: akkor kit is szeretek? Egyáltalán miért gondolkodnék ilyesmin? Ez a bolond mindjárt utolér.

Elbújok egy lépcső alatt. Az eszelős lány elrohan mellettem. Nem vett észre. Találok egy vészkijáratot, az utcára lépve ismét a kedves kisvárosban találom magam. Mintha kevésbé lenne felhős, s a macskakövek repedéseiben megülő víz is alig látszik már. Sokan mellém csapódnak, a bolond lánytól pedig már nem félek. Boldognak érzem magam, de az a kósza gondolat, ami a menekülés közben fogott el, nem hagy nyugodni. Nem, mégsem vagyok boldog. Nem lehetek boldog.

Ismét egy nagy ajtó előtt állok. Kitárul előttem a roppant ajtószárny. Tágas terem, a földön pedig több száz matrac, alkalmi fekhelye ismerőseimnek. A fal felé igyekszem, meglátom Eglét. A matraca mellett azonban más is ott van. Igen, ő is ott álldogál, épp háttal nekem, hogy csak a hajáról ismerhessem meg. Automatikusan hátat fordítok. Nem, kizárt hogy megszólítsam. Annyi hónap keserűség után. És mégis, gyerekesen hívom magamra fel a figyelmet, Eglével nagy hangon beszélek. Egy perc sem telik bele, és megszólít "hát nem is köszönsz?" kérdi, és én pedig széttárom kezeimet. Ő csak grimaszol, de közelebb lép, és átölel. Szürkeség uralta éveimben a boldogság bombája robban, befestve világom komor falait a szivárvány minden színével. Szeretnék örülni és sírni, nevetni és kiabálni, annyi érzés tolul az agyamba, de a gondolatok nem formálódnak szavakká, és csak ölelek, ölelek, ahogy a bolond lány szorított az imént.

Felébredek. Sötétszürke felhők szegélyét festi gyöngéd pírral a hajnali nap felkelő fénye. Szeptemberi szél borzolja a sudár fákat valahol a távolban, a halastó partján. Tényleg ennyire, Peter? Elég, hogy megöleljen az álmodban, s te, felkeltve ebből a talmi eufóriából, még így is boldogabbnak érzed magad mint az utóbbi egy évben? Pont mint az álomban, nevethetnékem támad, de ugyanúgy sírni is szeretnék. Kicsit felpolcolom a fejem alatt a párnát, és figyelem, ahogy a felkelő nap fénye halványul: a felhők szoros láncán nem tud átütni sugaraival. Valahogy aztán mégis sikerül álomba merülnöm.

Aztán persze a reggel nem lett jobb semmivel. Szürke falak közt ébredek, sétálok munkába és vissza. Itthon pedig  írok: hátha színesebb lesz körülöttem a világ.

Kurvizán

"A gyermeki képzelőerőnél nincs nagyobb"

(anonymous  Coelho-imitátor)

Húgommal és öcsémmel rugdaljuk lent a labdát, amikor a balerinának készülő Katinka így szól: "kóstolta már Ön a kurvizánt?" nem tudom, mit akart a kurva-parmezán-partizán szavak furcsa egyvelegétől, de a szó megragadt, és az ezt követő harminc percben ontottam magamból a Kurvizán (bármi is legyen az) PR-szövegeit. Jöjjön egy rövid lista, a teljesség igénye nélkül:

(1)
Elege van a lassú kézbesítőkből? Megbízható és gyors partnerre van szüksége üzletéhez, de a nagy cégek csak a saját zsebeiket tömködik tele? Válassza a Kurvizán Delivery-t és most az első hónapban ingyen szállítunk Önnek! Kurvizán. Expressz kézbesítés mindenkinek.

(2)
Nem elég nagy a választék? Túl sokat fizet, és még kedvenc adóit sem nézheti? Elég az átláthatatlan csomagokból, válassza a Kurvizán flexi-csomagot és állítsa össze csatornáit saját kedve szerint! Most bevezető áron mindössze 3.999-ért megrendelheti ezt a kihagyhatatlan ajánlatot! Kurvizán. Tévé, olcsón.

(3)
Szeretne egy falat Franciaországot? Kóstolja meg az extra lágy Kurvizán sajtot, mely prémium kategóriás kényeztetést nyújt elérhető áron! Most a Spar és Interspar üzletekben mindössze 4.500.- Ft/kg-ért megveheti a Kurvizán sajtot! Kurvizán. A luxus íze.

(4)
Nyaralna, de nincs mivel utaznia? Autóba ülni drága, és fél a repüléstől is? Mi megoldjuk gondját, s alacsony áron visszük el bármilyen európai desztinációba! A Kurvizán Tours csúcskategóriás járművei teljes felszereltséggel és megbízható sofőrökkel várják jelentkezését. Kurvizán. Mert Európát látni kell!

(5)
Üdvözöljük, Ön a Kurvizán telecentert hívta. For English menu, press star. Pofátlanul magas tarifáinkról panaszkodás, egyes gomb. Szerződés módosítása vagy lemondása 15 perc emelt díjas várakoztatással, kettes gomb. Ebédszüneten levő ügyintézőnk hiábavaló kapcsolása, hármas gomb. A felesleges körök lefutásának nélkülözése, piros gomb. Kurvizán, kapcsolódjon velünk!

(6)
Ágnes háromgyermekes családanya, most próbálta ki először a Kurvizánt:
"Bámulatos, egy folt sem maradt. Pedig a Pistike mindig összemaszatolja, na, érti."
"Ha választana, lecserélné régi mosóporát a Kurvizán Turbo-ra?"
"Én? Le."
Kurvizán Turbo. Patyolat egy perc alatt

(7)
Unod a banánt és kipróbálnál valami újat? A buliban mindenki csak vodkanarancsot tud keverni? Kóstold meg az új Kurvizánt! Az extraerős Kurvizánt pedig nem csak naranccsal keverheted, de hogy könnyebb legyen a választás, minden üveghez ajándék cocktail receptet mellékelünk! Kurvizán. Tiéd a világ!

(8)
Egy nő és egy férfi. Egy szenvedély. Egy érzés. Egy illat. Kurvizan Impulse mindkettőtöknek. Kurvizan. Merj élni!

(9)
"Adát a Kurvizan by Zoli Molnar öltöztette. Kurvizan. A new world order."

És a többi. Milyen egyszerű világban élünk!

Édes Otthon

A 20. század két alapvető vívmánya nélkül (számítógép, internet) immár bő hónapja a blogtalanítottak sivár életét éldegélem. Kósza soraimat egy trabzoni naplóra bízom, vagy nagyanyám ősöreg írógépén pötyögöm le: ezt csak a miheztartás véget, hogy lássátok, írok még. De annyival tartozok azért, hogy szedett-vedett és érdektelen helyzetjelentésem ide is bevéssem.

Jelentem: Magyarország annyira nem változott, hogy még Trabzonra is rávert pár kört. Lassan már a nyilvános WC-re is ráaggasztják, hogy "Nemzeti Mellékhelyiség", de hogy elejét vegyek a már hungarikumnak számító nyavalygásnak, egy rövid anekdota hazautazásom kalandos óráiból.

Belgrádban landol az isztambuli gép, az elmúlt két nap alvásmentesen és delíriumban telt el. Fáradtan kászálódok le, a szabadra kilépve megcsap a szerb tavasz minden forróságával. 11 órám van a vonat indulásáig, így gyors és megfontolatlan döntést hozok: ennyi idő alatt már stoppal is elérem Pestet. Tikkasztó hőség, víz- és pénzhiány a kulcsszavai az első pár órának, de délután ötre elverekszem magam a határig. Figyelem: 10 hónap után ez az első párbeszédem magyar földön (határbódé másik oldalánál slisszolok el, mert nem férek el bőröndöstül; határőr rámszól):

- Hallod basszadmeg?
- Elnézést, de...
- Te meg mi a faszt képzelsz magadról bazdmeg?
- Ne haragudjon, nem fértem át a sorompó meg a bódé...
- Szerinted én dísznek vagyok itt, kurvaélet?
- Elnézést, itt az útlevél...
- Ilyen nincsen basszadmeg (elveszi az útlevelet). Na. Jó. Nesze.

Elegáns viszlát, veszek egy kólát, lerogyok a poros úton és egy percig röhögök. Jó itthon lenni.

 ***

Laptop nélkül a szórakozás egy alapvető forrásától lettem elvágva. Ezt Fonyódon szerencsére sokféleképpen lehet orvosolni: Nagyapám 3000 ezer kötetet számláló könyvtárában az ember mindig megtalálja számítását. Pár Kundera és Hesse után rábukkantam az orvosi szakkönyvek szekciójára. A latin nyelvkönyvet az urológia szakkönyvvel kombinálni például kifejezetten szórakoztató dolog, de a késő éjjelig nyúló, "Psychiatria" c avitt kötet psychopatákról szóló részét is érdekes dolog böngészgetni egy kihalt házban.

A bevezető ellenére mégsem a könyvekről beszélnék. Hanem az analóg adású tévéről.

Egyetem óta nem volt alkalmam rácuppanni az egyszemű szörny ontotta szutyokra; most azonban szociális igényeimet kielégítendő, családom távollétében elkezdtem ismét tévét nézni.

Gyerekek, ez valami borzalom. Úgy látszik, a TV2 csecsszájú Kasza Tibije és fényezettkalács-arcú Hajdú Pétere ellen az RTL klub egy vagon kockás hassal és cseccsel reagál. Régi beidegződésként a TV2-nek adtam meg az esélyt, hadd bizonyítson. A napi kertészkedést általában a Hal a Tortán c. műsor magasságában fejeztem be, szerencsétlenségemre épp a Kasza Tibor nevű száj-ember hete volt menün. Ez az ember vagy egy gyíklény, mint amilyen Obama testőre is, vagy gyerekkorában elhagyta az állkapocs-csontját; én nem tudom. De amikor tokája és furcsán csillogó, giliszta szája (melyből megvillannak Madonna-fogai) már harmadik napja halványította el a Napot, elkapcsoltam (a Veled is megtörténhet c. förmedvényeket majd egy másik blogger elküldi a búsba).

RTL Klub. Éjjel- Nappal Budapest. A reality (fakeity) ezen új műfaja gyakorlatilag hamvas genitáliák csatáját hozza, egyfajta magyar Jersey Shore-ként. Pár adás után azon tűnődtem: ezek vagy jó színészek, vagy megadott vonalak szerint, de saját személyiségüknek megfelelően viselkedhetnek. A Lali nevű gyerek olyan jól adja az ostoba, felnőttbőrbe bújtatott ötévest, hogy komolyan elgondolkodtam, ez most színészkedik vagy csak magát adja. Egy Fókusz-interjú az utóbbiról győzött meg. A kéthetes próbaidő, amelyet a magyar kertévéknek adtam, ezzel ünnepélyesen lejárt.

Vár rám a Kundera, Hesse, a psychiatria és a bronchitis, az ógörög szótár vagy csak egy érdekes bekezdés a kettős pénisz kilinikai esetéről. 

Itthon vagyok tehát, és minden a régi.

Miért imádok kórházba járni

Na nem a vérvételek miatt. Négyéves korom óta a vérvétel életem legnagyobb nemezisévé lépett elő.
Nem szeretném elnagyolni a helyzetet, de hiába is szépíteném: a "labor" szó láttán kihagy a szívverésem, eláll a lélegzetem, és minden fiatal medika falfehér arcom miatt aggodalmaskodó pillantásokat vet rám. Csak a medikák, mert az orvosok már tudják, kivel van dolguk.

Ha mégsem tudná az engem megcsapolni készülő asszisztens, jó előre szerényen bejelentem hogy én bizony nem bírom a tűt, ezért ha  lenne oly szíves fektetett helyzetben elvégezni az elvégzendőt, és még egy pohár vizet is, kösz. A véremet szívó asszisztens általában megért, és ha titkon másképp is érez, teljesíti a kívánságaimat. Ma nyilván nem így történt.

A szúrós szemű doktornő már "Jó napot, foglaljon helyett" köszöntéssel megfagyaszt bennem minden, addig folyadék halmazállapotú testnedvet olyannyira, hogy a szokásos rituálémról is elfeledkezek. Gyengén ("nem lehetne az ágyon, ... a tű, mert... izé, szóval") megpróbálom meggyőzni az ápolót, aki egyébként a vérvétel tökéletes humanoid manifesztációja, de a kétlábú tű biztosít róla, hogy majd a fejemet hátrahajtva utána jobb lesz. Gyakorlott mozdulatokkal előveszi a takaros szíjat, amit még gyakorlottabb, majdhogynem szadista mozdulatokkal rászorít szegény fehér húsomra. Ekkor bizseregni kezd a homlokom tájékán, én pedig lassú zihálással fordulok szembe ördögeimmel.

"Na mindjárt kész is" ígéri a az injekciós tű, a frászt, mondom magamnak, minden másodperc az örökkévalóság ahogy a szememre húzódó bizsergéssel küzdök, és igyekszem nem arra gondolni, hogy a véremet épp egy tubusba szívják le.

Na, vége is, verejtékezek, a szúrós szemű injekciós asszisztens (akinek még a haja is vérvörösre van festve) pedig megvetően néz rám. Szabadkozom, megkapom a vizet s igyekszem laza csevejjel levezetni a feszültséget. Költői kérdésemre ("de vajon miért vagyok rosszul a tűtől?) a válasz azonban ráébreszt, hiba volt kinyitni a szám: "pszichés. különben is egy férfinál... nagyon gáz". Úgy megnyomja a "gáz" szót hogy egyből elképzelem magam a középkorban, ahol valószínűleg csak gyenge kis apródként, szart takarítva tengethettem volna életem, mert hogy lovagként még a kardom puszta látványától is elpityeredtem volna.

Tényleg nem tudom mit mondjak, 5 percig még szürcsölöm a vizecskémet, majd a véres hajú nő egy kis műanyag pohárt nyújtva megkér, hogy fáradjak át a hatvanhetesbe és töltsem tele neki. Nem fog fájni, teszi hozzá metsző gúnnyal. A vécében sajnos már dühből sem tudok annyit összegyűjteni a kis pohárkába, hogy legalább a peremén lecsorduló cseppek egy kicsit is elégtételt vehessenek a gazdájuk ellen elkövetett becsületsértésért. A félig teli edényt az ablakpárkányon áttolom, és a tőlem telhető legférfiasabban megköszönöm a segítséget és a türelmet, majd jó munkát kívánva elköszönök. A véres tű azonban nem állja meg, visszafordul és cinikusan megkérdezi:

"Na ugye nem fájt annyira, uram?"

Remélem a ma adott vérem 10 évre elég lesz.

Százötven

150 poszt.

2 év.
1 szakdolgozat.
1 diploma.
2 munkahely.
2 barátnő.
1 erasmus.
9 ország.
1 diákhitel.
2 balatoni nyár.
2 millió elköltött forint (kb.).
7 egyéb nő.
3 fájó fog.
1 műtét.
26 GoT rész.
2 laptop.
Három telefon.
2 hiányzó család.
 óra panaszkodás.
Nem elég alvás.
2 SuperBowl.
1300 tanított óra.
2 lakótárs.
50 rendelt pizza.
60 rendelt döner.
220 diák.
3 ebből idióta.
20 nevét soha nem tudom megyjegyezni.
1 főnök de olyan mintha   lenne. ("szar" szimbólumot nem találtam)

És végül de nem utolsó sorban: egy meggyötört blogger. A 300. poszt publikilására pedig magamra tetoválom Molnár Dani nevét aki szerint haszontalan a tevékenykedésem.

Kösz a figyelmet eddig és majd eztán is.

Lévay Péter vagyok

Lévay Péter vagyok. Huszonhárom éves kommunikáció diplomás angoltanár Trabzonból, de ez most nem fontos.

Sokkal fontosabb például, hogy álmos vagyok, vagy hogy a nyakamat baromira nyomja a radiátor miközben gépelek. Az ablakon besüvítő hideg levegő is fontos, bár inkább csak nekem. Önök nyilván nem dideregnek otthon. Én viszont eléggé fázom. Betakaróztam, most jobb. 

Szóval szerettem volna elmesélni, amolyan kreatív, újragondolt önéletrajz keretei közt hogy milyen fickó is ez a Lévay Péter. Adva hogy Ön most nem didereg és a nyakát sem nyomja a radiátor, szánjon rám tíz percet. Utána ismét alábukhat a közösségi média varázslatos pöcegödrében.

Elkezdeni mindig nehéz, ezért csalni fogok és egy megindító anekdotával vezetem be a témát. Tehát nyolc lehettem, amikor a felnőttkoromat is befolyásoló dolog történt velem. Egy barátommal a badacsonyi szabadstrandon hintáztunk. Pont két hinta volt, s a közelben egy lélek se, így el is foglaltuk a két ülést. Örömünk azonban nem tartott sokáig, megjelent két idősebb német srác a színen. Nem tököltek, eleinte csak lökdöstek minket, majd megállítottak, és lecibálták mindkettőnket a hintáról. Durván röhögtek meg németül karattyoltak valamit, ahogy elfoglalták a trónjukat. Barátommal megbotránkozva újságoltuk el a történteket apáinknak, akik békésen fröccsöztek a balatoni alkonyatban. Visszavezettük őket a hintához, ahol a két sváb még mindig durván röhögött és németül karattyolt. Barátom apja nem igazán az ékesszólás és  a diplomácia híve volt, tehát fogta a két serdülőt s lependerítette őket a hintáról. "Így ni" mondta, majd biccentett hogy már a miénk a hinta. A biztonság kedvéért ott maradtak velünk, tovább szürcsölve a fröccsöt. De mint ahogy azt a kényelmes olvasó is sejti már, a történet ezzel nem fejeződik be. A sváb serdülők ugyanis rövidesen megjelentek apáikkal. Mondanom sem kell, nagyon megijedtem: mindkettő tagbaszakadt, erős férfi volt. Akármennyire is imádtuk apáinkat, be kellett látnunk, ez sajnos egyenlőtlen küzdelem lenne. Öt perc heves szóváltás után hazaindultunk, a svábok pedig élvezhették a sötétben hintázást.

Kényelmes még a nyakuk? Jó, mert akkor most elmondanám, mi köze van mindennek Lévay Péterhez. 

Aznap este tehát megtanultam apámtól hogy az erősebb kutya baszik. Volt valami varázsa, ha apám káromkodott: s már ha ezerszer is hallottam a szólást, az incidens hatására mélyen belevésődött az agyamba. S bármilyen lehetetlenül is hangzik, mégis észre kellett, hogy vegyem: a világ valóban így működik. Az eljövendő évek során minden konfliktus a sváb gyerekek és a hinta szimbólumán alapult. Ez a törvény érvényesült amikor focitáborban megtanultam, nem én vagyok a legnagyobb zsonglőr a világon. Ez érvényesült akkor, amikor a kerületi angol szépkiejtési versenyen csak egy negyedik hellyel szúrták ki a szemem s akkor is, amikor pontokkal csúsztam le az ország egyik legjobb középiskolájának felvételijéről.

(Itt meg kell jegyeznem, hogy a családban legidősebb gyerekként mindig is "teljhatalmam" volt: ezen ma már nevetünk, de akkor halálosan komolyan vettem rangidős szerepemet. Épp ezért duplán csattant minden pofon, amit a komfortzónámon kívül kaptam.)

Az erősebb, okosabb, gyorsabb kutya tehát valóban hamarabb jut puncihoz, mint gyengébb társa. Ilyen gondolat árnyékában nem könnyű szabadnak lenni; de tényleg a (relatív) ököljog dönt minden esetben?

És ezzel el is érkeztünk a központi dilemmánkhoz, miszerint Lévay Péter továbbra is szenved önmaga bemutatásával. Kritikus ponthoz érkezett az írásom, kérem mindenképpen maradjon velem.

Nincs olyan, hogy erősebb kutya. Van spániel meg bulldog, vizsla meg tacskó, puli és uszkár. És ha már az élet értelmék tényleg kutyafajtákon keresztük akarjuk levezetni, a lényeg nem más mint eldönteni: pitbullok vagyunk vagy palotapincsik. Hülyén hangzik? Hát jó. Akkor valaki tegyen nekem különbséget (vagy merje egyáltalán összehasonlítani) Gandhit Kinggel, Maradonát Pelével, Einsteint Hawkinggal, Józsefet Adyval, Orbánt Gyurcsánnyal (csak hogy antihősök is legyenek a listán). De ugyanígy nem tudnám megmondani, Kati néni a Móriczból vagy Marika néni a Fillérből volt a jobb konyhásnéni. És biztosan nem tudom hogy Mustafa vagy Ahmet a jobb dolmus-sofőr. De egy biztos: a fentiek mindegyike tudta magáról, hogy ő államférfi, focista, államszégyen(?) vagy épp konyhásnéni. És ez itt a kulcs: egyik sem erősebb a másiknál, csak tudja magáról, hogy mi.

(...)

Nem jutottam előbbre. Még mindig nem tudom, hogy író, fotós, tanár, vagy hivatalos nyavajgó vagyok-e. De annyit legalább tudok, mindezt megírni jó volt, és holnap tanítani is jó lesz. Meg hogy még mindig nyomja a nyakam a kurva radiátor.

Epres, falva

Tudtátok, hogy a törökök nem csak gyerekeiket, de településeiket is szeretik köznevek után elnevezni? Nekem annyira nem is tűnt fel egészen ma délutánig. Beszámoló a kis túrámról s némi filozofálgatás Trabzonról újfent (képek telefonról, a rendesek később a megszokott fül alatt).

Trabzon a lehető legrondább város a lehető legszebb helyen

A trabzoni szmogon még a verőfényes, májusra emlékeztető napsütés sem tudott javítani, ezért elhatároztam, kisétálok a városból. Trabzon olyan mint egy csúnya, mutáns szürke pióca ami rácuppant a Fekete- tenger partjára és tucatnyi csápjával szívja ki az életet ebből az egyébként nagyszerű tájból. Kicsit egyszerűbben: a parton elnyúló város a hegyekbe menet hamar elfogy, így bármelyik felfele vezető út igen hamar ki is vezet Trabzonból. Az egyik ilyen "csáp" épp a házunknál kezdődik, így adva volt az útvonal.

Selam Aleyküm!

Felfelé menet bámulatosan gyorsan tisztul a levegő, maximum 20 perc séta után már lehet is látni a szürke szmogba takarózott városközpontot. Felfele caplatva időről-időre öreg török bácsikba botlom, akik nagyon gyanúsan méregetnek egészen addig, amíg apró bolintás mellett "Selam Aleyküm"-mel köszöntöm őket. Ráncos arcuk felderül, s dallamos "Aleyküm Selam"-mal köszönnek vissza. A vidéken idősebbeknek köszönés univerzális "szabály", de illik tudni egy apróságot még a dologról. A bevett köszöntés a korosztályomban "merhaba" míg az előbbi köszöntésforma muszlim gyökerű (azaz bármely muszlim így tudja köszönteni a másikat). Azonban a fiatal generáció már annyira nem csípi a régimódi dolgokat, így egy sima merhabával be is érik. Így már talán érthetőbb, miért örül meg nekem minden öreg, ha muszlim módra köszönök. A dolog egyébként visszafele is nagyszerűen működik: egy harmincas évei elején járó csávónak is Selam-mal köszöntem, mire az morcosan nézett vissza rám. Pedig én csak kedveskedni akartam!

Çay ister misiniz?

Az egyetlen bajom az egyedül korzózással, hogy egy idő után akadnak olyan bácsik, akik egy sima sziával nem elégednek meg, s vagy a kamerám, vagy az egyértelműen külföldi fejem miatt megpróbálnak pár szót kihúzni belőlem. Hamar sikerül is barátságot kötnöm Harunnal, a fogorvossal aki menten bemutat a falu összes férfitagjának. Akik egyébként egyáltalán nem meglepő módon egy teázó szerű épület előtt ücsörögnek (a szokásról lásd előző poszt). Mindenki letámad a kérdéseivel, én viszont gyorsan eloszlatok minden illúziót s közlöm, hogy bizony csak töröm a törököt. Itt meg kell állapítanom, hogy a kijelentésem kiváltotta reakció szerint kétféle török létezik.

1. Hülyének néz, és elkezd pantominezni. Bármit is mondok neki törökül, ő csak kézmozdulatokkal felel.
2. Nyelvésznek néz, s úgy kezd beszélni hozzám, mintha a trabzoni török akcentust a világ legegyszerűbb dolga lenne megérteni.

No, ki tippelné meg hogy melyik típussal hozott össze a sors? Nyilván a kettessel. Harun igyekszik minél többet megtudni rólam, én előadom a szokásos mondókát (honnan jöttem, miért, hova tartok), s miután visszautasítom a közös teázást, meglepően gyorsan befejeződik a török nyelvlecke. Teát visszautasítani amúgy főbenjáró bűn, de kivágom magam, mondván az túl meleg és most kurva meleg van (no a kurva szót csak hozzágondoltam). Hát jó, Kendine iyi bak Peter, és Harun el is tűnik az egyik ház mellett.

Çilekli

Lemaradt a lényeg, már jó ideje a legédibb nevű falu emelkedőin kaptatok. A 'çilek' szó epret jelent, míg a 'li' raggal "epressé" avanzsál. Ha Magyarországon találnék egy Epres községet, biztos megölelgetném az összes lakóját.

No mindegy, találok egy félreeső domboldalt, s jöhet a jól megérdemelt ejtőzés:

Csúnyácska képek az egyébként bámulatosan zöld dombokról (a méltóságos hófödte csúcsokat tessék odaképzelni a háttérbe).

Ha elfordítanám a fejemet a végtelennek tetsző Fekete-tengertől, az idilli táj már-már hobbit lakta vidékre hajaz. El is szundítok egy pár percre, de valami totál anti-hobbit dolog felébreszt:

Még egy kicsit nyújtózom a tavaszi napsütésben, de lassan elindulok visszafelé. Fene tudja, mivel büntetik a  cipő és pulóver nélkül mászkáló birtokháborító fiatalokat a világnak ezen a részén. Az ököljogra gyanakodva  két percen belül már ismét a kanyargós aszfaltcsíkon sétálok.

Lefelé mégegyszer rácsodálkozok a Megyére:

Hazaúton ahogy különféle magányos nótákat dúdolgatok,  egyre csak bekúszik a holnap gondolata az óráimmal és a diákjaimmal. Dühösen elhessegetem a kényelmes napomat tönkretevő ideát, s inkább az útszélen ugrókötelező gyerekeket figyelem, hátha akad egy jó fotó téma. 

Ahogy elhaladok mellettük, megállnak egy pillanatra és furcsán megbámulnak. Nem tulajdonítok sok jelentőséget a közjátéknak, de aztán a hátam mögül egyikük boldogan felkiált:

Pítör tícsör!

Van abban valami bámulatos, hogy az alig kétszáz lakosú faluban épp belebotlok az egyik tanítványomba (akivel valószínűleg órám sincs, mert nem emlékszem rá)... Felvállalva, hogy hétfőn mindenki tudni fogja, mit csináltam vasárnap, mászok tovább. 

A nő akit...

Azon tűnődöm, Trabzon nem is olyan rossz hely, csak a központ olyan fojtogató és tűrhetetlen hosszab idő után. A város hegyközti nyúlványai szerethetőek, zöldek és sokkal-sokkal barátságosabbak mint a szürke és tömött központ. Az a bölcs gondolatom támadt, hogy Trabzon egy gyönyörű, de kielégítetlen nő, akit a török építészet és habitus megerőszakolt és nagyon csúnya ruhákba szuszakolt. A nő bosszúként pedig mindenkivel igyekszik megutáltatni magát. 

Szóval, mi a tanulság? Most, hogy megint az ágyon terpeszkedek tudva, hogy már csak pár hét van hátra ittlétemből. Talán az, hogy Trabzon mégsem olyan rossz hely? Vagy az, hogy tényleg csak az atitűdön múlik minden? Esetleg az, hogy a város egy kielégítetlen prosti?

Én már tényleg nem tudom. Trabzon- annyi óra, nap és hét fejtörés után továbbra is egy termetes kérdőjel.