RE: "Miért van elegem Tolkienből"

Szerettem volna másról írni ma. Szerettem volna folytatni a kis könyvemet. De nem tudtam. Mert véletlenül rábukkantam erre. KLIKK

Tudom, sokatoknak hosszú, érdektelen az írás. Elvégre kevés az olyan ember, aki:
- olvassa a blogom ÉS
- tisztában van a tolkieni mitológia mélyebb bugyraival is ÉS
- elolvasta most ezt a cikket ÉS
- esetleg ismeri a szerző (Raoul Renier) M.A.G.U.S. biléta alatt megjelent könyveit

Az a vicces helyzet állt elő, hogy én a fenti pontok Venn-diagramjának metszetében helyezkedek el. Az én álláspontom viszont sajnos tökéletesen kimeríti azt, amit a szerző józan észnek ellent mondó bálványozásként emleget. Épp ezért nem tudom garantálni az objektív hangnemet. Na nem mintha KZS ezt megtette volna.

Aki nem szereti Tolkient, az általában bevallja, hogy azért gyerkőcként még jó volt, lehetett izgulni a Hobbiton. Még kiskamaszként is tartogatott némi meglepetést a Gyűrűk Ura, az elvetemültebbek pedig tán bele is ásták magukat a mitológia cizelláltabb, legérdekesebb mélységeibe. Lássuk hát, az érett felnőtt ember mit hány Tolkien szemére (dőltben az eredeti kritika, aztán az én gondolatom):

- Fekete fehér bazmeg. Itt mindenki jó vagy rossz. Ti is csak a Szarumánt meg a Boromirt csíptétek, nem? Azok legalább árnyalva vannak. Meg a kis Samu. Ő legalább hősies. 

Na most akkor mit is akarunk a fantasynkkal? Elrepíteni az olvasót egy idealizált világba? Bemutatni a földi poklot? Felvázolni egy potenciális jövőképet? Ezernyi a lehetőség, Tolkien pedig aszonta "ecsém, létrehozok egy olyan szimpla világot, ahol a világból kivesző szépségért epekedik mindenki, miközben vívja véget nem érő harcát a jó és a rossz". Itt egyébként máris megcáfoltam a fenti kritikát: a szépség melankolikus, visszafordíthatatlan szivárgása és eltűnése a világból olyan atmoszférát kölcsönöz az egész mitológiának, hogy hiába győz a jó, végig ott motoszkál bennünk "már semmi sem lesz olyan szép" (az meg kit érdekel, hogy milyen volt amikor minden szép volt; ezeket a részeket nagyon helyesen rövidre is zárja Tolkien).

- A jó győz. A sötét fantasy világában nyilván vérlázító lenne, hogy végül Aragorn lesz a Király, Szauron meg a Suttyó. 

Ez kit/ miért zavar? Emlékezzünk Göncz már-már legendás első mondatára "a Gyűrűk Ura tündérmese". Beren és Lúthien, a szerelem tolkieni mintapéldája (ha már a sírjukra is ez van vésve Edithhel) sem éppen arról szól, hogy a sok viszontagság ellenére hogy arattak győzelmet a gonosz felett (részleges győzelem nem számít, ha már kritizálni is csak fekete fehérben tudunk)

- Haha, én ismerem Tolkien életrajzát, tudom hogy egy keresztyény, világháborúkat megjárt fickó volt, az egész általa kreált világ ezt adja vissza! De béna! 

Ez még valahol érthető kritika lenne az olvasó részéről. Én is átéreztem sokszor a csalódottságot, ami az író életrajzának elolvasásával lesz úrrá az emberen; Tolkient pl. megcsípte kiskorában egy tarantula (még Dél-Afrikában), ezért aztán lőn Ungoliant, a legsötétebb szörnyeteg aki valaha is létezett. Amit viszont nem értek: a szerző maga is ír, már sok fantasykötetet kiadott az elmúlt évtizedekben (megjegyzem kamaszként az Acél és Oroszlán egész jó limonádé volt amíg kipihentem a Szilmarilokat). A személyes tapasztalat a legjobb inspiráló erő, elvégre a saját életünkből nem tilos lopni. Itt aztán meg nem egy papírfedeles novelláról beszélünk, hanem egy egész életműről- hadd tolmácsolja a világnézetét, meg élményeit azon keresztül!

Ez tehát kb. az átlag vitapartner érvrendszere, szerencsére KZS is alappillérekként tekint rá. Szarból épül tehát a várunk, de lássuk tovább, miért van elege még Tolkienből a zsörtölődő írónak:

- Tudok angolul, sőt, műfordítóként is tevékenykedem. Ez a Tolkien nem is tudott írni! Költői szempontból értékelhetetlenek a versei, hiányzik belőle az elbeszélői érzék, érthetetlenek és laposak a párbeszédek, stb.

Tyíj, na ez kiborította a bilit. Amikor a nyelvtudás eléri a C1, C2 után a Sznobizmus1 szintjét, sőt, esetleg az angolszász irodalom ismerete mellett még a verselés alapvetéseivel is tisztában van, akkor egészen megváltozik a világszemlélete. Erről van szó itt is. Tandorit nem szereti, de azért Tolkiennek jót tett, hogy ennyire átgyúrta Dezső a verseket. Az persze csak mellékes, hogy (természetesen) a magyar fordításhoz hasonlítja KZS az angolt, és nem pedig fordítva. Mit mondhat egy angol anyanyelvű, magyarul tudó ember? Öcsém, milyen csöpögős meg kínosan rímekbe szedett lett ez! És még mielőtt megfosztanám a magyar fordítógárdát érdemeiktől, hadd tisztázzam magam rögtön: a honi fordítás pompásra sikeredett. Csak -szinte- egy másik könyv. Megszoktuk, nem tetszik az angol, túl kimért, nincs hangulata, bénák a versek, bonyolult, stb. stb.

- En generale, az életszerűség hiánya, itt egy pompás idézettel demonstrálja KZS hogy mennyire képtelen és humortalan tud lenni Tolkien

Ezt értelmezni sem tudom. Tolkien létrehozott egy idealisztikus, fájdalmakkal teli világot. Hadd sírjon már egy kivágott fa láttán a pici hobbit! Az érvelés ugye az, hogy egy könnycseppet sem hullatott Samu (A KERTÉSZ) Mordorban járva. Egyébként jellemzően sok, Samu gyermekkorára emlékeztető liget zöldellt Barad Dur körül, semmi kétség. Kicsit aggódva olvastam ezt a paragrafust. Gyanakodni kezdtem, hátha KZS érzelmileg lenullázta magát, amikor egy alkarhoz simuló csöcspárról írt brilliáns sorokat az Acél és Oroszlán egyik részében. Volt nálam zsepi, nyugi.

- A Megye banalitása, ja meg csajok sincsenek
Minek új pont? Az ő világja, az ő világja a-a-a-a. Tolkien félt a nőktől. Sőt, undorodott tőlük. Na bumm! Jobb lett volna ha a vér, csöcsök meg fekete mágia erdejében veszik el? Mert akkor még semmi eredetit sem tudott volna alkotni. Így legalább...

Nem is folytatom. Szeretném elolvasni KZS kreatívabb műveit is, ahol a saját világát tölti fel a saját gondolataival. Remélem, hogy ő maga liberális, ateista, és bonyolult személyiségű karaktereket kedvel. Mert a helyzet az, hogy olvasóként ilyen érvrendszerrel fikázni megbocsátható bűn; fantasy íróként viszont roppant bárdolatlan. Kedves érintettek: engedjék be KZS-t a pokolba!

Új dizájn

Nem, nem költöztem el. Csak a fejléc változott:

Eddig ezt bámultátok. De mostantól eme kép:

Machinált verzióját csodálhatjátok:

Éljen! Szóval Misit leváltottam Andrisra, a téglaszínt majd' szuperzöldre. Folyjon ki a kedves közönség szeme! Tetszik? Nem tetszik? Mindenesetre én felettébb értékelem, hogyha már családom azon feléből egy évig nem látok csak hangyás skype-képet, a blogom dizájnjához hozzá tudnak járulni ilyen kreatív módon. Köszi, Anyu.

már nekem is

már nekem is ki van a faszom. nem szeretitek a központozást, annak hiányát. a témáimat. a nyelvezetet. a hangnemet. a stílust. az ismétlődést, meg a stílust sem. meg hogy vagyok. néhányan persze szerettek, ez tök jó. nekem viszont az jutott eszembe, hogy le van mindenki szarva. mert késő van, és már megint unalmas vagyok és borozgatok az erkélyünkön. pislákol az egri éj -látni kell-, a pipám is vele együtt. persze, kurva unalmas hogy élek. még unalmasabb, hogy leírom ahogy élek. te jó isten, már (még) öt éve, hogy a sas koli ablakánál ülve elhatároztam, hogy írni fogok! milyen ostoba, idealisztikus gondolat volt ez. hogy majd a szavaim bebújnak a közösségi háló és a folyó nyállal klikkelgető tömegek bőre alá. hogy aztán rájöjjenek, milyen nagyszerű dolog is, ha az információt nem csak kép útján csámcsogják meg és köpik ki rögtön. basszátok meg, lefektettem a saját szabályaim! még káromkodni sem káromkodtam éveken át, mára viszont ennyi maradtam csak:
basszátok meg!
nincs miről csámcsogni, érdektelen és érthetetlen vagyok. még kiakadni sincs jogom, elvégre panaszkodni is csak az emelvényről szabad. én meg csak a lábát kaparom. egy kibaszott kilimandzsáró tövét. ti meg klikkolgattok, lájkoltok és megosztotok, elmesélitek, utaltok rá hogy milyen vicces volt az a poszt a nájn gegen. kibaszott szomorú. persze a felelősség amit magamra vállaltam, senki nem ruházta rám. mint amikor az akkor négy éves öcsém felajánlotta, hogy segít tuját ültetni. mosolygunk rajta, ő még ilyet úgy sem tud. a különbség itt csak az, hogy egy kibaszott mamutfenyőt próbálok plántálni a betonalapzatba. mekkora hasonlat, mi? legalább fél percig törtem rajta a fejem. szóval van, akinek imponál, van, akit hidegen hagy; van, aki kritizál és megint más ki nem olvas. de mind-mind kattintgat az indexen, lájkol a nájn gegen és asziszi vicces a robert downey jr. idézeteit megosztani. a faszomat az irodalomtalan generációmba. hogy olvasni a bölcsészek lesajnált kiváltsága. hogy mi? engem olvasni? nem. az másodlagos. az én szavakon elkövetett, közepesen művelt erőszakom hajszálnyival veri csak a napivicc.hu kibaszott exkluzív tartalmait.

de ha idáig eljutottál, akkor dedikálom neked a kedvenc testrészed.

fúj de megbotránkoztató.

Expecto Patronum

Én megmondtam. Borral sokkal jobb írni. Trabzon nem hitte el, de Eger bebizonyítja. A felállás a régi: péterke plusz bor no meg egy qwertz billentyűzet. Hajrá.

Sokan igyekeznek róla hazudni, de a nőnek igenis van illata. Ja. Al Pacinoék még filmet is csináltak belőle, azóta talán túl méjnsztrím lett és a sok köcsög nem hiszi el, hogy van. Pedig van! A baj csak az, hogy nem mindegyiknek. A tudathasadás szélén egyensúlyozva próbálom kifejteni hogy mi a faszról írok (újfent).

Tehát. A nő illata. Nem az asszonyé; ahhoz még túl fiatal vagyok hogy érezzem. Ezzel le is buktattam magam: a kulcsfontosságú szempont ugyanis (már ami az asszony illatát illeti) hogy érezzük-e. Mert hiszen bármily bagatell dolognak is tűnik (elvégre "szag"- ról beszélünk, azt meg minden orral megáldott egyén érzi), mégsem olyan egyértelmű az érzékelése. A jelenléte.

A helyzet az, hogy az én fétisem a nő illata. Ha nem tetszik, iszom tovább a boromat. Ha tetszik, akkor... na jó, akkor is iszom tovább a boromat. De beférkőzik a bőröm alá. Az orromon át felszívódik, a kis receptorok villámsebesen közvetítik az agynak, ott pedig a tudatom, amit ki tudja, micsoda boszorkányság állított össze, szóval a tudatom közli: bingo. A külcsín másodlagos. Sőt, még a belbecs is alábbvaló.

Szóval a tudatom alattomos szövetségre lép a memóriámmal, és azt súgja a fülibe: "sej, barátom, én ezt az illatot nem akarom elfelejteni. de ha péterkén múlik, holnaptól megint csak az unalmat fogjuk szagolni. jegyezd már meg a kedvemért". És a memória, hű csatlósa és komája a tudatnak, körmöl szorgosan. Hogy rohadna bele. De miért is tiltakozom?

Mert az emberi örökkévalóság kihegyezett pennájával vési emlékezetembe, hogy Icukának hogyan szaglik a bőre. Segítek: akire a tudatom rábólint, annak az illatát soha a kurva életben nem felejtem. Nem, szülinapokat elfelejtek, évfordulók és névnapok merülnek a feledés homályába. De nem az illata a nőnek.

Tudom, nem vagyok egyértelmű. Mert illat alatt aztán sok mindent érthet az ember. Értheti a parfümöt. A leheletet. A sampont. A dezodort. Az öblítőt. Az aznapi vacsit. Odalent a tisztálkodást. Vagy annak hiányát. Nem ítélkezem, annak is megvan a maga romantikája. De nem ezekre gondolok. Az illat, ami a pórusokból árad. Ami a homlok, arc, száj, áll, nyak, kulcscsont, vállak, karok, mellek, has, köldök, medencecsont kicsúcsosodó pontja, combtő, combok, lábszár, lábfej és lábujjak körül leng. Csak hogy néhányat említsek.

Nagyanyám életének utolsó éveiben már nem érzett szagokat. Műtét miatt? Már nem tudom. A lényeg, hogy nem érzett szagokat. Sokszor elmerengtem, s még elmerengek most is: vajon melyik érzékszervem nélkül tudnék leginkább élni? A gyakorlatias ember egyből rávágja: szaglás. Én is majdnem rávágtam. Höh, micsoda trükkös kérdéseim vannak nekem. Szóval rájöttem, hogy inkább süketülnék meg, veszíteném el a tapintásom, vakulnék meg (oké, utóbbi komoly vitatéma lehetne) mintsem megfosszanak Az Asszony Illatától.

És a Nagy Kérdés, ami talán foglalkoztatja a kedvetlen olvasót is: ugyan hány nő illatára emlékszem? Tipp? Senki? Jó, akkor megmondom. Kettő. Az nem sok.

A bor meg a majonézes-tormás tészta illata viszont elveszi a kedvemet a további gépeléstől. Majd máskor. Na szevasztok!

Ja, miért ez a cím? Nem tom, hogy tűnjenek el az illatok? Gonosz illatok? Valami ilyesmi, asszem.