Todo es mentira

"Todo es mentira en este mundo
Todo es mentira la verdad"

Mondja Manu Chao. Inkább énekli.

Tegnap azt álmodtam, hogy apám koncertjén vagyok. A legszebb darab közben azonban valakit elkezdett zajongani mögöttem, és hiába tiltakoztam, csak nem hagyta abba. Megfordultam, és felismertem, hogy egy középiskolai ismerős, akit soha nem bírtam. Megfogtam a fejét, és belevertem a szék támlájába, míg nem véres lett a szék és a kezeim is. A koncert félbeszakadt, és általános iskolás alsó osztályos osztályfőnököm, Jutka néni jelent meg. Magyarázatot követelt, mire én felálltam helyemről (egyik kezemmel még mindig fojtogatva ellenfelemet), és beszélni kezdtem:

Szeretnék elnézést kérni mindenkitől. Az egész közönség jól tudja, hogy az előadó fia vagyok, és nálam senki sem szeretné jobban elejétől a végéig élvezni a koncertet. Végtelenül sajnálom, amit tettem, de azt hiszem ahhoz, hogy mindannyian nyugalomban hallgassuk végig a zongorajátékot, el kellett hallgattatnom. Tisztában vagyok vele, hogy túl erőszakos voltam, ezért elnézést mindenkitől (lazítok a szorításon, majd elengedem a véres fejet). 

A közönség tapsol, ellenfelem pedig hitetlenkedve bámul. Én csak mosolygok rá; mindenki visszaül a helyére. Én pedig felébredek.

Vegyük elő ismét azt a két sort!

"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"

Ma azon törtem a fejem (amikor épp nem a fogam hasogatta azt), hogy mennyi igazság van ebben az idézetben. Hazudunk szüleinknek, hazudunk a szerelmünknek, hazudunk a barátainknak, a világnak. Kisgyerekként a szülői, jótékony büntetést igyekezzük kikerülni. Kamaszként dacból hazudunk. De a legrosszabb akkor lesz, amikor felnövünk. Nem fogadjuk el a vereséget, énünk defektusait, hiányosságainkat, és inkább hazudunk (vagy: csak hazudunk). Mi az igazság? Kinek tartozunk teljes, őszinte vallomással? Kell egy kis sötét sarok, ahova csak mi látunk be, ahova csendben lekuporoghatunk, és kisírhatjuk, ami a szívünket- lelkünket nyomja. Közben azt képzeljük, milyen szánalmas a magányunk, és sóvárgunk, hogy valakivel megoszthassuk legmélyebb fájdalmainkat is. De kijövünk a kis sarokból, meggyóntuk a koszos helységben minden bűnünket, amiket túl büszkék (vagy inkább gyávák) vagyunk felvállalni, és folytatjuk ott, ahol elkezdtük. Ismét legszebb arcunkat mutatjuk, keressük a kényelmes szituációkat, a minket kedvelő embereket, a megléphető kihívásokat. Fújjuk tovább torz képünk lufiját, a koszt meg szépen belapátoljuk a sarokba; úgyis ritkán járunk arrafelé. Amikor pedig a lufi elég nagyra nőtt, elfelejtjük a koszos sarkot, elfelejtjük becsületünket, józan eszünket, és onnantól kezdve a hazugság válik az igazsággá; s nem szomjazunk többet az őszinteségre.

(...)

Az író kézen fog minket, és elvezet a koszos sarokba. Rámutat, de takarítani már nem fog; az ő dolga csak, hogy elmondja:


"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"

Ecce homo espanol

Elkoptatott hír, de kiapadhatatlan humorforrás az a spanyol néni, aki nemrégiben megelégelte, hogy városa templomját elcsúfítja egy restaurálásra szoruló Jézus-festmény. Csodáljuk meg a jószándékú asszony művét, amely leginkább egy átlagos intelligenciájú főemlős Picasso imitációjára hasonlít:

Aki azt hitte, ezzel véget ért a móka, nagyot téved. Interjú a hölggyel, amiben kiderül, hogy óvodás módjára restaurált ("Egészen idáig csak a tunikát festett át, de a problémák akkor kezdődtek, amikor a fejet is elkezdte restaurálni")

Az egyik hölgy megjegyzi: "teljesen tönkretette a képet". Ebben azért nem értünk már egyet, a kisváros temploma azóta turistalátványosság lett, százak keresik fel csak azért, hogy lássák a majomjézust. Az internet  pedig vállalta a hálátlan feladatot (Cecilia Gimenez soha nem fog ecsetet ragadni a történtek után), és elárasztott minket a hülyeségével:

A kezdeti szörnyülkédes ellenére pedig úgy fest (haha), hogy a népszerűség megmentheti az elbaltázott alkotást, ide kattintva ugyanis aláírhat egy petíciót, amely az eredeti állapot visszaállítását kívánja megakadályozni. Akinek pedig ez sem lenne elég, kattintson ide, és készítse el saját restaurációját. 

Csak nehogy 10.000 ezer év múlva, a kipusztult emberiség után kutató intelligens faj ezt az egy bizonyítékot találja az értelmes élet jeleként. Ja, egyébként találkoztam Nalannal is.

Ikszedik felvonás

Régen akartam írni egy regényt. Az lett volna a címe "Csodára várva". Olyan találónak éreztem, hiszen minden barátomon, szeretőmön, ismerősömön, a világon keresztül azt éreztem, pillanatnyi, kényelmes mozdulatlanságba dermedtek, várva, hogy történjen valami. Valami csodás, valami szörnyű; tökmindegy. Csak mozduljon a világ valamerre.

Igazából nem dereng, miről szólt volna a regény. De a Fekete-tenger partján valahogy ismét beugrott a cím. A szar az, hogy amíg a regényt írtam volna, magamat felülhelyezve, mintegy evidenciaként kezeltem hogy én nem várok a csodára, mert tudom, hol keressem; most viszont Trabzon utcáin járva úgy föst, én vagyok az egyetlen, aki a kiszámíthatatlan, lenyűgöző változóra vágyik. Ami az elején gyerekes epekedés és tinédzserkorszakot idéző dalolásként indul, az egy kicsit érettebbe fordul, majd háttérzene nélküli kesernyés lamentálásba torkollik.

Igazából nem tudom, miről szól ez a regény. Szerény személyem harca a török törvénykezés ellen? Tapasztalatszerzés a távoli Közel-Keleten? A tiltott szerelem nem létező, vagy legalábbis, elég zöldes árnyalatú gyümölcseinek leszakajtása? Írói vénám kitapogatása (végre)? Nosztalgia? Vagy csak szimpla útkeresés a honi lét útvesztőjéből? A válasz pedig egy szép, kövér nem tudom. Miért is várna csodára az ember, ha tudja, mihez kezdjen?

Jól mondtad az előző kommentben édesapám, "A rémület a mi legfőbb ihletőnk" (honnan az idézet?). Sőt, mintha az egyetlen lenne. Akkor mégis megvan a csoda, amire várok. A változás kiszámíthatatlan és néha kegyetlen szele, mit szele, hurrikánja az, ami után sóvárogtam egész nyáron, előző évben. Most jól pofán csapkod, hogy piros arccal szaladjak vissza, ahonnan jöttem: a biztos unalom posványába. A büszkén kiépített kis egri váram, kapcsolatok és szerelmek laza köveivel kirakva, dadogva bár, de állt: én pedig felülhettem tákolmányom tetejére, s elhittem, csináltam valamit. Pedig szalmakunyhónál is gyöngébb volt. Fújja el a kurva farkas, én meg szaladjak Trabzonig szalmát keresni!

Valamikor csak rájövök, hogy keseregni a tengerparton, éjfélkor, egyedül még a szalmagyűjtögetésnél is haszontalanabb.

Pattanás

Tök jó.

Van az embernek egy blogja. Sok haszna nincs belőle, amennyiben a haszon mértékét mérni próbáljuk. Sokan nem nézegetik. Az elmúlt öt év alatt az ember szívéhez legközelebb állók (vagy ne adj' isten közel kerülésért sóvárgók), és az ilyen-olyan barátság miatt félig kötelességből kattintókat persze buzgón űztem el időről-időre pesszimista, önostorozó írásaimmal. Annyi poszt született már, amikor elhittem, az embereket érdekli, aztán még legalább ugyanennyi biztosított az ellenkezőjéről. Szóval a közönség, mint a haszon mértékegysége, elvethető.

Az irodalmi érték is elhanyagolható, a műfajból és saját trehányságomból adódóan.

De milyen jó dolog, ha az embernek társra van szüksége? Ahelyett, hogy ellátogatna vasárnaponként a metodisták gyülekezetébe fél háromkor délután, ahol zaklatott bloggerek dugják össze a fejüket, két laza kattintással máris megnyílhatnak zavart elméjenek csatornái.

Amikor az embernek nincs egy kurva betűnyi mondanivalója sem, akkor általában ír egy blogposztot. A haszontalan szófosás (érdekes: van hasznos is?) csimborasszója ez, és tudjátok mit? Kurvára élvezem. Hogy senkinek nem tartozom felelősséggel. Hogy egyik szavamnak sincs súlya és eközben mindegyikkel embert lehet ölni. Hogy senkihez nem szól, és mégis bárki elolvashatja. Egy önző pattanás ez a blog (a poszt maga pedig a legfényesebb gennytasak) az internet, a közösségi média, a világ eltunyult testén. Igen, ocsmány kitüremkedés, amit a legtöbben kinyomnának, még mielőtt teljes nagyságát elérné. Makacs kelés ez, hiszen ahogy nő, azt várná az ember, visszahúzódik majd eltűnik magától; de a pattanás csak hízik, sárgás- fehéres lé feszíti szét a te bőröd, az enyémet és az övét is. Odakapnál, hogy kinyomd, mert kurvára fáj, de túl vastag a bőr, ahogy piszkálod csak jobban fáj.

Hát csak piszkáljátok, köcsögök! És ha egyedül is van, egy darabig még itt lesz, hízik és feszít. Aztán egyszer kipukkad, de nem jön ki belőle semmi; és a test, a társadalom tunya teste, a sok barátnő és barát, haragos és ismerős csak bámulni fog, hogy ilyen könnyen megszabadultak tőle. A bőrük helyreáll, s nem nő pattanás többé.

Ez az élet rendje.

A halkutya legendája, avagy újrakezdés Trabzonban

Életem legambivalensebb öt napján vagyok túl. Álmatlan, buszon zötykölődős éjszakák, fogfájós nappalok, hőemelkedés és halálfélelem, ezek mind egy eltunyult és hippochonder blogger panaszai. Az első trabzoni napomat teljes egészében a regenerálódásnak szenteltem, de mára már megbeszéltem egy találkát Hüseyinnel (itt tanult, de Egerben ismertem meg amíg erasmusos volt). Ez a poszt amolyan nosztalgikus hangulatú, így a blogot régóta olvasóktól előre is elnézést, ha olyasmit írok le, amit már egyszer elmagyaráztam.

Szóval jelenleg a KTÜ (egyetem) kampuszához közel lakom, innen a Meydan (városközpont) úgy fél óra gyalog, 5-10 perc dolmuş-sal (keleten elterjedt közlekedési eszköz, privát kézben, de egyes városokban, ahogy Trabzonban is, gyakorlatilag helyettesíti az önkormányzat/nagyvállalatok üzemeltette tömegközlekedést, itt meg lehet nézni). Utóbbit választom, így hamar beérünk a kp-ba. Amíg erasmusos voltam, sajnos átalakítás alatt volt a park, de ma már teljes pompájában tündököl. Kép nincs, mert elfelejtettem fotózni, majd később pótlom. Hüseyin ezerwattos mosollyal üdvözöl, találkozunk egy pajtijával, aki egyből invitál minket egy çay-ra (török tea, jó erős, többet isszák, mint amennyi levegőt vesznek; kép itt), mert épp nincs kedve dolgozni. Különben is, ő a tulaj, úgyhogy amíg a két asszisztens csaj sürgölődik, mi beszélgetünk. Legalábbis én ezt hiszem, csakhogy a lányok lerohannak. Nem kell felsőfokú török tudás, hogy megértsem:

- Imádjuk a külföldieket!
- Olyan szép a hajad!
- És szépek a szemeid!
- Nagyon szeretlek!

A tulaj meg is jegyzi viccesen, hogy elmehetnék már, eddig őt szerették a legjobban, de így már soha nem lesz helyén a presztízse. Érdekes élmény az biztos. Mindenesetre akit otthon zavar, hogy túl fehér bőre van és világos haja, jöjjön Trabzonba, garantáltan nem fog csalódni.

Megéhezek, és mivel már másfél éve nem ettem iskendert, itt az ideje pótolni! Finom, olcsó, kicsit talán túl paradicsomos de páratlan érzés ilyen hosszú kihagyás után. Aztán irány a jegyiroda, hiszen másnap Trabzonspor meccs! Az ellenfél pedig (nekem legalábbis) külön csemege: Videoton. A tény, hogy érkezésem harmadnapján egy magyar csapat elleni meccset nézzek meg, olyan irreális, hogy ez csakis a sors lehetett (sic!).

A Fekete-tenger partján üldögélni még mindig jó móka, de az iskender annyira nem érzi jól magát, úgyhogy rövid úton távozni kényszerül a hiányérzetet kevésbé keltő ázsiai vécé mélységeibe. Na, így már nyugodtan lehet bámulni a messzeségbe, és azt képzelni, látjuk a Krími-félszigetet. Hüseyint meg is kérdem, mi a legnagyobb állat? Bálna, mondja, hetente látni egyet-kettőt a parttól nem messze. Ejha, azért cápa csak nincs! Apropó, hogy van törökül a cápa? "Köpek balığı". Felröhögök, mert a köpek kutyát jelent (Nalan előszeretettel hív így). Hát mi a második rész? Hal. Tehát a török azt kiáltja: "vigyázz, a halkutya támad"! Vagy "nézd azt az uszonyt! Csodálatos halkutya példány"! Esetleg "király gyerek ez az Onur, eredeti halkutya-fog nyaklánca van". És így tovább. Én sírva nevetek, Hüseyinnek annyira nem ül a poén, úgyhogy hamar abbahagyom.

Megkomolyodik a hangulat, a hadseregről kezdünk beszélni. Törökországban minden férfi hadköteles, bevonulása tanulmányoktól függ. Hüseyin is megy, szerinte csak szerencse, hogy lelövik-e. Bár ha pénzes a család, Izmirbe, vagy Isztambulba küldik, ahol nagyjából annyi terrorista van, mint Balatonban halkutya. De a Fekete-tenger mellett élők (Karadeniz people, ahogy ő mondja) jobban a fegyverhez vannak szokva, és a sok hegy miatt a terepet is jobban ismerik, mint a tunya nyugatiak. Mert ugye a kurdok terrorszervezete elleni harcban főleg hegyekben bújkáló gerillákat kell kifüstölni, és ez gyakran sokak életébe kerül. Mint az ő közeli rokonjáéba is, aki kitűnő tanulóként végzett (mérnöki diploma), majd bevonulása hónapjában le is lőtték az iraki határ közelében (Hakkari a tartomány neve, ahol a legtöbb balhé van). És ez a barátja, meg az az ismerőse ment el, majd nem jött vissza. Pedig a szolgálat "csak" 5-12 hónap. Én teljes döbbenetben nézek rá, és kérdezem, nem fél-e? de ő csak a szerencsét emlegeti. Na jó, ha te is laza vagy, én sem aggódok, gondolom; majd elbúcsúzunk, majd holnap a meccsen, oké, görüşürüz.

Már hazafelé sétálok, amikor rámtör az igazi, alattomos és bunkó nosztalgia. Itt sétáltunk föl hajnali ötkor Eliával, amikor Grúziából hazaértünk csapzottan, és egy óránk volt lezuhanyozni, hogy aztán órára mehessünk. Vagy a Forum, ahova mindig az utolsó pillanatban estünk be mozizni, és egyszer hazafele jövet Matthias-szal, Albertóval és Eliával eljátszottuk a törökök teljes megrökönyödésére, hogy az idegenek megtámadják a Fekete-tenger partját (Battle: Los Angeles volt a film...). Felfele haladva betértem Arzumba, a sokat látogatott közértbe. Itt volt a legszarabb: még másfél éve februárban mászkáltunk itt vele, még nem voltunk együtt. Előttem császkált, aztán megfordult, vigyorgott, majd megölelt. No, panaszra nincs okom, most mást ölelek, még ha épp abban a percben a sütiken és száraztésztákon kívül más nem is osztozik a bánatomon.

A levertségen mi sem segíthet jobban, mint a szokásos trabzoni sopping. Ne tessék félreérteni, gyorsan fel is sorolom, milyen tételekből áll egy átlagos bevásárlás:

- Kenyér
- Tojás, 15 db (kb. 500 ft.)
- Cola Turka!
- Paradicsom
- Link (epres)

Igen ennyi, és álljunk meg egy szóra, mert az utóbbi talán a legfontosabb mind közül. Képzeljük el gyerekkorunk orvosságát, fene emlékszik a nevére, csak arra, hogy édes, szirupos és rózsaszín. És most képzeljük el, hogy két és fél decis üvegbe töltik, majd vitaminokkal dúsított gyümölcslének álcázva árusítják. Én nem tudok ellenállni, nem is akarok. Ami rosszabb, hogy be akartam fotózni a srácokat, de mire a géphez jutottam, mindet megittam. Hát, bocs.

Most végre kellemesen fáradtan (és nem inszomniától elgyötör buszút után) üldögélek, az idő pedig kiváló. Ennél többet pedig kívánni sem lehetne, mert Trabzon gyakorlatilag maga a török ködös albion, vagyis Anglia kicsiben (édesanyámmal versenyt hirdettünk: mindketten strigulázzuk az esős napok számát). Ha itt nem esik az eső, azt hetekig emlegetik. Valami baj lehet, mert már második napja verőfényes napsütés van, na majd holnap, amikor a fedetlen stadionban álldogálunk a meccs alatt.

Ennyit mára. Furcsa itt(hon), a sok régi szokás és emlék, ahogy belebotlik az ember, észre kell hogy vegye, hogy a kettő közül csak a szokásoknak veszi hasznát. Most inkább csinálok egy jó rántottát, és leöblítem kólával, miközben bámulom a Fekete-tengert. Hátha látok egy halkutyát.

Szófia, a zöld kutyák városa

Ahhoz képest, hogy mennyire vártam utazásom napját, olyan szar volt elhagyni kis hazámat. A gondolat, hogy családom egyik felét egy évig, a másikat meg legalább 6 hónapig nem látom, kevéssé megnyugtató; főleg, ha az embernek közben rakoncátlankodik a foga. A kezdeti családhiány megszűnt, a fogfájás meg vagy tart még, vagy én vagyok a hippochonder; de a szófiai túra megér egy (két) szót.

Elszoktam már a hosszú buszozásoktól. Így nem csoda, ha az éjjeli Bp-Szófia járaton egy szemhunyásnyit nem alszom. Hajnai hat, alig tántorgok le, de a couhsurfös hosztom (Nasko) már vár: kiderül, ő sem aludt semmit, csakhogy ő végigpartizta az éjszakát. No jó, akkor menjünk haza aludni!, gondolom én, de a srác egy óra beszélgetés után elmegy dolgozni. A várost így másodmagammal, egy, a buszon megismert német csávóval derítem fel.

Szófiáról két szóbeszéd járja, és mindkettőről igen hamar megbizonyosodunk. Az egyik, hogy Európa legzöldebb fővárosa (lásd a zöld foltok szembetűnően magas számát), a másik pedig hogy tele van kóbor kutyával. Ha Isztambult úgy másfél éve a macskák városának neveztem, Szófia tutira a kóbor kutyáké. Ez persze annyira nem hangzik jól, s Nasko úgy mellékesen hozzáteszi, évente több száz embert esznek meg kutyák Bulgária szerte. Jesszus, kezdjük inkább a városnézést.

Az Alexander Nevszkij katedrális Szófia leghíresebb nevezetessége. Messziről, közelről, majd "pijeres" dőlésszögből:

Sokat nem ácsorgunk, döglesztő a meleg. Menjünk buszjegyet venni Isztambulig! Az úton több érdekességbe is botlunk:

Ennél még figyelemfelkeltőbb a Shandor Pethofy utca, amit csak térképen szúrtam ki, de higyjétek el, létezik. Új fejezet nyílik tehát a magyar-bolgár barátság könyvében, de lelkesedésem lelohad, látva a következőt egy sarkon:

'96 óta nem hogy be sem teszik a lábukat Budapestre, még kajánul körbe is lövik az országot minden turnéjuk során (asszem idén egy országot leszámítva minden szomszédnál voltak). Mindegy, menjünk egy parkba aludni, hogy aztán igazoltathassanak; Markussal elhatározzuk, nem leszünk igénytelenek, és beülünk egy puccosabb kávézóba (ez Budapesten könnyen szuicid akció lehet, de itt simán belefér még a szűkeb büdzsébe is). A következő kijelentésemet nem tudom képi bizonyítékkal alátámasztani, de tessék elhinni: a bolgár lányok nagyon szépek. Nasko azért az ámuldozásunkat látva hozzáteszi, utálja, hogy az országa azért híres, "mert olcsó a pia, a dohány, és a nők is". Igen, merthogy nem csak szépek, könnyűvérűek is. Ezt viszont végképp nem tudom bizonyítani; tény viszont, hogy két órán át csak üldögélünk, és bámulunk.

Estére viszont beüt az alváshiány, hamar hazamegyünk. Nasko még megmutogatja a spéci kameráját, meg az egész labort, ahol képeket hív elő. Most épp callcenterezik, de egyszer profi fotós akar lenni (ja, amúgy folyékonyan beszél angolul, németül, oroszul). Másnap a kulturális kp. tetejéről nézünk le Szófiára (onnan a távoli kép az Alexander Nevszkijről), a földszinten pedig jót röhögünk egy fotókiállítás félresikerült kompozícióján (a kiállítás híres bolgárokat ábrázol, egyazon fotós képeit bemutatva; a képek egymás hátára vannak illesztve, de a beszűrődő fény miatt áttetszővé válik):

Ezt követően megmásszuk a Vitosha hegy egy gerincét (zömét busszal), ahol egy kis túrázás után ebédelünk egy kiadósat:

Tessék elhinni: cornflakes-es csirke. Nem mondom, hogy tradícionális, de nagyon finom; főleg a paradicsomos-hagymás izével (bal felső sarok). Az ár még nevetségesebb: ez így plusz egy üveg kóla, kenyér, ásványvíz került kb. 500 ft.-ba. Viszont sietnünk kell, hogy elérhessem az isztambuli buszt, könnyes búcsú Naskotól és Markustól, majd újabb 12 órás tortúra (nyilván alvásmentes), de erről majd legközelebb. Kedvenc képem nincs; majd az angol posztban lesz pár új!

23 felé

Amikor az ember nem hisz a sorsban, folyamatosan úgy fest, konfrontálódik vele. Ha kijelenti: nincs sors, majd azért is átugrik a szakadékon, juszt is szörnyethal. Ha átfutna az autók közt, de határozatlan, "úgyis megállnak egyszer", fix hogy elcsapják, hogy még kanállal se lehessen összekotorni. Ha pedig kimegy külföldre dolgozni, egyértelmű, hogy magánéleti, egészségügyi és monetáris válságba kerül (kérem a gazdász ismerőseim elismerő bólogatását).

A determinista most azt mondaná: ezek azért történnek, mert nem szabad kimenned. Jelként kell felfogni a sok negatív eseményt, és visszakozni. Nyilván, véletlen szimbóluma tetoválva a csuklóra ide vagy oda, a seregnyi ellenérv elkeseríti az embert a fontos döntések kapujában.

Hát az annyát a deterministáknak!

Illik is indokolni a véleményt. Tessék parancsolni:

Péter friss diplomásként Törökországba készült. Nyelvtanárnak vették fel. Az indulás előtt azonban egészsége romlani kezdett, plusz kiadások is jelentkeztek, így végül lemondta a jegyét, s otthon maradt. Fél évig tengődött a magyar fővárosban, mire elkezdett dolgozni. A török barátnő otthagyta, perspektíva híján; testi épsége viszont helyreállt, jól keresett, és hamarosan szerelmes lett ismét. És boldog.

A determinista itt azt mondaná: "jó, hogy itthon maradt Péter, különben nem keresne most jól, és nem lenne szerelmes. Jó döntést hozott."

Én viszont azt mondom, a determinista csak egy életvonalat vizsgál. Nem tételezi fel, hogyha Péter mégis vállalja a kockázatokat és kiutazik, hova lyukad ki. Nem látja, hogy kikkel barátkozik össze, kikbe lesz szerelmes, kikkel szeretkezik, kiket gyűlöl. Nem látja, mit lát s merre jár; nem látja, hogy a rizikós életút akár több lehetőséggel is kecsegtethetne. Mert korlátolt (csak egy sith gondolkozik végletekben höhö).

Bő féléve, hogy egy hasonló kesergős poszt alá <ismeretlen> biggyesztette a következő kommentet:

"növessz golyókat. a "nagybetűs élet" közhely. az életben hozott döntések súlyát sokszor túlspilázzák. az embernek saját hibákat kell elkövetnie, hogy megtanuljon talpra állni. ugyanis van, hogy az utcán szerzett tudás többet ér, mint egy diploma. saját példát hozok. sose szerettem padban ülni, aránylag hamar kiutaztam svájcba. betanított munkásként dolgoztam feketén. azóta a negyedik munkahelyemen vagyok, bejelentve. forintba átszámolva 700 000-re jön ki a fizetés. meg vagyok elégedve a jelenlegi helyzetemmel.. de mi kellett ahhoz, hogy ide eljussak? megtanulni talpra állni egy pofára esés után. ergo menj! ha minden lépés előtt megtorpansz, az út feléig se jutsz el." 

Ennél jobban nem is tudnám befejezni. Holnapután megyek ki, és öt nap múlva ilyenkor a szülinapi bort/pálinkát/rakit Isztambul utcáin fogom élvezni.

Ja, amúgy közben ez ment:

A-Z

Azt már elmeséltem, mennyire utálok pakolni. Akkor azt is hozzátettem, mennyire szeretek ennek ellenére régen látott, értékes holmikra bukkanni: ismét egy ilyen tárgyról szól a poszt. Öt éves lehettem, amikor a fonyódi nyarat keresztülhúzta valami rusnya betegségem. Apám úgy gondolta, eljött az ideje, hogy az ő kicsi fia megtanulja az ábécét. Csodáljuk együtt az ifjú Lévay Péter első papírra vetett mondatát, mely egyszerre dagad az önbizalomtól (hisz a nevét írja le) s sóhajt lemondóan ("Beteg"):

Ugorjunk az időben egy jó nagyot, egészen pontosan 17 évet, és láthatjuk, a verejtékes ábécé tanulás odáig fajult, hogy Lévay Pétert ma (jegyezzük meg, felettébb semmitmondóan) kommunikátornak hívják!

Reméljük a betűvetés mesterségét még tovább fejleszti Péter, főleg, mióta megismerte a lefordíthatatlan mondást: "Publish or perish!"

A blog követőinek egy kis extra: miután hamarosan költözöm ki törökhonba, az eddigi hevenyészett blogolás is ritkulni fog. Ha minden jól megy, helyzet- és egyéb jelentő posztok valamikor augusztus vége fele érkeznek. Addig sokat nem fogok írni, a dizájnon csiszolok még egy kicsit.

Lévay Péter Beteg

A hobbit trilógia. Miért?

Már lassan egy évtizede, hogy a filmek okozta hatalmas Gyűrűk Ura láz lencsengőben van (2003-as filmről beszélünk), azóta a rajongók alig tudnak a seggükön maradni, így elkészítették a maguk kis előzményfilmjüket, amely az első könyv eseményei előtt valamivel játszódnak. Érthető hát a lelkesedés, amikor jött a bejelentés: (valamikor) jön a Hobbit, a Gyűrűk Ura előzményfilmje. És habár Guillermo Del Toro ülhetetett a rendezői székbe, Peter Jackson producerként azért jelen lehetett.

A forgatókönyv adaptálása és egyéb nézeteltéresek miatt aztán a premier dátuma csúszott, így Del Toro 2010-ben kiszállt a buliból: ismét Jackson kezébe került Középfölde. Ezt már minden rajongó üdvözölte, a Gyűrűk Urában megszokott "production movie"-k is megjelentek youtube-on, egyszóval minden jel arra mutatott, a trilógiához méltó előzményfilm készül. Kisebb viták akadtak, például a 48 fps-es rögzítést illetően, de a panaszkódokat letorkollták, mondván: az emberi szem nem képes érzékelni a különbséget (a hagyományos filmek 24 kocka/másodpercben vannak felvéve).

Kijött az első trailer is, amely bebizonyította a filmek és trailereik közti misztikus kapcsolatról alkotott elméletemet: rossz film, jó trailer, jó film, rossz trailer. Legalábbis a Gy.U. idején egyik trailertől sem esett le az állam, de a filmeket nagyon szerettem. Most is így volt, a törpöket idétlennek láttam, a Gandalf és Galadriel közti, románcnak tűnő izét abszurdnak éreztem, szóval nem vett meg kilóra. De ez csak tovább erősítette a tudatot: jó film lesz.

Aztán jött a sokk: amit korábban tagadtak, az nemrég valósággá vált, és a Hobbit valóban trilógia lesz. A tény, hogy két részre szedik, még elviselhető lett volna, hiszen a sztori a Harry Potter esetében sem vette zokon a szakadást, és van annyira érdekes a Hobbit cselekménye, hogy két darabban elmesélve is lenyűgözzön. Na de trilógia?

Igazából két verzióm van, miként viszik ezt véghez, és tartok tőle, hogy a második fog beigazolódni.

(1)

A könyvet háromfelé vágják. Így a trilógia első része lesz a filmtörténet egyik legunalmasabb alkotása: Gandalf érkezésétől mondjuk a ködhegységi balhéig (mondjuk, mert az jó cliffhangeres befejezés lenne) egy, azaz EGY dolog történik (trollokra gondolok). Ezt leszámítva csak Bilbó lovagol a pónin, és bőrig ázik, valamint nevenincs királyságokon ügetnek át. A második részben már talán több akció lesz, Gollam, a wargok, Beorn, a Bakacsinerdő-beli kaland (Setéterdő, ki melyik fordítást szereti) mind izgalmas jelenet lehet. És akkor itt vágjuk is el, mert akkor a befejező részre egy nagy büdös semmi sem marad. Így már csak a tündekirálytól (Thranduil ha emlékezetem nem csal) való menekülés, Tóváros és Smaug, no meg az Öt Sereg Csatája marad hátra. A történések tehát javarészt  a második kettő filmre korlátozódnának, ami egy két részes filmnél nem is lenne baj, de így az első rész fájdalmasan unalmassá válhat

(2)

Amikor a szerzői fantázia a kellőnél több szabadságot kap. Ilyen volt a Gy.U. trilógiában a buckamanó és Bombadil átugrása, Arwen kameója, Szarumán halála Vasudvardon, vagy a Megye megszállásának teljes átugrása (utóbbinál ugyanakkor megértem, hogy terjedelmi okok miatt muszáj volt átírni a könyvet néhol). És ilyen lehet a Hobbitban Szauron, a Mágus szerepeltetése. Gandalf ugye sokszor eltűnik a sztoriban, és csak homályosan célozgat küldetésére, viszont a lelkesebb rajongók (és olvasottabbak) tudják, hogy igen sok minden  történt Bilbó kalandja közben is. Szóval az MGM feltehetőleg rájött, hogy Jackson és a tolkieni világ milyen jól csapolható kettős, így kicsikarták a trilógiát a nagyjából egy Gy.U. könyvnyi (!) eseményből.

Persze ez mind spekuláció, én továbbra is bízom benne, hogy Jackson hozza a Gy.U. filmek színvonalát, és szinten tartja az érdeklődést is, még ha az első (decemberre kiírt) film a fentiek alapján egy kicsit unalmasnak is ígérkezik. Csak győzzük kivárni.

Gyurta és Magyarország

Az egész ott kezdődött el, hogy Czene Attila beolvasott egy sms-t, rögvest Gyurta győzelme után. Ezzel megindult a hihetetlen és megmagyarázhatatlan fika-hullám: előbb az index publija kötött bele érthetetlen módon friss olimpiai bajnokunkba, majd Aczél Endre rúgott bele egy akkorát, hogy azt már a jobbos bloggerek sem hagyhatták szó nélkül.Miközben az ország bal és jobboldala egymásnak feszül, azért eltűnődtem: már egy olimpiai aranynak sem lehet örülni? Ez az ember feljut a világ csúcsára, egy olyan eredményt ér el, amire (nyilván naivan) elhiszem, hogy egymást ölelve koccint emeszpés a fideszessel, mn-es a népszabissal, bayerzsolt az aczéllal, és még a jobbikosok is megeresztenek egy félszeg mosolyt a ballibsi zsidó médiamunkások felé, erre tessék. Cseh Lacitól mindenki elvárta az aranyat, és majd' levették a fejét, amikor formán kívül, döntőt sem sikerült elcsípnie. Akkor a telhetetlen magyar csak elégedett egy kicsit, amikor a Gyurta elsőként ér be? Nyilván nem, sőt az eufória napjait is megfertőzi féltékenységével, savanyúságával.
Őszinte leszek, némileg aggódtam Gyurtáért, hogy mit-hogyan fog majd reagálni az őt ért "vádakra", erre belebotlottam a következő hírbe: a tragikus hirtelenséggel elhunyt norvég riválisának ajánlja fel aranyérme másolatát.

(...)

Lelki szemeim előtt látom Aczél Endrét, ahogy a képmutató Gyurtát szapulja, aki nem elégszik meg az épphogy megnyert olimpiai érmével, még a norvég közvélemény figyelmét is magának követeli ezzel az átlátszó, beképzelt húzásával.

Sőt, M.P. is megjeleníti "Gyurta és a Világ" c. írását, ahol bizton állítja, egy magyar utcaseprőben is biztos van ennyi empátia, csak szegény nem tudja kinyilvánítani azt a norvégok irányában.

Gyurta meg hazajön, és folytatja, ahol abbahagyta: edz, és telibeszarja a magyar médiát. Mert máshogy már olimpiai bajnokként sem lehet itthon megmaradni.

Sidibe és a magyar foci

Kisgyerekkorom óta rajongok a fociért. Leginkább csinálni szeretem, sohasem értettem azokat, akik naphosszat beszéltek az örmény másodosztály góllövőlistájáról vagy a makedón bajnok legújabb igazolásairól. Mindezek ellenére a jó focit mindig öröm nézni, még ha a kimenetele néha túl kiszámítható is (ld. Primera División). A magyar foci viszont már más tészta.

Még ha az utóbbi 24 évben szenved is a sportág, ha másért nem, hát szolidtaritásból mindig szorítottam a selejtezőkön a válogatottnak, vagy a magyar bajnoknak. Persze csak titokban, hogy aztán ha megtörténik a csoda, jobban örüljek.
Eljött hát az újabb próbatétel és palástolt izgalom ideje, a Debrecen, miután az első akadályt sikerrel vette, Boriszovba utazott hogy megmérkőzzön a fehérorosz bajnokkal, a BATE-val. Idegenben csodát nem szokás várni, ehhez képest a Loki idegenlégiósa, Sidibe a 67. percben megszerezte a vezetést. Köpni-nyelni nem tudtam, értékes, idegenben lőtt gólhoz jutottunk!
Ami eztán következett, az 100%-os pontossággal modellezi a magyar futball hányatottságát. Sokat fogok sarkítani, majd lehet szidni érte.

Utolsó perc. Szabadrúgást kanyarítanak a beloruszok a magyar tizenhatos felé. A labda csapódik le, de a támadók lekésnek róla. Csak egy ember van ott, Ibrahim Sidibe.Túl gyorsan jön a játékszer, a gólszerző derekán megpattan, és a hálóba vágódik.És vége is a meccsnek.

Nem tipikus? Esélytelen csapatként, amikor végre kiszenved a(z egyébként veretlen bajnokunk) Loki egy gólt, idegenben, tartja az eredményt, az utolsó percben egyenlít az ellen. Vagyis Sidibe. És ez a slusszpoén: a majdnem fényes győzelmet egy idegenlégiós szerzi meg, de aztán a végeredményt is ő állítja be, a magyarok csak asszisztálnak hozzá (no és a fehéroroszok is).

Valami azt súgja, a továbbjutást meglesz. De a messzemenő következtetéseket nem mindig a legnagyobb meccsekből tudjuk levonni. Hanem az olyanokból, ahol Sidibe egymaga dönt a végeredményről. A magyar foci meg csak asszisztál.

V. Ádámmmal leveleztem (részletek)

Utálok pakolni. Dobozolni, emlékeket szaggatni a falaimról, szortírozni, lezárni őket. Viszont imádok is pakolni: most leginkább azért, mert rábukkantam egy apró könyvecskére, amelyben a középiskolás éveim alatt váltott beszélgetések, levelezések lapultak meg. Többsége egy bizonyos V. Ádám és jómagam közt zajlottak, egy ízben azonban K. Zsolt is kameózik. Egyes részek (nevek, helyek) jótékony cenzúrám áldozatául estek, emellett még mindig vicces olvasmány. A kamaszkorra jellemző vulgaritásért meg nem kérek elnézést.

(1)

Én: Más téma?
V.Ádám: BLDHKLMTJYX MONDJF TE VALAMI TÉMÁT (az elütések láttán joggal vélhetnénk: V.Ádám billentyűzetről pötyög, de a szomorú valóság az, hogy golyóstollal vétette a hibákat)
Én: Mi van a bulákkal?
V. Ádám: TÖMÖM ŐKET!!! MESÉLJ VALAMI SZAFTOS TÖRTÉNETET!!
Én: Nincs! Képzeld van 1 11-12-es csaj, és tök jól néz ki! :) És már szemeztünk! Hm de utálom ezt a szót... :)
V.Ádám: JÚJ DE IZGI!! ÉS DUGTATOK?? (V. Ádám nyilván empátiájáról és kiművelt, irodalmi stílusáról volt híres)
Én: 1.: 11, 12-es
      2.: A nevét se tudom
      3.: 11, 12-es
V. Ádám: ÉS FIÚ V. LÁNY (A MAI VILÁGBAN) MIT SZÁMÍT A KOR VAGY A NEM HA SZERETITEK EGYMÁST!

(2)

V. Ádám: MENJÜNK KURVÁZNI!! DE ELŐTTE RABOLJUNK BANKOT ÉS AKKOR AZ EGÉSZ NAPOT VÉGIG KÚRJUK!! (utóbbi kétszer aláhúzva) NEM??!!
ÖÖÖ... ja! más téma? :)
MOST TE GYÜSSZ!
Én: Bazz! Neked nincs vki?
V. Ádám: HÖ; HÖ TE!!

(3)

V. Ádám: NA JÓ!! HOGY VAGY??
Én: Jól! Te?
V. Ádám: ÉN IS!! KÖSZÖNÖM KÉRDÉSED!! ANYUKÁD ÉS APUKÁT, JA MEG AZ ÖCCSEID JÓL VANNAK??
Én: Jól, és a tiéid?
V. Ádám: ŐK IS, BÁR NINCS ÖCSÉM!!TÉMA??
Én: Nincs! Na?
V. Ádám: KÉRDEZZÜK MEG A ZSOCÁT!!
K. Zsolt: Nemtok (irdatlan ronda kézírással)
Én: Na jó haggggggyuk...

(4)

V. Ádám: NA DUGTÁL MÁR A 4.-ES CSAJODDAL? (V. Ádám és tapintatosság, második felvonás)
Én: Húú, Ádi, ha nem jössz el hógojózni...
V. Ádám: AKKOR MI LESZ?? MEGVERSZ?? ENGEM MÁR AZ SEM ÉRDEKEL?? KAPTÁL EGY NEVET ÉS HALLGATSZ RÁ MINT  A KUTYÁK!!

(5)

Én: Ádi, te 1 seggfej vagy!
V. Ádám: KÖSZI!!

(6)

V. Ádám: JÓ A MELLEM?!
Én: Micsoda kérdés! Azért pl: Margitkának jobb!
V. Ádám: AZ KIZÁRT!! AKKOR MÉG GYÚROK!!

És ennyi elég is, még mielőtt V. Ádám beperel vagy legalábbis lekever egy tockost. Dobozoltam tovább, egyéb érdekességekre is bukkantam, de ezekről később, másik blogon. Most megyek strandolni.