Óvatosan

Óvatosan azzal a tollal, Péter. Még a végén megsértesz valakit. Megsebzed és ő elpityeredik, tinta ömlik ki ereiből, a pennádat meg nem győződ mártogatni a fekete tócsába. Ő reszket és elfehéredik, ahogy az éltető folyadék szivárog ki testéből, te meg fehér papírokat hordozol mellé, hogy ne menjen kárba a drága tinta. Már könyékig tintás vagy, ő pedig az ájulás határán, hitetlenkedve nézi, ahogy közömbösen mártod meg pennád újra és újra. De te csak körmölsz szorgosan, hiszen tudod, hogy a tinta mindjárt megalvad, és ő is pár percen belül halott; igyekezetedben már vállig fekete a ruhád, ingujjadat nem is tűröd fel, szinte büszkeségből, hogy lássák majd, mit tettél. Párat buggyan még a seb, és a tintaforrás elapad; remeg párat a test, és a szemek már csak a semmibe merednek. De te írsz, írsz, veszett tűz lobog szemedben és kezeidben, ahogy táncol a penna a papíron és ahogy megmerítkezik a toll a tócsában. Csúf és gyönyörű képek miriádja elevenül meg ismét, az üveges tekintet melletted ezt mind átélte, a fekete tócsa nem csak a vére, a lelke! Te pedig kötelességtudattó l vezényelve írod históriáját a halott testnek.
Aztán semmi.
Megalvad a tinta, pedig papír még lenne bőven; a halott életének morzsái kapkodott sorok közé vannak szuszakolva. Fekete kezeiden lassan megszárad a vér is; fújsz egyet, majd felkelsz. A testet elégeted, a papírokat megtartod.
Ezernyi ember áll körülötted, barátságosan, mosolyogva biccentenek; te viszonzod, majd felemeled a tollad, és döfsz megint, megint megsértesz valakit, és megint ölsz, hogy írhass; te csak ölni tudsz, hogy írhass.

Tizenöt másodperc

tizenöt másodperc az élet. most éppen az én életem tizenöt másodpercen múlik.
tizenöt másodperc alatt
csókot lehelsz
vízet kérsz
itt sajnos nincs- veszek egy pólót
nem találok pólót.
jó lesz a gatya is

mosolyogva tántorgok ki a fürdőszobába felfrissülni, mert az iménti orgazmus képen törölt vaskos öklével, és most rám van írva, minden arcvonásom kéjes, tettetett szenvedéssel üvölti, hogy heló! mi elég jól vagyunk, legalábbis jobban mint a gazdánk, aki az iménti aktusban is a mögöttes tartalmat keresi. pedig ebben nincs semmi bonyolult:
lerohant, és tíz perc alatt végzett velem.
nincs ebben semmi romantika.
akkor meg minek keresni?
mit is keresek?
vizes pohár.
megvan. megtöltöm csapvízzel, ügyelve, hogy közben ne találkozzon tükörképem szempárja a sajátommal.
fújok egyet, gyerünk hát! szomjas szegény.
villámlik odakint, ahogy benyomom az ajtót.
elaludt.
vállat vonok és
kortyolok egyet a pohárból, meg még egyet. nem akarom felkelteni, mert fáradt lennék az ismétléshez.
én viszont furcsamód felébredtem.
ománon gondolkodom és a phd-n.
a küldetéstudat jelentéktelen, de mégis kiemelt szerepén.

találtam bort; rímel a vízzel.

tizenöt másodperc az élet, se több, se kevesebb.

Igen

Igen a poszt címe. Igen, mert rábólintottam a dolgokra. Egy kicsit hideg van, így kora tavasszal, éjjel kettőkor, a Bazilika mellett. Bocsánat, nem vagyok egészen pontos. Nem csak simán a Bazilika mellett. Hanem Péter lábainál heverve. Kőből van ez a Péter, és néha meglátogatom. Szigorúan éjjel. Másképp nem fogadna, félénk szegény. Hiába álldogál itt egész nap, szégyellős a szentem. Szentem. Értitek.
Szóval, igen. Rábólintottam sok mindenre.
Rábólintottam a törökökre: keresztem ez vagy mittudomén, de van, vonz, akar, kíván, szuszog a fülembe 1000 kilométerről is, hogy gyere, hagyd ott a druszád. Nincsenek ott kőszentek. Csak élet. Megkérdezték tőlem a minap, miért vonz Törökország. Nincs kőből. Azért.
Aztán rábólintottam választottam mesterségemre is, oké, megírom az esszéket, kutatok, tanulok, mit tanulok, okosodom.
Beszélek, és világot járok. Látok!
Péter, te itt leszel évek múlva, és akkor is meghallgatsz, félénk leszel, de este itt talállak, és akkor majd beszélhetek hozzád. Aztán meghalok, és te itt álldogálsz majd tovább, lesz még egy szédelgős Péter aki néha kiköt melletted.
Jönnek majd új istenek és tán egyszer te is leborulsz, de addigra én már hol leszek!
Kő léptékkel nézve  Faldum vagyok, Hesse városa, te pedig a hegy, Péter.
Pedig volt már itt egy nagy, egy sokkal nagyobb, mikor a város persze sokkal kisebb volt, akkor ő is ezeket az utcákat rótta, szerelembe esett, nővel vagy Egerrel, nem tudom; de itt járkált, megtalálta saját vallása szobrait, akikhez beszélhetett, mint most én is. Járkált, és tette a dolgát.
Szeretném azt hinni, hogy jóváhagyja, hogy én a nyomdokaiba lépnék. Hogy én is mászkálok, beszélek, írok, és szédelgek.
Remélem, hogy jóváhagyná.
Mi, Péterek csak kóválygunk itt, a város, és a kő viszont marad.
És csak nevet.
Ezt felismervén (és beismervén) pedig, inkább ráhagyom, igent mondok, bólogatok, és csinálom a dolgom.

Ezért kerültem ide.
Ezért küldtek ide.
Más dolgom meg úgysincs.
Akkor meg miért is ne csinálnám.

Daimón

bután vagyok már megint
ez gáz
hogy nincs ahova és akihez,
csak amihez, tárgyak vannak,
kalapálnak, dobognak és dörömbölnek,
akarnak, követelnek, tegyem helyükre őket.

nincs semmi a helyén, és ahelyett, hogy ez lenyűgözne, egyre jobban aggaszt. ahogy a dolgok a nemhelyükre esnek, egyre jobban ráncolom a homlokom, és azt kívánom, hogy a kis vakarék bárcsak ne pont oda pottyant volna!
semmi nem pottyan csak úgy oda, Péter! ezt súgják a füledbe, te pedig lassan becsavarodsz, mert hiszed hogy csak úgy pottyanak a dolgok, cél nélkül, na de akkor miért zavar, hogy nem tudod őket mozgatni? odaejteni, ahova valók. egyáltalán hova valók?

egy okos nő a minap azt mondta, az alkotók halála a felvilágosodás, a racionalizmus és minden egyéb eszme, ami szakított az ókor dajkameséivel. azt is mondta az okos nő, hogy a daimónokra sokkal kényelmesebb lehetett hagyatkozni anno, mint manapság azért alkotni, hogy kiröhögjenek, megvessenek, elvárásokat támasszanak. milyen vígan virágozhatott az alkotói fantázia, amikor, ha megkérdezték a művészt, ugyan mikor készül el a műve, ő csak békésen annyit mondott "Georgios bazmeg, a daimónomnak most épp jobb dolga van, menjél csak vissza lapátolni", Georgios pedig engedelmesen visszament lapátolni. művészünk pedig heteken át békésen csinálta a semmit, aztán a daimón vagy jött, vagy nem.
ma? ha a fenti párbeszédet vesszük mintának, művészünk felelete igen különböző lenne.
- Stelios bazmeg, egész nap csak henyélsz, asszed az írásból meg lehet élni? Felkopik az állad, bezzeg én kemény munkával tartom fent magamat. Kezdj végre valamit az életeddel!
- Igazad van Georgios, egy lusta, semmirekellő alak vagyok. Jobb is, ha elkezdek dolgozni egy tisztességes munkahelyen. Picsába az írással, amúgy is kihagytam egy csomó nyelvtanórát ötödikben.
Steliost ezt követően azért még néha meg-megkísérti a daimónja, ilyenkor elmegy berúgni, majd titokban papírra veti a gondolatait, de úgyis csak a fiók kíváncsi rá.

régen minden jobb volt.

kurva daimónok, ilyenkor hol vagytok?

Uborkasaláta

Ez nem fair.

Kibaszott...

Jaj, igazából mindegy. Elkezdtem írni egy posztot, és elszállt. Arról kezdtem volna írni, hogy most, hogy ismét Törökország felé veszem az irányt, kissé predesztinálva érzem életem elmúlt és eljövendő éveit. Valamit okoskodtam volna arról, hogy az agy hamarabb dönt pár milliszekundummal minthogy mi a '"szabad akarat" vezényszavára valóban parancsot adnánk testünknek, ebből pedig levontam volna azt a következtetést, hogy Törökország is egyfajta beprogramozott döntés.

Aztán elszállt a poszt, és nem volt kedvem újraírni az első bekezdést. Pedig sokat bíbelődtem vele. 

Pat Methenyről beszélgettünk. Már hatvanhárom éves, mondja apám. Jaj, már olyan idős?- kérdi Kati. Igen, mondja apám. És milyen produktív még mindig! Neki ez olyan, mint a légzés. Aki szereti, amit csinál, annak az olyan, mint nekünk lélegezni.

Hát ez pompás kis hasonlat. Mi mást tehetnék, minthogy megint elővegyem a szokásos kérdést: mit szeretek úgy csinálni, ami olyan simán megy, és annyira szükségem van, mint a légzés?

Ezer meg ezer gondolatmenet után is csak a "nem" és a "tudom" szócskák szokásos kombinációjáig jutok. De tudjátok mit? Álmodtam tegnap, az álmomban pedig egy e-mailt olvastam, amiben azt írták az ankarai egyetemről, hogy mégsem mehetek hozzájuk tanulni, mert mittudomén. Nem mehetek és kész. Úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem: remélve, hogy az alvás majd jobb kedvre derít.

Ha álmomban aggódok, akkor tulajdonképpen akarom, nem? Ha ébren kételkedek, akkor az álmaim valósága a kételyeket szertefoszlatják, ugye? Nem tudom ki mondta ezt, de elég kézenfekvőnek tűnik. Szeretem a megerősítés ilyen formáját. Elhiszem, hogy magamon kívül történik egyes célok, ötletek jóváhagyása. Mindenki erre vágyik, nem? Kivéve az olyan eltökélt egyéneket, akik a bennük munkálkodó kitartás és bizonyosság hatására csinálják, amit csinálniuk kell, figyelmen kívül hagyva, hogy az a valami értelemmel rendelkezik/ gyönyörködtet/ hasznos. Suta mondat lett, tudom. De a megszállottról ugyanúgy lepereg a kritika, mint a zseniről.

Az előző angol írásban példálóztam azon, hogy mi értelme lenne a létünknek, ha a valami létrehozása is végül feleslegesnek bizonyul. Ez alatt a pár nap alatt azt hiszem rájöttem a nyitjára. Egész pontosan tegnap ebéd közben történt a dolog.

Krumplileves volt galuskával, tejföllel; másodiknak gombapörkölt nokedlivel. Apámmal vörösbort kortyolgattunk, a gyerekek nyúzták egymást az asztalnál, Kati pedig lerakta elénk az uborkasalátát. Nagyanyám halála óta félek uborkasalátát enni, mert igazán jól csak ő készítette el. Amikor meglátom az ízléses, fehéres zöld salátát, borssal és pirospaprikával a tetején, az jut eszembe, hogy Mamika szed nekem, és én még előtte beletúrok az ujjaimmal.

Szóval szedtem magamnak, és belekotortam a villámmal. Finom volt. Pont olyan, mint Mamikáé. És akkor körülöttem minden összeállt egy nagy egésszé: mindennek helye volt, minden jelen volt, és ami a legfurcsább: minden rendben volt. A hiány illúzióját egy szimpla uborkasaláta pótolta minden létező szinten, én pedig úgy költöttem el az ebédemet, hogy tökéletes békességben lebegtem a jelen valótlanul mozdulatlan közegében.

Az uborkasaláta volt a kulcs ahhoz a valamihez, amit hónapok, évek óta kombináltam, toldoztam-foldoztam, boldogságnak csúfoltam, vagy csak egyszerűen meg akartam érteni.

Egy tál uborkasaláta.

Borssal és pirospaprikával.

szenvedély

sincs már.
mi az a visszafordíthatatlan, gyönyörű, mindenen áthatoló sugár, ami kimozdít berohadt origómból? ebből az ordas nagy hazugságból, amit már kételynek sem lehet nevezni. vegyem sorra? nincs opció. ezerszer írtam mindről. ismeri mindenki a kis listámat, hiszen az egyben sajátja is: szerelmes mindenki szeret lenni, többet és jobban csinálni, gondolkodni, tenni, nézni, lélegezni; ilyesmikhez írtam elmúlt évek hevenyészett szonettjeit. mit beszélek a szonettről, azt sem tudom mi a rímképlete. nem tanultam meg. szeretek tanulni, de nem könyvekből. régen faltam a könyveket, amit a kezembe nyomtak, el is olvastam. már nem. untat. nem köt le. semmi nem köt le. mihez kezd az ember, az egyszerű ember, akinek a legelemibb szenvedélyek hirtelen buta illúzióknak tűnnek? illékonyt akartam írni, mert az szebb szó. hát szarok az esztétikumra, szerinted miért nem használok nagybetűket? mert szarok az illékony szóra, és ehelyett azt mondom: buta. ezzel kifejezem, hogy nem csak a szövegben nincs helye, de a fejemben, és a lelkemben sincs keresnivalója komplikált, szépséges kifejezéseknek.
a gondolataim csak úgy repkednek. jó, mi?
hirtelen arra gondoltam, hogy ez tényleg jó: mert akkor a gondolkodás a szenvedélyem. de ez sem igaz, mert a gondolkodás valahova vezet, még ha kissé öncélú tevékenység is. viszont az én gondolatfolyamom öncélú és semmi más.

elolvasott egyáltalán valaki idáig? talán ezt a kérdést igen, mert nyomtam elé egy entert. mert azt akartam, hogyha mást nem is, ezt elolvassátok. hiszen így összefoglaltam a fentebb írtakat, és ti is megspóroltatok magatoknak két perc fintorgást.

árnyék

olyan vagyok mint egy árnyék. pompás kis vetület. sötét. követi a testet. fényben élesedik, sötétben elhalványul. a teraszra is csak fingani jár meg cigizni. ilyen árnyék vagyok én.

Impulzus

Itt nincsen.

Pudingok

Ma vettem négy pudingot. Ezzel jutalmaztam meg magam, mert heti rendes bevásárlásomkor végre egészséges dolgokat vettem. Rozskenyér. Sonka. Uborka. Tej. Igen, ez mind. Szóval a jutalomfalatom (ami felett többet gondolkoztam mint a többi tételen együttvéve) a puding lett. Most vitatkozhatnánk hogy miért nem magam készítem el otthon a pudingot, vagy egyáltalán miért pudingot veszek, hanem mondjuk két almát vagy olajos magvakat, ha már annyira egészséges akarok lenni; de kár is lenne a gőzért.
Pudingot akartam enni, pudingot vettem. Azonban átvertek. Mocskosul átvertek.
A sok ízléses kis műanyag pohár ugye mind egyformán néz ki; átlátszóak, és csak a töltőanyag más: gyönyörűséges pudingok sárga, barna, sötétbarna színben, némi habbal a tetejükön. Alattuk pedig a polcon harsány felirat hirdeti: "MILKLAND PUDING 59.- FT".
Nem tagadom, az ár még szimpatikusabbá tette a gusztusos kis desszerteket. Mohón rántottam fel a hűtő ajtaját, és négy poharacskát (két sötétbarna, egy halványbarna meg egy sárga) egészséges vásárfiáim mellé helyeztem. Egy apró fiúcska megigézett szemekkel nézett rám és friss szerzeményeimre. Büszkén elmosolyodtam, és rákacsintottam a gyerkőcre. Vissza vigyorgott.
A sorban állva pont mögém került, anyukástul és nővérestül. Össze-vissza kóválygott, tapogatta a csokikat, belenézett a kukába, és ellenőrizte, hogy a hűtő tényleg hűt-e. Aztán visszabattyogott a sorba, és nagy fájdalommal nézegetni kezdte pudingjaimat. Vajon gyerekként én is erre vágytam? Hogy férfiként a Sparban álljak, és olyan édességet vehessek magamnak, amilyet csak akarok? Bizonyára. Büszke voltam a 246 forintnyi felnőttségre a kosárban.
Jónapot, mondjuk egymásnak a pénztárossal, és már szélsebesen pittyegnek az áruk. Utoljára a pudingokra kerül a sor: 59, 59, 59 és végül... 79 Forint. HETVENKILENC? A felháborodás csendes atombombája robban bennem, szemeim gombafelhőt tükröznek. Átnyújtom a bankót, elveszem a visszajárót és félrevonulok a pulthoz. Az igazság blokkján sorakoznak a tételek: Mikland puding 3 X, Zott puding 1X.
Nyilván egy polcon volt a két pudingmárka, és összekeveredtek. Én pedig gondolkodás nélkül levettem a drágábbat. Lecsillapodott a felkorbácsolt tenger odabent, fújtam egy nagyot, és körbenéztem. A kisfiú kíváncsiskodott a hátam mögött.
- Hát szia.
Nem mondott semmit, csak fülig ért a szája.
- Szereted a pudingot?
Vigyorgott tovább, és bólogatott. Ennek így kellett lennie. Fogtam a Zott pudingot, és a kezébe nyomtam.
- Aztán ne adj másnak belőle! Drága puding volt.
Nagy komolyan bólogatott, én pedig kisétáltam a boltból.

Frászt történt így! Hazasétáltam, otthon pedig elsőnek a Zott pudingot ettem meg.

S.B.

Trabzoni létem kulcsmomentuma volt. Suzy Blondin-nak hívták a leányzót, másodmagával érkezett koszos kis albérletünkbe. Azokban a napokban nagyon pörgött a couchsurf-ös profilunk, hetente váltogatták egymást az utazók; mind Irán felé igyekeztek, nálunk (vagyis Trabzonban) a vízum miatt álltak meg. Vendégeinknek adózva némi tisztelettel megkockáztatom, hogy könyvet lehetne írni a történeteikből; de mivel ez (mármint a könyvírás) köztudottan a kriptonitom, hunyjunk is inkább szemet az elcsépelt szólás felett. Suzy Blondinról szeretnék írni, nem pedig tovább folyatni az önsajnálat csapjait.
Suzy megjelenése igen szimpla, mégis méltóságos és tisztelet parancsoló volt. Szerettem túlmisztifikálni az első találkozásokat, és mivel egy olyan nőről volt szó, aki úgy tetszett hogy tulajdonképpen nem is tetszett, megtette a maga hatását. A most ereje szippantott be minket: bármelyik nap megkaphatták a vízumot és lelécelhettek tőlünk. Minden nap tanítottam, aztán pedig minden este vele voltam, kifulladásig.
Plátói volt persze az egész, még mindig a Nalan taposta lukat próbáltam simogatni, hátha attól elmúlik; Suzy minden este várt, én pedig minden este várattam. Volt egy kamerája is, én pedig előadtam szokásos pökhendi mondókámat arról, hogy az analóg jobb, legalábbis eredetibb a digitálisnál. Jellegzetes félmosolyra húzódott szája, és nem szólt semmit. Ilyen volt, amikor szavak nélkül cáfolt rám. Később pedig arról is meggyőződtem, hogy százszor jobb szeme van a fotózáshoz, mint nekem, vagy bárkinek akivel addig összehozott a sors.
Csapongok, tudom.
Szóval Suzy életet lehelt ostobán tétlen trabzoni napjaimba. Már szinte megszoktam hogy jelen van. Az esti iszogatások és elmélkedések is megszokottak voltak; kívülről fújtam, hol kelik majd át a határt, Teheránból melyik busszal mennek Türkmenisztánba, aztán Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán és végül Kína. Olyan könnyed téma volt ez, mint kebabot rendelni szerencsétlen motoros futárral éjjel háromkor, 4 török líráért.
Két hét után megkapták a vízumot; hazaérkezve munkából közölte Suzy, hogy másnap hajnalban indulnak.
- Maradhattok még.
- Jöhetnél te is.
Életem legegyszerűbb beszélgetése, de a rezgései néha még most is visszaverődnek bizonytalanság uralta napjaimban. Illetve azok kongó ürességében. Álltam előtte, ő meg elmosolyodott. Most már tudjátok, csak félmosolyodott.
- Gyere velem. Hagyd itt a munkád. Van pénzed. Ki tudja mikor lesz megint. Gyere. Megvárjuk a vízumod. Megint elmész Iránba. Meg a sok isztán. Kínáig biztos velünk tudsz jönni. Velem.
Ez most nyilván forgatókönyvhöz méltó monológ, pedig (amennyire emlékszem így két évvel utána) valóban így hangzott. Ott volt amiért mindig sírtam: a véletlen olyan lehetőséget szült, ami hónom alá nyúlva kihúz az önsajnálat hamvedréből. Feketén dolgozok, nincs felmondási idő, szerződés, semmi nem köt ide. Nalan már négy hónapja kidobott. Senkim és semmim nincs Trabzonban. De azon kívül sem.
- Jó lenne.
Csend a válasz, meg a félmosoly. Másnap hajnalban Suzy és Lucile felcuccolnak, és lelépnek a grúz autópálya felé. Egy hét múlva elmondom neki, hogy szerettem volna vele menni. Még egy hét, ő már valamelyik isztáni motelban üldögél, és közlöm, szerettem volna megcsókolni.
Erre csak annyit ír: "most csendben mosolygok". Hát ki nem találtam volna bazdmeg. Én is mosolygok amúgy saját gyávaságomon. Még most is. Suzy elérte Kínát, aztán hazaért Franciaországba; azóta Mexikót meg Közép-Amerikát is bejárta.
Két év, és hiába hangoztatom, hogy soha, semmit nem bánok meg, mert az megmérgezné a jövőmet; mégis itt üldögélek szilveszter estéjén egy hotel recepción, ismerkedve a Pink Floyddal, és arra gondolok, milyen lett volna Suzyval átvágni az isztánokon, lefotózni rosszabbul amit ő is lelő, úszni a Kaszpiban, vagy a kirgiz pusztát átszelő autópályán nézni a naplementét, és sírni, mert ennél csodálatosabb dolog aligha akad ezen a kibaszott világon.

Annyit már tudok, hogy az autópályán állva, félmosolyogva, ezt fogom hallgatni:
(tudom nehéz meghallgatni azt, amit belinkelek, de ha már idáig elolvastátok, ez a hat perc sem fog fájni)