Uborkasaláta

Ez nem fair.

Kibaszott...

Jaj, igazából mindegy. Elkezdtem írni egy posztot, és elszállt. Arról kezdtem volna írni, hogy most, hogy ismét Törökország felé veszem az irányt, kissé predesztinálva érzem életem elmúlt és eljövendő éveit. Valamit okoskodtam volna arról, hogy az agy hamarabb dönt pár milliszekundummal minthogy mi a '"szabad akarat" vezényszavára valóban parancsot adnánk testünknek, ebből pedig levontam volna azt a következtetést, hogy Törökország is egyfajta beprogramozott döntés.

Aztán elszállt a poszt, és nem volt kedvem újraírni az első bekezdést. Pedig sokat bíbelődtem vele. 

Pat Methenyről beszélgettünk. Már hatvanhárom éves, mondja apám. Jaj, már olyan idős?- kérdi Kati. Igen, mondja apám. És milyen produktív még mindig! Neki ez olyan, mint a légzés. Aki szereti, amit csinál, annak az olyan, mint nekünk lélegezni.

Hát ez pompás kis hasonlat. Mi mást tehetnék, minthogy megint elővegyem a szokásos kérdést: mit szeretek úgy csinálni, ami olyan simán megy, és annyira szükségem van, mint a légzés?

Ezer meg ezer gondolatmenet után is csak a "nem" és a "tudom" szócskák szokásos kombinációjáig jutok. De tudjátok mit? Álmodtam tegnap, az álmomban pedig egy e-mailt olvastam, amiben azt írták az ankarai egyetemről, hogy mégsem mehetek hozzájuk tanulni, mert mittudomén. Nem mehetek és kész. Úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem: remélve, hogy az alvás majd jobb kedvre derít.

Ha álmomban aggódok, akkor tulajdonképpen akarom, nem? Ha ébren kételkedek, akkor az álmaim valósága a kételyeket szertefoszlatják, ugye? Nem tudom ki mondta ezt, de elég kézenfekvőnek tűnik. Szeretem a megerősítés ilyen formáját. Elhiszem, hogy magamon kívül történik egyes célok, ötletek jóváhagyása. Mindenki erre vágyik, nem? Kivéve az olyan eltökélt egyéneket, akik a bennük munkálkodó kitartás és bizonyosság hatására csinálják, amit csinálniuk kell, figyelmen kívül hagyva, hogy az a valami értelemmel rendelkezik/ gyönyörködtet/ hasznos. Suta mondat lett, tudom. De a megszállottról ugyanúgy lepereg a kritika, mint a zseniről.

Az előző angol írásban példálóztam azon, hogy mi értelme lenne a létünknek, ha a valami létrehozása is végül feleslegesnek bizonyul. Ez alatt a pár nap alatt azt hiszem rájöttem a nyitjára. Egész pontosan tegnap ebéd közben történt a dolog.

Krumplileves volt galuskával, tejföllel; másodiknak gombapörkölt nokedlivel. Apámmal vörösbort kortyolgattunk, a gyerekek nyúzták egymást az asztalnál, Kati pedig lerakta elénk az uborkasalátát. Nagyanyám halála óta félek uborkasalátát enni, mert igazán jól csak ő készítette el. Amikor meglátom az ízléses, fehéres zöld salátát, borssal és pirospaprikával a tetején, az jut eszembe, hogy Mamika szed nekem, és én még előtte beletúrok az ujjaimmal.

Szóval szedtem magamnak, és belekotortam a villámmal. Finom volt. Pont olyan, mint Mamikáé. És akkor körülöttem minden összeállt egy nagy egésszé: mindennek helye volt, minden jelen volt, és ami a legfurcsább: minden rendben volt. A hiány illúzióját egy szimpla uborkasaláta pótolta minden létező szinten, én pedig úgy költöttem el az ebédemet, hogy tökéletes békességben lebegtem a jelen valótlanul mozdulatlan közegében.

Az uborkasaláta volt a kulcs ahhoz a valamihez, amit hónapok, évek óta kombináltam, toldoztam-foldoztam, boldogságnak csúfoltam, vagy csak egyszerűen meg akartam érteni.

Egy tál uborkasaláta.

Borssal és pirospaprikával.