Óvatosan

Óvatosan azzal a tollal, Péter. Még a végén megsértesz valakit. Megsebzed és ő elpityeredik, tinta ömlik ki ereiből, a pennádat meg nem győződ mártogatni a fekete tócsába. Ő reszket és elfehéredik, ahogy az éltető folyadék szivárog ki testéből, te meg fehér papírokat hordozol mellé, hogy ne menjen kárba a drága tinta. Már könyékig tintás vagy, ő pedig az ájulás határán, hitetlenkedve nézi, ahogy közömbösen mártod meg pennád újra és újra. De te csak körmölsz szorgosan, hiszen tudod, hogy a tinta mindjárt megalvad, és ő is pár percen belül halott; igyekezetedben már vállig fekete a ruhád, ingujjadat nem is tűröd fel, szinte büszkeségből, hogy lássák majd, mit tettél. Párat buggyan még a seb, és a tintaforrás elapad; remeg párat a test, és a szemek már csak a semmibe merednek. De te írsz, írsz, veszett tűz lobog szemedben és kezeidben, ahogy táncol a penna a papíron és ahogy megmerítkezik a toll a tócsában. Csúf és gyönyörű képek miriádja elevenül meg ismét, az üveges tekintet melletted ezt mind átélte, a fekete tócsa nem csak a vére, a lelke! Te pedig kötelességtudattó l vezényelve írod históriáját a halott testnek.
Aztán semmi.
Megalvad a tinta, pedig papír még lenne bőven; a halott életének morzsái kapkodott sorok közé vannak szuszakolva. Fekete kezeiden lassan megszárad a vér is; fújsz egyet, majd felkelsz. A testet elégeted, a papírokat megtartod.
Ezernyi ember áll körülötted, barátságosan, mosolyogva biccentenek; te viszonzod, majd felemeled a tollad, és döfsz megint, megint megsértesz valakit, és megint ölsz, hogy írhass; te csak ölni tudsz, hogy írhass.