Lévay Péter vagyok. Huszonhárom éves kommunikáció diplomás angoltanár Trabzonból, de ez most nem fontos.
Sokkal fontosabb például, hogy álmos vagyok, vagy hogy a nyakamat baromira nyomja a radiátor miközben gépelek. Az ablakon besüvítő hideg levegő is fontos, bár inkább csak nekem. Önök nyilván nem dideregnek otthon. Én viszont eléggé fázom. Betakaróztam, most jobb.
Szóval szerettem volna elmesélni, amolyan kreatív, újragondolt önéletrajz keretei közt hogy milyen fickó is ez a Lévay Péter. Adva hogy Ön most nem didereg és a nyakát sem nyomja a radiátor, szánjon rám tíz percet. Utána ismét alábukhat a közösségi média varázslatos pöcegödrében.
Elkezdeni mindig nehéz, ezért csalni fogok és egy megindító anekdotával vezetem be a témát. Tehát nyolc lehettem, amikor a felnőttkoromat is befolyásoló dolog történt velem. Egy barátommal a badacsonyi szabadstrandon hintáztunk. Pont két hinta volt, s a közelben egy lélek se, így el is foglaltuk a két ülést. Örömünk azonban nem tartott sokáig, megjelent két idősebb német srác a színen. Nem tököltek, eleinte csak lökdöstek minket, majd megállítottak, és lecibálták mindkettőnket a hintáról. Durván röhögtek meg németül karattyoltak valamit, ahogy elfoglalták a trónjukat. Barátommal megbotránkozva újságoltuk el a történteket apáinknak, akik békésen fröccsöztek a balatoni alkonyatban. Visszavezettük őket a hintához, ahol a két sváb még mindig durván röhögött és németül karattyolt. Barátom apja nem igazán az ékesszólás és a diplomácia híve volt, tehát fogta a két serdülőt s lependerítette őket a hintáról. "Így ni" mondta, majd biccentett hogy már a miénk a hinta. A biztonság kedvéért ott maradtak velünk, tovább szürcsölve a fröccsöt. De mint ahogy azt a kényelmes olvasó is sejti már, a történet ezzel nem fejeződik be. A sváb serdülők ugyanis rövidesen megjelentek apáikkal. Mondanom sem kell, nagyon megijedtem: mindkettő tagbaszakadt, erős férfi volt. Akármennyire is imádtuk apáinkat, be kellett látnunk, ez sajnos egyenlőtlen küzdelem lenne. Öt perc heves szóváltás után hazaindultunk, a svábok pedig élvezhették a sötétben hintázást.
Kényelmes még a nyakuk? Jó, mert akkor most elmondanám, mi köze van mindennek Lévay Péterhez.
Aznap este tehát megtanultam apámtól hogy az erősebb kutya baszik. Volt valami varázsa, ha apám káromkodott: s már ha ezerszer is hallottam a szólást, az incidens hatására mélyen belevésődött az agyamba. S bármilyen lehetetlenül is hangzik, mégis észre kellett, hogy vegyem: a világ valóban így működik. Az eljövendő évek során minden konfliktus a sváb gyerekek és a hinta szimbólumán alapult. Ez a törvény érvényesült amikor focitáborban megtanultam, nem én vagyok a legnagyobb zsonglőr a világon. Ez érvényesült akkor, amikor a kerületi angol szépkiejtési versenyen csak egy negyedik hellyel szúrták ki a szemem s akkor is, amikor pontokkal csúsztam le az ország egyik legjobb középiskolájának felvételijéről.
(Itt meg kell jegyeznem, hogy a családban legidősebb gyerekként mindig is "teljhatalmam" volt: ezen ma már nevetünk, de akkor halálosan komolyan vettem rangidős szerepemet. Épp ezért duplán csattant minden pofon, amit a komfortzónámon kívül kaptam.)
Az erősebb, okosabb, gyorsabb kutya tehát valóban hamarabb jut puncihoz, mint gyengébb társa. Ilyen gondolat árnyékában nem könnyű szabadnak lenni; de tényleg a (relatív) ököljog dönt minden esetben?
És ezzel el is érkeztünk a központi dilemmánkhoz, miszerint Lévay Péter továbbra is szenved önmaga bemutatásával. Kritikus ponthoz érkezett az írásom, kérem mindenképpen maradjon velem.
Nincs olyan, hogy erősebb kutya. Van spániel meg bulldog, vizsla meg tacskó, puli és uszkár. És ha már az élet értelmék tényleg kutyafajtákon keresztük akarjuk levezetni, a lényeg nem más mint eldönteni: pitbullok vagyunk vagy palotapincsik. Hülyén hangzik? Hát jó. Akkor valaki tegyen nekem különbséget (vagy merje egyáltalán összehasonlítani) Gandhit Kinggel, Maradonát Pelével, Einsteint Hawkinggal, Józsefet Adyval, Orbánt Gyurcsánnyal (csak hogy antihősök is legyenek a listán). De ugyanígy nem tudnám megmondani, Kati néni a Móriczból vagy Marika néni a Fillérből volt a jobb konyhásnéni. És biztosan nem tudom hogy Mustafa vagy Ahmet a jobb dolmus-sofőr. De egy biztos: a fentiek mindegyike tudta magáról, hogy ő államférfi, focista, államszégyen(?) vagy épp konyhásnéni. És ez itt a kulcs: egyik sem erősebb a másiknál, csak tudja magáról, hogy mi.
(...)
Nem jutottam előbbre. Még mindig nem tudom, hogy író, fotós, tanár, vagy hivatalos nyavajgó vagyok-e. De annyit legalább tudok, mindezt megírni jó volt, és holnap tanítani is jó lesz. Meg hogy még mindig nyomja a nyakam a kurva radiátor.
óra panaszkodás.