Nagyvizit I.

(1)

Októberi reggel. Zuhog az eső, de ki kell kelni az ágyikóból. A szobából. Vérvételre utaltak be, gyerünk hát. Gyuri milyen aranyos legény, elkísér. A nővérke és a doktornő is biztosít, hogy nem fog fájni.
- Én általában azért elájulok- jelentem, de ők csak mosolyognak.
- Nem fáj ez. Nézze, csak egy pillanat az egész...- a hangja összemosódik a váróterem zajával, a szoba tótágast áll, én meg azt hiszem, elájulok. Valamit talán álmodok is.
- Te, most már felpofozom- hallom oldalról. Gyorsan ficeregni kezdek, hadd lássák hogy nem kell a pofon. Átkísérnek a gyengélkedőbe: én azt hittem ilyen csak Roxfortban van, pedig a Markhot Ferenc is büszkélkedik eggyel. Gyuri hozza a szőlőlevet meg a kockacukrot.
- De aranyos fiatalember!- jelenti a fiolákat pakolgató nővérke. Gyuri vigyorog, élvezi a helyzetet.

(2)

Hétfőn egytől van rendelés, vinném a leleteimet. Egy óra egy perckor esek be a teli váróba. Mindenütt nagymamák és nagypapák üldögélnek kényelmesen. Sorszám nincs.
- Sorszám nincs?- kérdezem a legközelebbi kényelmes nagypapát.
- Nincs már több, ma csak ennyit tud fogadni a doktornő.

(3)

Kedden nyolctól van rendelés, viszem a leleteimet. Negyed nyolckor büszkén veszem el az egyes számú cetlit. Nálam később érkező nagymamák és nagypapák hitetlenkedő pillantásait nyugtázom elégedetten. Elsőségem minden másodpercét kiélvezem.
- Ki az első? Név?- kérdi a nővérke.
- Lévay Péter, ipszilonnal.
Érzem az irigy szempárokat. Lepereg. Bent a nővérke megfenyeget a vérnyomásmérővel.
- Péter,  nézzünk egy pulzust!
Miért? Muszáj? Mondjam, hogy attól is elájulok reggel? Nem, túl sokan vannak bent, nincs helye az akadékoskodásnak. Különben is, az első helyezett viselkedjen első helyezetthez méltón.
- 120/70
- Az jó?
- Fiatalos! A doktornő mindjárt hívja.

(4)

A doktornő átfutja a leleteket, félig hozzám, félig a papírlapoknak duruzsolva a helyzetet.
- Arcüreg rendben, a gyulladást kizárhatjuk... A gerince enyhén ferde, majd beutalom reumatológiára. Viszont a derekánál a harmadik csigolya egy centivel el van csúszva. Ezzel kéne valamit csinálni.
- És akkor a légzésem...
- Volt tüdőszűrőn?
- Még nem.
- Szeptemberi a beutaló, akkor nyomtatok újat. El kéne menni, ott megmondják ha valami baja van.
Nyomtat újat. Roppant készséges nő, kedvelem. Mondjuk elég lassan gépel.
- Péter, egyéb panasz?
- Ami azt illeti van még három kisebb dolog.
- Hallgatom.
Olyan egyszerű szó ez, mégis mennyit jelent! Tényleg hallgat. Figyel, mi a bajom.
- Tudja, volt másfél éve a szemfoggyökeremen egy rezekció... most a szájpadlásomon van egy kis dudor.
- Hű, az problémás.
- Mit lehet vele kezdeni?
- Szájsebészet. Írok egy beutalót.
Szép lassan megírja a beutalót. Olyan könnyen megy minden, most, hogy végre sorra kerültem.
- Meg is van. Egyéb panasz?
- Ami azt illeti, van egy személyesebb dolog. Amióta aktív nemi életet élek, még nem nézettem meg magam... érti, ugye? Nem mintha lenne aggódni valóm, csak a biztonság kedvéért.
- Persze hogy értem. Sőt, nagyon helyesnek is tartom. Akkor írok is egy beutalót az urológiára.
- Köszönöm. Vérvétel is lesz?
- Igen. Mondjuk nem tudom mit írjak diagnózishoz... hm, sajnos muszáj valamit, akkor mondjuk kankót írunk, jó?
- Jó, olyanom úgysem volt még.
Ez tényleg abszurd, mindketten nevetünk. Kész van a beutaló.
- Na, és még volt egy harmadik dolog is ugye?
- Igen, azt hiszem a kislábujjam körme elgombásodott. Valami kenőcsöt tudna írni rá?
- Persze, két hétig kenegeti és el is múlik.
A recept is megvan.
- Péter, jöjjön és még meghallgatom a szívét. Fordítson hátat, emelje fel a pulóverét, úgy. Lélegezzen. Mélyen! Jó. Most lélegezzen megint- hideg sztetoszkópra libabőrözik a bőröm.
- Kész is vagyunk. Viszont... nekem lenne még egy személyes kérdésem.
Meglep, mindig meglep valamivel ez a nő.
- Tessék, persze.
- Van egy elképzelésem, de előbb hallani szeretném hogy miért nincs mutató az órán?
- Sokan beszéltek a jelenlét fontosságáról, de én Weörestől olvastam róla a legtöbbet. Miatta van mutatók nélküli óra a hátamra tetoválva.
- Igen, ezt sejtettem én is! Nagyon jó gondolat.
- Köszönöm.
- Péter, jöjjön majd az eredményekkel. Minden jót! Örülök, hogy egy értelmes beteg ismerhetek meg Önben!
Torkomon akad a szó, a doktornő közvetlensége és kedvessége egyszerű szavakkal, de vegytiszta őszinteséggel fegyverez le. Táskámban egy rakás beutaló, megyek hazafele; elmondom angolul meg magyarul is az izgulóknak hogy ne izguljanak.
Aztán alszom. Éjszaka megint meló.

az

én az akarok lenni!
a te kis izéd, a micsodád, baba kezében a csörgő, persze te lennél a baba meg a kéz,
a lényeg a birtokos eset nyilván,
meg hogy én a tárgy vagyok te meg az élő. 
na várj.
akkor mégsem stimmel.

- Te, ez itt tényleg nem stimmel.
- Mire gondolsz?
- Ez már megint követhetetlen. Szinte szar.
- Pedig csak most kezdtem el írni!- felháborodva pislogtam rá.
- Öncélú katyvasz az egész.
- Kösz.
- Most mi van? Kérted, hogy megmondjam a véleményem.
- Hát kurvára nem számít a véleményed, pont a tiéd nem- igazából én sem értettem önnön durvaságom. Sebaj, legalább most kimondtam, hogy unom, az egész embert unom. Na, most mi lesz? Csak bután pislogsz. Helyes.
- Tulajdonképpen akár el is mehetnék- mondod, vagyis inkább csak gondolod, mert bénázol, és nem tudsz mit mondani. Menj is.

Tehát felkelsz, lassan, komótosan felöltözöl, kabát, sál, táska. Jaj, de jó. Nyugtom lesz nélküled.

- Na szia. Jó írogatást- mondod, puszit nyomsz a homlokomra, mintha ez valami kibaszott szignicsör múv lenne, és kilépsz a lakásomból. Na. Így. Ezt vártam már.