2012. február 25., szombat
jegyezzem meg
... mert youtubeon nem csak zenét lehet hallgatni. hanem mondjuk verset is. nem mintha most bármi is fájna, legfeljebb a tény, hogy az irodalom óra után a versek igen lazán kikopnak az ember agyából, erre én főleg akkor szoktam rádöbbenni, amikor édesapám bármelyik pillanatban tetszés szerinti hosszúságú részletet tud felidézni -szemmel láthatóan- bármelyik magyar költő munkásságából. ha az arcomra ráírom, csak nem felejtem el...
2012. február 17., péntek
Şarap
no.
ujra ıtt hosszu ıdo utan.
amıtt eddıg ırogattam, csak kamu es onalltatas volt, most hogy vegre egy török bıllentyuzethez jutottam, ıtt az ıdeje elkezdenı rendesen ırnı.
van egyaltalan ertelme?
tulajdonkeppen nepszeruseg nelkul nıncs sıkeres ıro. ez ugye evıdens. de nepszeruseggel van sıkeres ıroı munka, hogy a vagy b polırozza az egonkat, mert az o kıs eletebe eppen belepasszol az a kosza nehany sor, amıt kıpreseltunk magunkbol?
hat kurvara nem ıgy mukodık. a es be ugyanolyan mınt az ıro, a kulonbseg csupan hogy nekık nıncs merszuk leırnı. pedıg ugyanugy megtudnak. hıgyjetek el, nem ordongosseg, sot, ha leırjatok meg lejjebb ıs rangsorolnak tıteket mınt a nagy atlagot.
"In books we never find anything but ourselves. Strangely enough, that always gives us great pleasure, and we say the author is a genius."
es kurvara ıgaz.
a muveszet nem epp a nepszerusegnel kezdodık...ugye?
vegulıs ahhoz, hogy jol ırjon az ember, egy egeszsegtelen mennyısegu oncelusag ıs kell.
helo
assatok el
oljetek meg
ne adjatok penzt
boldogsagot vegkepp ne
de amıg az ures papır es ceruza osztalyreszem marad, nem fogok panaszkodnı.
ars poetıca, huh?
ugyan peterke. jard a sajat utad. nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy koltoı hıtvallasod legyen.
ınkabb menj es ıgyal meg.
ujra ıtt hosszu ıdo utan.
amıtt eddıg ırogattam, csak kamu es onalltatas volt, most hogy vegre egy török bıllentyuzethez jutottam, ıtt az ıdeje elkezdenı rendesen ırnı.
van egyaltalan ertelme?
tulajdonkeppen nepszeruseg nelkul nıncs sıkeres ıro. ez ugye evıdens. de nepszeruseggel van sıkeres ıroı munka, hogy a vagy b polırozza az egonkat, mert az o kıs eletebe eppen belepasszol az a kosza nehany sor, amıt kıpreseltunk magunkbol?
hat kurvara nem ıgy mukodık. a es be ugyanolyan mınt az ıro, a kulonbseg csupan hogy nekık nıncs merszuk leırnı. pedıg ugyanugy megtudnak. hıgyjetek el, nem ordongosseg, sot, ha leırjatok meg lejjebb ıs rangsorolnak tıteket mınt a nagy atlagot.
"In books we never find anything but ourselves. Strangely enough, that always gives us great pleasure, and we say the author is a genius."
es kurvara ıgaz.
a muveszet nem epp a nepszerusegnel kezdodık...ugye?
vegulıs ahhoz, hogy jol ırjon az ember, egy egeszsegtelen mennyısegu oncelusag ıs kell.
helo
assatok el
oljetek meg
ne adjatok penzt
boldogsagot vegkepp ne
de amıg az ures papır es ceruza osztalyreszem marad, nem fogok panaszkodnı.
ars poetıca, huh?
ugyan peterke. jard a sajat utad. nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy koltoı hıtvallasod legyen.
ınkabb menj es ıgyal meg.
2012. február 16., csütörtök
A legjobb öt remix!
Sokáig úgy gondoltam, hogy a remix a legszörnyebb dolog ami egy jó számmal történhet, de idővel be kellett látnom, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Persze létezik stílus, ami kopírozásból-butításból ötös (repp mondjuk), de azért gyakran belefutunk meglepően áthangszerelt, írt dalokra, amik néha még az eredetinél is jobbnak tűnnek. Kedvenc ötös lista, avagy a legjobb átdolgozások:
1. Cure - Purple Haze
Nem vagyok egy nagy Cure rajongó, és Jimit, a szám eredeti szerzőjét is inkább neve mintsem zenéje után ismerem, de ez a szám halálos mindkét előadótól. Itt az oridzsinál.
Bevallom őszintén, imádom a Morcheebát, de amíg meg nem találtam ezt a nótát, Skye (az együttes énekesnője) nevét és szóló munkásságát bezony teljes balladai homály fedte. Hál' Istennek, a köd szétfoszlott, a Gorillaz zenéjét pedig sikerült átírni egy "blub-blub" gitár aláfestette mennyei, mézes-mázos, zöldparkbanelnyúlósfelhőnézős dallá.
Bocs, kicsit maradok a nyálvonalon. Frusciante vagy RHCP nélkül amúgy sincs toplista (és a sokak által kedvelt Ramones feldolgozást azért sem rakom ide, mert szar), de tény hogy fura egy Donna Summer átdolgozással szerepelni. Flea basszusáról ugye nem kell külön beszélnem.
Damon Albarn csúnyán visszafizeti, amiért két helyezéssel ezelőtt megerőszakolták egyik legnevesebb számát, és lecsap a "one-hit-wonder" csapat XX-re. Szokásos melakolikus ouououou-zás a refrén, de mégis zseniális! Akárcsak az eredeti. Nem?
Radiohead cover is szinte kötelező. Hát még milyen! Elsőre elrettentem, ki ez a Thom Yorke és Chris Martin egyvelegénél is kappanabb hangú csávó, aztán rá kellett jönnöm, hogy egy zseni. Bár sorrend nincs, messze a legjobb mindközt- tán még az eredetinél is...
+1 R.E.M. - Wicked Game
1. Cure - Purple Haze
Nem vagyok egy nagy Cure rajongó, és Jimit, a szám eredeti szerzőjét is inkább neve mintsem zenéje után ismerem, de ez a szám halálos mindkét előadótól. Itt az oridzsinál.
2. Skye- Feel Good Inc.
3. John Frusciante - I feel love
4. Gorillaz - Crystalized
5. Gnarls Barkley - Reckoner
+1 R.E.M. - Wicked Game
Szégyen s gyalázat! Kész a lista, és ekkor döbbenek rá, hogy a valaha létezett legjobb eredeti-átdolgozás kettős kimaradt. Annyira jók, hogy mindketten teljes pompájukban szerepelnek a posztban... persze ehhez Helena Christensennek is van némi köze.
2012. február 14., kedd
Felfoghatatlanul egyszerű
Néha-néha kezembe kerül édesapám végtelen könyvespolcának egy-egy darabja; igy ismertem meg Vonnegutot, Hessét, Borgest, Weörest, és még ki tudja hány irót. A mostani könyv kilóg a sorból- David Deutsch- Fabric of reality c. könyve mélyen a reáltudományok, azon belül is a kvantumfizika filozófiai szemszögből való vizsgálatáról regél. Elrettentően hangzik? No, nem is egy egyszerű olvasmány, még a felénél sem vagyok, mégis többet adott már, mint sok-sok könyv együtt.Igyekszem laikusoknak laikusként lerforditani pár érdekesebb gondolatát. Multiverzum, párhuzamos univerzumok, kapaszkodjatok meg.
Fotonokkal végzett kísérletek azt bizonyítják, hogy a részecskék réseken való áthaladás közben valamivel ütköznek, így útjuk nem tökéletesen egyenes. Deutsch árnyék-fotonoknak nevezi ezeket a valamiket, amiket csak közvetve, az általunk észlelet dolgokra való hatásuk során veszünk észre, de máshogy nem tudjuk kimutatni. Tehát a fotonnak van több millió árnyék-mása- egyáltalán árnyékok ezek? A feltételezés szerint ezek mind fotonok, csak más univerzumból.
A teóriára pedig tetszés szerint ráhúzhatunk egy krumplit, magunkat, a házunkat, az Ibériai-félszigetet, vagy akár az egész univerzumot is, és akkor teljes lesz a káosz az agyunkban. Három dimenzióban (plusz egyben, na) érzékeljük a világot, akkor hogy várhatjuk el magunktól, hogy csak részecskék szintjén elképzeljünk egy valamit ami mellé több millió valami csapódik anélkül, hogy mindezt ne a térérzékünkkel próbáljuk meg felidézni?
A lehetőségek és igy a világok száma végtelen (ezek összessége a multiverzum).
Saját példa, hadd értsem és értsétek ti is jobban.
Gyakran megesik velem, hogy ha olvasok bármiről, bármilyen témában, ha elég érdekesen hangzik, valami kicsi novellaötlet megragad az agyamban, végiggondolom, szereplőket helyezek a képzelt történetbe, végigviszem a történetet, befejezéssel, mindenestül. 5, azaz öt százalék az ami valójában ide vagy egyéb, memóriánál biztonságosabb helyre kerül. A millónyi árnyék-én viszont köszönik szépen, megírnak egyet-egyet ezekből a novellákból, és ki tudja, mit kezdenek vele aztán? Persze felettébb prózai elgondolás, hogy a lustaságom okán meg nem valósitott gondolatok szerencsére párhuzamos világokban valahogy csak manifesztálódnak. Na persze.
Csavarjuk tovább egy másik játékos behivásál a dolgot! Az idő vajon hogyan viselkedik a párhuzamos világokban?
Egyáltalán van? Mint ahogy azt páran tudjátok, részegen egyik kedves szokásom, bölcselkedés közben mondani, hogy az idő (ill a tér, eger, te, én a söröm, egy jó szex illetve a női orgazmus) relativ. Hogyne lenne az? Olyan világban élünk ahol nincsen élőlény, ami időérzékelő szervvel rendelkezne. Akkor minek beszélünk róla? Mi az, hogy az idő folyása? (1. ábra)
A képen látható kis piros csikot oda döfjük le, ahova tetszik. És az idő vonala? Van értelme irányt szabni neki? Mozog egyáltalán valahova? Mi kitaláljuk a múlt és a jövő fogalmát, hogy legyen mihez viszonyitanunk. De tulajdonképpen csak a jelen létezik, nem? És akkor miért van szükségünk az időre?
Persze a mindennapi értelemben véve, igenis van szükségünk rá, határidők milliói szabják meg életünk rendes és unalmas menetét.
De én, mint milliárdnyi rabszolga egyike, most egy kicsit máshogy érzékelem az időt. Holnap indulok Madridba (bocs, a poszt része megvolt már 10 napja, csak lusta voltam befejezni), aztán London, ki tudja, Wales is, és mire hazajövök, kezdődik az utolsó félévem, új erasmusosok stb, és már most olyan érzésem van, mintha itthon lennék az elkövetkező hetek élményeivel.
Nem szomorú egy kicsit? Mert a jövő, a végcél vonz, de a köztes időintervallum annyira nem. Ez persze nem igaz, sőt, ezek a napok általában sokkal jobban is sülnek el mint az, ami egy periódust zár le.
És lezárásképp egy még zavaróbb gondolat.
A kvantumszámítógép már jó pár évtizede foglalkoztatja a fizikusokat. Ha az elmélet gyakorlattá válhatna, bámulatos gyorsaságú műveletek elvégzésére alkalmas eszköz állna rendelkezésünkre; a sok probléma egyike azonban az, hogy a kvantum számítógép több részecskét igényel számolásaihoz, mint amennyi létezik az univerzumban. Tehát a műveletek egy része nem az általunk tapasztalt világban zajlana...
Fotonokkal végzett kísérletek azt bizonyítják, hogy a részecskék réseken való áthaladás közben valamivel ütköznek, így útjuk nem tökéletesen egyenes. Deutsch árnyék-fotonoknak nevezi ezeket a valamiket, amiket csak közvetve, az általunk észlelet dolgokra való hatásuk során veszünk észre, de máshogy nem tudjuk kimutatni. Tehát a fotonnak van több millió árnyék-mása- egyáltalán árnyékok ezek? A feltételezés szerint ezek mind fotonok, csak más univerzumból.
A teóriára pedig tetszés szerint ráhúzhatunk egy krumplit, magunkat, a házunkat, az Ibériai-félszigetet, vagy akár az egész univerzumot is, és akkor teljes lesz a káosz az agyunkban. Három dimenzióban (plusz egyben, na) érzékeljük a világot, akkor hogy várhatjuk el magunktól, hogy csak részecskék szintjén elképzeljünk egy valamit ami mellé több millió valami csapódik anélkül, hogy mindezt ne a térérzékünkkel próbáljuk meg felidézni?
A lehetőségek és igy a világok száma végtelen (ezek összessége a multiverzum).
Saját példa, hadd értsem és értsétek ti is jobban.
Gyakran megesik velem, hogy ha olvasok bármiről, bármilyen témában, ha elég érdekesen hangzik, valami kicsi novellaötlet megragad az agyamban, végiggondolom, szereplőket helyezek a képzelt történetbe, végigviszem a történetet, befejezéssel, mindenestül. 5, azaz öt százalék az ami valójában ide vagy egyéb, memóriánál biztonságosabb helyre kerül. A millónyi árnyék-én viszont köszönik szépen, megírnak egyet-egyet ezekből a novellákból, és ki tudja, mit kezdenek vele aztán? Persze felettébb prózai elgondolás, hogy a lustaságom okán meg nem valósitott gondolatok szerencsére párhuzamos világokban valahogy csak manifesztálódnak. Na persze.
Csavarjuk tovább egy másik játékos behivásál a dolgot! Az idő vajon hogyan viselkedik a párhuzamos világokban?
Egyáltalán van? Mint ahogy azt páran tudjátok, részegen egyik kedves szokásom, bölcselkedés közben mondani, hogy az idő (ill a tér, eger, te, én a söröm, egy jó szex illetve a női orgazmus) relativ. Hogyne lenne az? Olyan világban élünk ahol nincsen élőlény, ami időérzékelő szervvel rendelkezne. Akkor minek beszélünk róla? Mi az, hogy az idő folyása? (1. ábra)
A képen látható kis piros csikot oda döfjük le, ahova tetszik. És az idő vonala? Van értelme irányt szabni neki? Mozog egyáltalán valahova? Mi kitaláljuk a múlt és a jövő fogalmát, hogy legyen mihez viszonyitanunk. De tulajdonképpen csak a jelen létezik, nem? És akkor miért van szükségünk az időre?
Persze a mindennapi értelemben véve, igenis van szükségünk rá, határidők milliói szabják meg életünk rendes és unalmas menetét.
De én, mint milliárdnyi rabszolga egyike, most egy kicsit máshogy érzékelem az időt. Holnap indulok Madridba (bocs, a poszt része megvolt már 10 napja, csak lusta voltam befejezni), aztán London, ki tudja, Wales is, és mire hazajövök, kezdődik az utolsó félévem, új erasmusosok stb, és már most olyan érzésem van, mintha itthon lennék az elkövetkező hetek élményeivel.
Nem szomorú egy kicsit? Mert a jövő, a végcél vonz, de a köztes időintervallum annyira nem. Ez persze nem igaz, sőt, ezek a napok általában sokkal jobban is sülnek el mint az, ami egy periódust zár le.
És lezárásképp egy még zavaróbb gondolat.
A kvantumszámítógép már jó pár évtizede foglalkoztatja a fizikusokat. Ha az elmélet gyakorlattá válhatna, bámulatos gyorsaságú műveletek elvégzésére alkalmas eszköz állna rendelkezésünkre; a sok probléma egyike azonban az, hogy a kvantum számítógép több részecskét igényel számolásaihoz, mint amennyi létezik az univerzumban. Tehát a műveletek egy része nem az általunk tapasztalt világban zajlana...
Minden szép, minden jó
Az újév első országon kívüli élményére szerencsére csak szűk egy hónapot kellett várni, a misztikus egybeesések kedvelőinek pedig azt is elárulhatom, hogy a mostani madridi repülőutamhoz képest napra pontosan egy éve (február 2.) épp egy isztambuli járaton üldögéltem. A madridi beszámolót most kihagyom, egy undok torokgyulladás ledöntött lábáról (egyéb okokkal egyetemben), s bár az angliai út is viszonylag békésen telt, egy posztot azért megérdemel.
Szóval, nagyjából tizenhét (!) éve, hogy utoljára a szigetországban jártam (Bristolban laktam pár hónapot), szóval joggal felejthettem el, hogy milyen undorító is az időjárás. Hideg. Párás. De a trabzoninál azért nehéz rosszabbat kitalálni.
Newbury nyugodt kisváros, bámulatosan egyedülálló jelzővel élve valódi ékszerdoboz, Londontól úgy 100 kilométerre. Még a szürke tónus is jól áll neki, magenta házzal pedig határozottan jó képet tud vágni:
Minden nagyon gondozott, a házak és az emberek láthatóan mind jómódúak vagy legalábbis nincs okuk a panaszra; az udvariasság már-már gusztustalan magasságokba emelkedett: négysávos autóúton, látótávon belül nincs gyalogátkelő, de a kelet-európai gyereknek muszáj átmennie; hát egyből meg is állnak neki mindkét oldalon. Nem egy közel-keleti stílusú közlekedés, az biztos.
Szóval a newbury-i napok békességben telnek, falom az édességet és a háromszög-szendvicseket, miközben igyekszem a lábfejeimet és kezeimet melegen tartani kisebb-nagyobb sikerrel.
London ugye nem maradhat ki, a képes beszámoló is jobban mutat majd. Ha még valakinek rémlik, egy éve Isztambult a macskák városának neveztem; no, kis túlzással London a mókusoké, ezért illik is velük kezdeni:
A Hyde Park csak egy London neves zöld foltjai közül, egyébként szimpatikus dolog, hogy a város szíve rejti ezek többségét, így nem kell sokat keresgélni, ha már elegünk van az embertömegből. Ami bizony megesik; ráadásul annyira multikulti fővárosról beszélünk, hogy már-már az a furcsa ha valakit angolul hallunk beszélni, és nem spanyolul, olaszul, franciául, németül, törökül stb. Sok a duma, jöjjön valami populáris:
A népek úgy lógnak a rácson a Buckingham Palace előtt, csak hogy lekaphassák az őrváltást, mint az állatkertben az orángutánbébi ketrecénél. Szar lehet őrnek lenni, de a kötelező fotó az kötelező fotó:
Úristen, hömpölygő turistatömegek, meneküljünk! Gyerekekkel vagyunk, így csöbörből vödörbe, megtaláljuk London egyik legnagyobb játékboltját, csupán hat emelet; ezután már csak homlokzatokat tudok fényképezni a Regent streeten, ki tudja miért:
Mit mondhatnék? London szép és gazdag, és bár a "landmarkok" felére sem jutott idő, egy élmény volt. A szívemet viszont még mindig keletebbre kell keresgélni.
Nappal szembefotózni tök jó dolog, Trabzonban lőttem egy hasonlót; akkor is hangulata lesz a képnek ha saját magunknak akkor épp nem volt semmi különleges érzésünk, kedvenc jön tehát:
Szóval, nagyjából tizenhét (!) éve, hogy utoljára a szigetországban jártam (Bristolban laktam pár hónapot), szóval joggal felejthettem el, hogy milyen undorító is az időjárás. Hideg. Párás. De a trabzoninál azért nehéz rosszabbat kitalálni.
Newbury nyugodt kisváros, bámulatosan egyedülálló jelzővel élve valódi ékszerdoboz, Londontól úgy 100 kilométerre. Még a szürke tónus is jól áll neki, magenta házzal pedig határozottan jó képet tud vágni:
Minden nagyon gondozott, a házak és az emberek láthatóan mind jómódúak vagy legalábbis nincs okuk a panaszra; az udvariasság már-már gusztustalan magasságokba emelkedett: négysávos autóúton, látótávon belül nincs gyalogátkelő, de a kelet-európai gyereknek muszáj átmennie; hát egyből meg is állnak neki mindkét oldalon. Nem egy közel-keleti stílusú közlekedés, az biztos.
Szóval a newbury-i napok békességben telnek, falom az édességet és a háromszög-szendvicseket, miközben igyekszem a lábfejeimet és kezeimet melegen tartani kisebb-nagyobb sikerrel.
London ugye nem maradhat ki, a képes beszámoló is jobban mutat majd. Ha még valakinek rémlik, egy éve Isztambult a macskák városának neveztem; no, kis túlzással London a mókusoké, ezért illik is velük kezdeni:
A Hyde Park csak egy London neves zöld foltjai közül, egyébként szimpatikus dolog, hogy a város szíve rejti ezek többségét, így nem kell sokat keresgélni, ha már elegünk van az embertömegből. Ami bizony megesik; ráadásul annyira multikulti fővárosról beszélünk, hogy már-már az a furcsa ha valakit angolul hallunk beszélni, és nem spanyolul, olaszul, franciául, németül, törökül stb. Sok a duma, jöjjön valami populáris:
A népek úgy lógnak a rácson a Buckingham Palace előtt, csak hogy lekaphassák az őrváltást, mint az állatkertben az orángutánbébi ketrecénél. Szar lehet őrnek lenni, de a kötelező fotó az kötelező fotó:
Úristen, hömpölygő turistatömegek, meneküljünk! Gyerekekkel vagyunk, így csöbörből vödörbe, megtaláljuk London egyik legnagyobb játékboltját, csupán hat emelet; ezután már csak homlokzatokat tudok fényképezni a Regent streeten, ki tudja miért:
Mit mondhatnék? London szép és gazdag, és bár a "landmarkok" felére sem jutott idő, egy élmény volt. A szívemet viszont még mindig keletebbre kell keresgélni.
Nappal szembefotózni tök jó dolog, Trabzonban lőttem egy hasonlót; akkor is hangulata lesz a képnek ha saját magunknak akkor épp nem volt semmi különleges érzésünk, kedvenc jön tehát:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)