Minden szép, minden jó

Az újév első országon kívüli élményére szerencsére csak szűk egy hónapot kellett várni, a misztikus egybeesések kedvelőinek pedig azt is elárulhatom, hogy a mostani madridi repülőutamhoz képest napra pontosan egy éve (február 2.) épp egy isztambuli járaton üldögéltem. A madridi beszámolót most kihagyom, egy undok torokgyulladás ledöntött lábáról (egyéb okokkal egyetemben), s bár az angliai út is viszonylag békésen telt, egy posztot azért megérdemel.

Szóval, nagyjából tizenhét (!) éve, hogy utoljára a szigetországban jártam (Bristolban laktam pár hónapot), szóval joggal felejthettem el, hogy milyen undorító is az időjárás. Hideg. Párás. De a trabzoninál azért nehéz rosszabbat kitalálni.

Newbury nyugodt kisváros, bámulatosan egyedülálló jelzővel élve valódi ékszerdoboz, Londontól úgy 100 kilométerre. Még a szürke tónus is jól áll neki, magenta házzal pedig határozottan jó képet tud vágni:

Minden nagyon gondozott, a házak és az emberek láthatóan mind jómódúak vagy legalábbis nincs okuk a panaszra; az udvariasság már-már gusztustalan magasságokba emelkedett:  négysávos autóúton, látótávon belül nincs gyalogátkelő, de a kelet-európai gyereknek muszáj átmennie; hát egyből meg is állnak neki mindkét oldalon. Nem egy közel-keleti stílusú közlekedés, az biztos.

Szóval a newbury-i napok békességben telnek, falom az édességet és a háromszög-szendvicseket, miközben igyekszem a lábfejeimet és kezeimet melegen tartani kisebb-nagyobb sikerrel.

London ugye nem maradhat ki, a képes beszámoló is jobban mutat majd. Ha még valakinek rémlik, egy éve Isztambult a macskák városának neveztem; no, kis túlzással London a mókusoké, ezért illik is velük kezdeni:

A Hyde Park csak egy London neves zöld foltjai közül, egyébként szimpatikus dolog, hogy a város szíve rejti ezek többségét, így nem kell sokat keresgélni, ha már elegünk van az embertömegből. Ami bizony megesik; ráadásul annyira multikulti fővárosról beszélünk, hogy már-már az a furcsa ha valakit angolul hallunk beszélni, és nem spanyolul, olaszul, franciául, németül, törökül stb. Sok a duma, jöjjön valami populáris:

A népek úgy lógnak a rácson a Buckingham Palace előtt, csak hogy lekaphassák az őrváltást, mint az állatkertben az orángutánbébi ketrecénél. Szar lehet őrnek lenni, de a kötelező fotó az kötelező fotó:

Úristen, hömpölygő turistatömegek, meneküljünk! Gyerekekkel vagyunk, így csöbörből vödörbe, megtaláljuk London egyik legnagyobb játékboltját, csupán hat emelet; ezután már csak homlokzatokat tudok fényképezni a Regent streeten, ki tudja miért:

Mit mondhatnék? London szép és gazdag, és bár a "landmarkok" felére sem jutott idő, egy élmény volt. A szívemet viszont még mindig keletebbre kell keresgélni.

Nappal szembefotózni tök jó dolog, Trabzonban lőttem egy hasonlót; akkor is hangulata lesz a képnek ha saját magunknak akkor épp nem volt semmi különleges érzésünk, kedvenc jön tehát: