3 filmről

Az utóbbi hónapban kellemes csalódások sorozat ért, már ami a filmnézést illeti. Az "elalvós film" az elmúlt négy évben külön kategória lett, az azonban ritkaság, hogy zsinórban három olyan alkotást fog ki az ember, amin egyszerűen nem tud elaludni. Róluk van szó:

Trollvadász

2010-es norvég filmről beszélünk. És igen, tényleg trollokról van szó. A sztori nem túl bonyolult, egyetmisták erednek a furcsa mackógyilkosságok nyomába, hogy aztán belebotoljanak a marcona trollvadász ex-katonába, aki bemutatja nekik és így a nézőnek is Norvégia sötét oldalát. Mindezt amolyan Blair Witches-Cloverfieldes-Paranormal Activitys vonalon, egy, esetleg kettő kamerával végigkövetve. És az áldoku működik! Mert már a töke tele van ugye mindenkinek ezzel a mű-amatőrizmussal (épp most hasal el a mozikban a Chernobyl Diaries c. amúgy ígéretes horror), de a norvég srácok igazán jól értenek a dolgukhoz. Cidri, jó effektek, hátborzongató vadász (kicsit viszi is a hátán a sztorit); tízperkilenc, csak mert félős vagyok.

Az erő krónikája (Chronicle)

Akinek a fent emlegetett ál-amatőr filmek nem jönnek be, annak a Trollvadász bejöhet. De Az erő krónikája valószínűleg nem fog. A három fiatal balesetét, majd "szuperhőssé" válását, és végül züllését elmesélő film ugyanis talán sokat is játszik a technikával, ami egy magamfajta kép- és beállítás buzinak bejöhet, de egy átlag nézőnek nem feltétlenül. Értsd: a film végig két amatőr által kezelt kamerán át látható, kivéve, amikor ez (főleg a látványos jeleneteknél) lehetetlen: ilyenkor külfönféle biztonsági kamerák, tv-kamerák, iphone-ok stb. objektívén át vágják össze az eseménysorozatot. Ez sokszor követhetetlenné teheti a filmet, de az "olcsó" trükkök jól működnek, a fapados sztorit a szokatlan filmezés máza nagyszerűen adja el. Tízpernyolc.

Életrevalók (The intouchables)

Hát köszönöm. Köszönöm, hogy a nemzetközi filmművészet sok szutyka után, a franciák megcsinálták az egyik (mondom: egyik!) első igazán jó filmet a fehér-fekete ember közti különbségekről. A sztori szerint Philippe, a középkorú, gazdag, fehér úriember, aki nem mellesleg nyaktól lefelé béna, felfogadja Driss-t, a fekete, rosszmúltú lakótelepi suttyót (gubán), hogy lássa el őt. Álomfizetés, álomlakás, Driss örömmel fog hozzá Philippe gondozásához. És igazából a sztori ennyi. Hogy miért működik? Talán, mert az épp elég drámaiságot senki nem karikírozza ki ostobán elnagyolt fekete szereplőkkel (ld. Precious!)? Vagy mert a fekete-fehér ellentétet nem vezeti vissza Ádámig és Éváig (Help)? Vagy mert az amúgy tucatszor elsütött poénok a nagyszerű színészi gárdának köszönhetően is ülnek? Az Életrevalók egy kedves film, kedves történettel, semmi nagy durranással, emberekről, világmegváltás nélkül, de annyi mondanivalóval, amelynek Michael Bay még töredékét sem tudná besűríteni- az életművébe. Tízpertíz, megnézni!

Boldog szülinapot, blog!

Hazafele ballagva épp azon tűnődtem, vajon szeretnék-e gombapaprikást ebédelni, és ha igen, lesz-e elég időm átolvasni az átmeneti sajtóműfajokról szóló tételt a pénteki szigorlatra. Igazából arra jutottam, hogy semmi időm sincs, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, arra gondoltam, írni kéne egy blogposztot.

Annyira nem volt miről, hogy ahogy erőltettem az agyamat a fülledt egri koranyárban, beugrott, hogy pontosan négy éve ilyenkor, érettségire készülve (na jó, kicsit több, mint négy év...) indítottam el a blogomat. Ahogy mindig, akkor is a teendők elől menekültem, ezért csinálni akartam valami hasznosnak tűnőt- így született meg Pijer blogja.

A többi azóta történelem, megszületett a Pijerarchia, ami három szájtot is túlélt, de végül a blogspot.com kifogott rajta, és így jött létre a Balatony blog.

Négy év hosszú idő, nem csoda hát, hogy csapongásaim miatt annyi karriert álmodtam magamnak, mint csillag az égen: történelem tanár, angol tanár, szállodaigazgató (mert ugye azt BA diplomával egyből lehet), író, újságíró, filmrendező, rocksztár, világcsavargó, fotós, dilettáns hippochonder, idegenvezető, pszichiáter, pszichológus, sőt, még színész is. Bocs, Papa, fizikus még legnagyobb elkeseredettségemben sem.

Hova jutottam? Nemtom. De a teljes reménytelenségben és összeszedetlenségben jó tudni, hogy van legalább egy pont, ami mellett mindig kitartok, és ő is ott van nekem. Hát ez nagyon nyálas lett, úgyhogy be is fejezem az írást:

HB BLOG, LONG LIVE BLOG! :)

kicsi laurens!

vikesz és jómagam az alábbi kisfilmmel búcsúzunk fősulis beadandóinktól:

bang bang...

...klub

már kábé egy hónapja kísért, talán régebb óta is. először édesanyám emlegette őket, mint valami hibbantakat, akik lelövetik magukat a harctéren. aztán jött a füles (kösz, vikesz), hogy a történetükből csináltak filmet is. a találkozás elkerülhetetlen volt.

na de kik ezek? négy fotós, akik dél-afrikában dolgoztak együtt háborús fotósként a 90-es évek első felében.ami tény, hogy egyikőjüket lelőtték, másikójuk öngyilkos lett, de a többi kettőt sem kímélte a sors: akna csonkolta láb, vagy négy lövés, és hasonló finomságok.

itt van két kép ebből az időszakból, pulitzer díjas mindkettő:

no, amilyen csapnivaló a film, annyira magával ragadó négyük története. a fényképezés, mint a valóság teljes és igaz megörökítője igazán nem hagy nyugodni. itt most nem akarok arról vitázni, hogy ki hogy értelmezi a képet- kicsit sántít, de Thomas Mann szerintem megmagyarázza helyettem:

“In books we never find anything but ourselves. Strangely enough, that always gives us great pleasure, and we say the author is a genius.”

 miért jó ezt csinálni? miért jó vásárra vinni a bőröd? tényleg csak szenvedélybetegség, vagy csak szimpla adrenalifüggőség lenne?


látni embereket meghalni, szenvedni, sírni, és mindeközben kívülállónak maradni. közben pedig megcsinálni a tökéletes képet, ami a szó nélkül is elmesél mindent. nem egy rendezvényen álldogálni huszadik fotósként, tolongani hogy megcsináljuk szinte ugyanazt a képet. biztos annak is megvan a szépsége, de semmi életszaga nincs, az is fix. 


de amikor egyedül vagy, sodródsz az emberekkel, az eseménnyel, és te magad is veszélyben vagy esetleg- akkor fotózni igazán nagy kihívás. szerintem. 

Majális II.

A szerdai nap förtelmes meglepetést tartogat. Nalan nem mehet haza, csak egy másik országon át, ez mind a romániai, mind a magyarországi török konzul ítélete. Hosszú vakáció elé nézünk tehát.

Mentegetőzés: az utazás ezen szakasza alatt a morálunk olyan hullámzó volt, hogy a fényképezőgép igen ritkán került elő.

No, szerda reggel van tehát, Eglét, a litván lányt feltesszük a Debrecenre tartó vonatra, elmorzsolunk pár könnycseppet könnyű hazaútjáért siránkozva, majd veszünk két jegyet Aradig.

Mielőtt továbbmennék, szeretnék néhány szót szólni általános iskolai földrajz oktatásomról. Rosszat szólnék, de magamat is okolhatom, hogy nem tudom, Arad van-e délebbre vagy Temesvár, vagy hogy Subotica tényleg Szabadka-e. Mindenesetre tény, hogy amíg az aradi plázában nem jutottunk életmentő térképhez, csak átkoztam magamat és alulképzettségemet.

Nagyváradtól eltérően Aradon alig beszélik a magyart, segítőkészségből viszont (ahogy az egész út során) jelesre vizsgázik Románia. A terv adott: keljünk át a szerb határon, majd a magyaron minél hamarabb. Térképünk birtokában viszont hamar kiderül, Arad haszontalan megálló, így még elkapjuk a temesvári vonatot (ami persze Pestről jön...).

Temesvár szép, legalábbis az északi állomás és környéke alapján. Késő van, bűzlünk és fáradtak vagyunk, ráadásul a nyugati átkelők felé se busz, se vonat nincs- másnap sem. Belenyugodva sorsunkba, meghozzunk első komolyabb anyagi áldozatunkat: motelszobát veszünk ki az éjszakára. Az érzés, hogy meleg zuhany, friss kaja és puha ágy vár ránk, páratlan; de nyomába sem érhet annak, amikor kipakolom az értékeimet a zsebeimből. Tudni kell, hogy görcsösen féltem mindenemet, ha nem oldaltáskával utazom, ezért minden a zsebeimben lapul. Felszabulunk tehát, én és a zsebem:

Másnap kora reggel kelés. Stopp, nincs mese. Comlosu Mare a határátkelő neve, és piszok nagy szerencsével az ötödik (!) autó elvisz egészen a határig. Viszlát, Bye, Szia satöbbi; kicsit gyanús azért, hogy senki nincs az átkelőn, de, mondjuk magunknak ez biztos csak gyalogosoknak van. Nyilván nem, de mielőtt jön az esemény, íme, életem legkompromittálóbb képe, a román határt már, a szerbet még nem átszelve. Ja, illegálisan.

Sétálunk nyugodtan, üdvözöljük a Szerbia táblát, majd keressük a határőrség épületét. Egy látszólag üres ház mellett elhaladva kiabálásra leszünk figyelmesek: egy őr fut felénk, hadonászik és irtó kétségbeesett fejeket vág. Jól van pajtás, csak a pecsétért jöttünk! Gondolom én. Ő beparancsol az épületbe, döbbent katonák közé. No, mi van, ennyire ritka vendég erre két turista?

Igen. Az átkelő ugyanis -a térképnek ellentmondva- zárva van.

Három és fél óra üldögélés után (őrizetnek híjják, vécére is csak kísérővel mehetünk) vidáman jelentik: átmehetünk Szerbiába. Csakhogy... megjelenik a román határőrség (13 órakor, román i.sz.), akik kevésbé lelkesek: autóba ültetnek, és szépen a másik határváros, Jimbolia (minden Jim olvasóm a markába nevethet) kapitányságára visznek. Nem szaroznak, lediktáltatják velünk utunk minden pontját, műfajilag MTI-távirat stílus, blogposzt terjedelem, ők deklarációnak, én pedig szívásnak hívom. Majd Martin Tanár Úr jövőre tantíhatja Műfajismereten. A legrosszabra számítunk, amikor megtörténik a csoda- elengednek. You can go to Serbia now, mi pedig elstoppolunk a határig. 

Aha, stoppolnánk, ha lenne autó: szóval 4 km gyalog, az itteni pusztaság mellett a Hortobágy kismiska. Utolsó 500 méterre mégis felvesz egy szerb házaspár, a határon átjutni pedig felemelőbb érzés azóta, hogy Szauron megbukott Középföldén. 

Srpska Crnja városánál ideálisabb nevűt nem is találhat az, aki szerb nyelvtörőkkel akarja elütni az idejét, innel hamarosan abszurd autostoppban részesülünk: Nalan nagy örömére egy muszlim albán cukrász egészen Kikindáig elvisz minket. Itt már nem csak törik a magyart, hamar egy Horgas felé tartó járaton találjuk magunkat, ahonnan egy általában (bevalottan) gyanús egyéneket furikázó taxis egészen Szegedig visz. Rá várva, így festek, amikor a remény szikráját kutatom (meccsoda képalírás ez is...):

Szegedről csak reggel indul Egerre busz, de ekkor már a motel miatt sem panaszkodunk, mert végre otthon vagyunk. Zárszóként csak annyit, hogy -habár úgy tűnhetetett- a vonatok, buszok, stoppok váltása nem ment csak úgy pikk-pakk. Nem egyszer kellett kilométereket kigyalogolni egy-egy városból, hogy aztán totál reménytelenül álldogáljunk a román vagy szerb pusztaságban. Nem önsajnálat (azt ínséges idők posztjaira szánom...), csak somma ez. Továbbá megkockáztatom, hogy minden második sofőrünk élete megérne egy- egy blogposztot; talán majd egyebek közt arról is szólok. De nem most.

11-kor délben két boldog ember tipegett haza, egy rendhagyó Majális után. Jövőre, ugyanitt?

Majális I.

Soha életemben nem csináltam semmi izgalmasat Majáliskor.

21-szer volt igaz ez az állítás, most huszonkettedjére megcáfoltam. Kis beszámoló az elmúlt napokról a teljesség igénye nélkül.

Mit tesz a főiskolás, ha egy szabad hétfő és kedd hullik az ölébe, szakdolgozata leadva, szigorlat pedig csak hónap végén lesz? Utazik. Jó, lehet hogy a többség iszik, partizik vagy csak egy parkban terpeszt naphosszat (nem mintha én nem tenném néhanapján), de mi inkább  utazásra adtuk a fejünket. A célpont Nagyvárad, oda stopp, vissza stopp plusz vonat, egy feltétel van csupán: szerda estig érkezzünk meg. Ha tudom, hogy Eger helyett Temesváron töltöm május 2.-át, lehet hogy el sem hagyom drága városom; de kasszandrai jóstehetségem még nincs, ezért mit sem sejtve sétáltam bele a sors (sic!) csapdájába.

Az út első feléről csak annyit érdemes tudni, hogy forró és hosszú. Illetve, hogy 33-asnak hívják Magyarország, ha nem a világ leg-stoppos-utálóbb útját. A Hortobágy perzsel 35 fokkal, 6 autóval jutunk el Debrecenbe, 6 óra alatt. A kilátás pedig:

Innen Derecskére vezet az út, ahol a teljes reménytelenség aljas csalásra késztet: buszozunk Berettyóújfaluig. A nap ekkor már lemenőben, ami vizünk volt, vagy felforrt, vagy taktikusan beleépült a flakon oldalába. A határ karnyújtásnyira, a velünk szemben tanúsított jóindulat viszont mérföldekre. Aztán mégis szerencsénk van, egy régi zsigulival zötyögünk át (vélt) végállomásunkra, Nagyváradra (románul Oradea).

Fontos oldaljegyzet, az izgalom kedvéért nincs a szövegbe beépítve:
Török útlevél+magyar tanulói vízum+Romániába belépés=Tranzit pecsét. Jelentés: Mo.-ra visszamenni csak egy másik országon keresztül lehet.

No, tehát megérkeztünk. A couchsurfingről már nem egyszer zengtem ódát, most sem hagyhatom ki, milyen tökéletes vendéglátóink voltak, egy fiatal pár és kisfiuk személyeikben. A babát Péternek hívja, ez indokolja hogy ennyire fotóznivalóan szép legyen:

Nagyvárad a központot leszámítva egy árnyalatnyival szegényebb mint a magyar nagyvárosok, de nagyon zöld és rengeteg az ember. Hülye hasonlat? Korántsem. A sétálóutcán ugyanis olyasmivel találkozunk, amellyel itthon még a Vácin sem: minden kávézó, étterem tele van vendégekkel. Nem, nem sparos kefírt rozskenyérrel majszoló nénikkel; sok és sokat fogyasztó emberrel.

A központ szép, de talán a nap is okolható, hogy túl sok kép itt nem készült; a japán társadalom nyilván kivetett volna magából rég. Itt van azért néhány:

És ha már virágzó vendéglőiparról áradoztam, a Laktobar nevű csodával képesítem is szavaimat (egriek kedvéért: felturbózott Jaffa):

Lehetetlen mindet lekapni, olyan sokféle dekoráció van a falbafúródott kocsin át a kazettás lámpán keresztül a léggitárig, de itt van egy kedvencem:

És itt készült ez az Amélie-utóérzet is:

Este hullafáradtak vagyunk, egy kis sörözgetés még egy alternatív kocsmában, aztán szundi. Itt véget is ér az első rész, a kaland azonban csak ezután kezdődött; illegális határátkelés, Románia és Szerbia, motelek, vér, pénz és nők a következő részben!