Ha az őszinteség meztelenség
Lenne...
Varázsolj! Kéred már megint
szépen és kicsit
Pont annyira picit
Mint amilyen parány vagy te magad
Szagolj, szívd magadba ami vagyok
élvezd mert akarom
a karod
akarod hogy én legyek az ok
Vacogsz már, érted jöttem; tudod.
mi, miért, hogy, hogy van ez? kérdezi bután a lány
hogy miért ez a város, miért eger,
miért eresztek gyökeret
mikor lépek már tovább
oda, ahol a kicsiből nagy lesz
nincs tovább, ribanc
miért lenne? mikor itt, a hidegben
reszkető fogak közé ékelt szívvel érzem
hogy élek, hogy vagyok,
hogy lüktetek,
mint ebola a hispán ápolónő mellében
édesen, akár a végtelen aszfaltcsík hazafelé,
az úton, meg-megállva, vétlen
és tudod, tétlen
lennék ha megállnék most
és gyökeret vernék
nem.
gyere velem te senki,
szívd magadba amit én is szívok,
vagy maradj magadnak
mert érteni
más, mint itt lenni
velem.
otthon vagyok megint, tátogó hal az akváriumban,
várva,
hogy kihalásszanak,
arcomba tépve kampót akasszanak
hogy kicibálják belőlem azt a keveset is
ami még baszogat
hogy végre kiáltsak,
hogy ordítsam, hogy sikítsam tátogva és némán:
Lévay Péter vagyok, és végre,
most egy kicsit -belül persze- de
ÉLTEM!
