Édes Otthon

A 20. század két alapvető vívmánya nélkül (számítógép, internet) immár bő hónapja a blogtalanítottak sivár életét éldegélem. Kósza soraimat egy trabzoni naplóra bízom, vagy nagyanyám ősöreg írógépén pötyögöm le: ezt csak a miheztartás véget, hogy lássátok, írok még. De annyival tartozok azért, hogy szedett-vedett és érdektelen helyzetjelentésem ide is bevéssem.

Jelentem: Magyarország annyira nem változott, hogy még Trabzonra is rávert pár kört. Lassan már a nyilvános WC-re is ráaggasztják, hogy "Nemzeti Mellékhelyiség", de hogy elejét vegyek a már hungarikumnak számító nyavalygásnak, egy rövid anekdota hazautazásom kalandos óráiból.

Belgrádban landol az isztambuli gép, az elmúlt két nap alvásmentesen és delíriumban telt el. Fáradtan kászálódok le, a szabadra kilépve megcsap a szerb tavasz minden forróságával. 11 órám van a vonat indulásáig, így gyors és megfontolatlan döntést hozok: ennyi idő alatt már stoppal is elérem Pestet. Tikkasztó hőség, víz- és pénzhiány a kulcsszavai az első pár órának, de délután ötre elverekszem magam a határig. Figyelem: 10 hónap után ez az első párbeszédem magyar földön (határbódé másik oldalánál slisszolok el, mert nem férek el bőröndöstül; határőr rámszól):

- Hallod basszadmeg?
- Elnézést, de...
- Te meg mi a faszt képzelsz magadról bazdmeg?
- Ne haragudjon, nem fértem át a sorompó meg a bódé...
- Szerinted én dísznek vagyok itt, kurvaélet?
- Elnézést, itt az útlevél...
- Ilyen nincsen basszadmeg (elveszi az útlevelet). Na. Jó. Nesze.

Elegáns viszlát, veszek egy kólát, lerogyok a poros úton és egy percig röhögök. Jó itthon lenni.

 ***

Laptop nélkül a szórakozás egy alapvető forrásától lettem elvágva. Ezt Fonyódon szerencsére sokféleképpen lehet orvosolni: Nagyapám 3000 ezer kötetet számláló könyvtárában az ember mindig megtalálja számítását. Pár Kundera és Hesse után rábukkantam az orvosi szakkönyvek szekciójára. A latin nyelvkönyvet az urológia szakkönyvvel kombinálni például kifejezetten szórakoztató dolog, de a késő éjjelig nyúló, "Psychiatria" c avitt kötet psychopatákról szóló részét is érdekes dolog böngészgetni egy kihalt házban.

A bevezető ellenére mégsem a könyvekről beszélnék. Hanem az analóg adású tévéről.

Egyetem óta nem volt alkalmam rácuppanni az egyszemű szörny ontotta szutyokra; most azonban szociális igényeimet kielégítendő, családom távollétében elkezdtem ismét tévét nézni.

Gyerekek, ez valami borzalom. Úgy látszik, a TV2 csecsszájú Kasza Tibije és fényezettkalács-arcú Hajdú Pétere ellen az RTL klub egy vagon kockás hassal és cseccsel reagál. Régi beidegződésként a TV2-nek adtam meg az esélyt, hadd bizonyítson. A napi kertészkedést általában a Hal a Tortán c. műsor magasságában fejeztem be, szerencsétlenségemre épp a Kasza Tibor nevű száj-ember hete volt menün. Ez az ember vagy egy gyíklény, mint amilyen Obama testőre is, vagy gyerekkorában elhagyta az állkapocs-csontját; én nem tudom. De amikor tokája és furcsán csillogó, giliszta szája (melyből megvillannak Madonna-fogai) már harmadik napja halványította el a Napot, elkapcsoltam (a Veled is megtörténhet c. förmedvényeket majd egy másik blogger elküldi a búsba).

RTL Klub. Éjjel- Nappal Budapest. A reality (fakeity) ezen új műfaja gyakorlatilag hamvas genitáliák csatáját hozza, egyfajta magyar Jersey Shore-ként. Pár adás után azon tűnődtem: ezek vagy jó színészek, vagy megadott vonalak szerint, de saját személyiségüknek megfelelően viselkedhetnek. A Lali nevű gyerek olyan jól adja az ostoba, felnőttbőrbe bújtatott ötévest, hogy komolyan elgondolkodtam, ez most színészkedik vagy csak magát adja. Egy Fókusz-interjú az utóbbiról győzött meg. A kéthetes próbaidő, amelyet a magyar kertévéknek adtam, ezzel ünnepélyesen lejárt.

Vár rám a Kundera, Hesse, a psychiatria és a bronchitis, az ógörög szótár vagy csak egy érdekes bekezdés a kettős pénisz kilinikai esetéről. 

Itthon vagyok tehát, és minden a régi.

Miért imádok kórházba járni

Na nem a vérvételek miatt. Négyéves korom óta a vérvétel életem legnagyobb nemezisévé lépett elő.
Nem szeretném elnagyolni a helyzetet, de hiába is szépíteném: a "labor" szó láttán kihagy a szívverésem, eláll a lélegzetem, és minden fiatal medika falfehér arcom miatt aggodalmaskodó pillantásokat vet rám. Csak a medikák, mert az orvosok már tudják, kivel van dolguk.

Ha mégsem tudná az engem megcsapolni készülő asszisztens, jó előre szerényen bejelentem hogy én bizony nem bírom a tűt, ezért ha  lenne oly szíves fektetett helyzetben elvégezni az elvégzendőt, és még egy pohár vizet is, kösz. A véremet szívó asszisztens általában megért, és ha titkon másképp is érez, teljesíti a kívánságaimat. Ma nyilván nem így történt.

A szúrós szemű doktornő már "Jó napot, foglaljon helyett" köszöntéssel megfagyaszt bennem minden, addig folyadék halmazállapotú testnedvet olyannyira, hogy a szokásos rituálémról is elfeledkezek. Gyengén ("nem lehetne az ágyon, ... a tű, mert... izé, szóval") megpróbálom meggyőzni az ápolót, aki egyébként a vérvétel tökéletes humanoid manifesztációja, de a kétlábú tű biztosít róla, hogy majd a fejemet hátrahajtva utána jobb lesz. Gyakorlott mozdulatokkal előveszi a takaros szíjat, amit még gyakorlottabb, majdhogynem szadista mozdulatokkal rászorít szegény fehér húsomra. Ekkor bizseregni kezd a homlokom tájékán, én pedig lassú zihálással fordulok szembe ördögeimmel.

"Na mindjárt kész is" ígéri a az injekciós tű, a frászt, mondom magamnak, minden másodperc az örökkévalóság ahogy a szememre húzódó bizsergéssel küzdök, és igyekszem nem arra gondolni, hogy a véremet épp egy tubusba szívják le.

Na, vége is, verejtékezek, a szúrós szemű injekciós asszisztens (akinek még a haja is vérvörösre van festve) pedig megvetően néz rám. Szabadkozom, megkapom a vizet s igyekszem laza csevejjel levezetni a feszültséget. Költői kérdésemre ("de vajon miért vagyok rosszul a tűtől?) a válasz azonban ráébreszt, hiba volt kinyitni a szám: "pszichés. különben is egy férfinál... nagyon gáz". Úgy megnyomja a "gáz" szót hogy egyből elképzelem magam a középkorban, ahol valószínűleg csak gyenge kis apródként, szart takarítva tengethettem volna életem, mert hogy lovagként még a kardom puszta látványától is elpityeredtem volna.

Tényleg nem tudom mit mondjak, 5 percig még szürcsölöm a vizecskémet, majd a véres hajú nő egy kis műanyag pohárt nyújtva megkér, hogy fáradjak át a hatvanhetesbe és töltsem tele neki. Nem fog fájni, teszi hozzá metsző gúnnyal. A vécében sajnos már dühből sem tudok annyit összegyűjteni a kis pohárkába, hogy legalább a peremén lecsorduló cseppek egy kicsit is elégtételt vehessenek a gazdájuk ellen elkövetett becsületsértésért. A félig teli edényt az ablakpárkányon áttolom, és a tőlem telhető legférfiasabban megköszönöm a segítséget és a türelmet, majd jó munkát kívánva elköszönök. A véres tű azonban nem állja meg, visszafordul és cinikusan megkérdezi:

"Na ugye nem fájt annyira, uram?"

Remélem a ma adott vérem 10 évre elég lesz.