sincs már.
mi az a visszafordíthatatlan, gyönyörű, mindenen áthatoló sugár, ami kimozdít berohadt origómból? ebből az ordas nagy hazugságból, amit már kételynek sem lehet nevezni. vegyem sorra? nincs opció. ezerszer írtam mindről. ismeri mindenki a kis listámat, hiszen az egyben sajátja is: szerelmes mindenki szeret lenni, többet és jobban csinálni, gondolkodni, tenni, nézni, lélegezni; ilyesmikhez írtam elmúlt évek hevenyészett szonettjeit. mit beszélek a szonettről, azt sem tudom mi a rímképlete. nem tanultam meg. szeretek tanulni, de nem könyvekből. régen faltam a könyveket, amit a kezembe nyomtak, el is olvastam. már nem. untat. nem köt le. semmi nem köt le. mihez kezd az ember, az egyszerű ember, akinek a legelemibb szenvedélyek hirtelen buta illúzióknak tűnnek? illékonyt akartam írni, mert az szebb szó. hát szarok az esztétikumra, szerinted miért nem használok nagybetűket? mert szarok az illékony szóra, és ehelyett azt mondom: buta. ezzel kifejezem, hogy nem csak a szövegben nincs helye, de a fejemben, és a lelkemben sincs keresnivalója komplikált, szépséges kifejezéseknek.
a gondolataim csak úgy repkednek. jó, mi?
hirtelen arra gondoltam, hogy ez tényleg jó: mert akkor a gondolkodás a szenvedélyem. de ez sem igaz, mert a gondolkodás valahova vezet, még ha kissé öncélú tevékenység is. viszont az én gondolatfolyamom öncélú és semmi más.
elolvasott egyáltalán valaki idáig? talán ezt a kérdést igen, mert nyomtam elé egy entert. mert azt akartam, hogyha mást nem is, ezt elolvassátok. hiszen így összefoglaltam a fentebb írtakat, és ti is megspóroltatok magatoknak két perc fintorgást.
2015. január 14., szerda
árnyék
olyan vagyok mint egy árnyék. pompás kis vetület. sötét. követi a testet. fényben élesedik, sötétben elhalványul. a teraszra is csak fingani jár meg cigizni. ilyen árnyék vagyok én.
2015. január 2., péntek
Pudingok
Ma vettem négy pudingot. Ezzel jutalmaztam meg magam, mert heti rendes bevásárlásomkor végre egészséges dolgokat vettem. Rozskenyér. Sonka. Uborka. Tej. Igen, ez mind. Szóval a jutalomfalatom (ami felett többet gondolkoztam mint a többi tételen együttvéve) a puding lett. Most vitatkozhatnánk hogy miért nem magam készítem el otthon a pudingot, vagy egyáltalán miért pudingot veszek, hanem mondjuk két almát vagy olajos magvakat, ha már annyira egészséges akarok lenni; de kár is lenne a gőzért.
Pudingot akartam enni, pudingot vettem. Azonban átvertek. Mocskosul átvertek.
A sok ízléses kis műanyag pohár ugye mind egyformán néz ki; átlátszóak, és csak a töltőanyag más: gyönyörűséges pudingok sárga, barna, sötétbarna színben, némi habbal a tetejükön. Alattuk pedig a polcon harsány felirat hirdeti: "MILKLAND PUDING 59.- FT".
Nem tagadom, az ár még szimpatikusabbá tette a gusztusos kis desszerteket. Mohón rántottam fel a hűtő ajtaját, és négy poharacskát (két sötétbarna, egy halványbarna meg egy sárga) egészséges vásárfiáim mellé helyeztem. Egy apró fiúcska megigézett szemekkel nézett rám és friss szerzeményeimre. Büszkén elmosolyodtam, és rákacsintottam a gyerkőcre. Vissza vigyorgott.
A sorban állva pont mögém került, anyukástul és nővérestül. Össze-vissza kóválygott, tapogatta a csokikat, belenézett a kukába, és ellenőrizte, hogy a hűtő tényleg hűt-e. Aztán visszabattyogott a sorba, és nagy fájdalommal nézegetni kezdte pudingjaimat. Vajon gyerekként én is erre vágytam? Hogy férfiként a Sparban álljak, és olyan édességet vehessek magamnak, amilyet csak akarok? Bizonyára. Büszke voltam a 246 forintnyi felnőttségre a kosárban.
Jónapot, mondjuk egymásnak a pénztárossal, és már szélsebesen pittyegnek az áruk. Utoljára a pudingokra kerül a sor: 59, 59, 59 és végül... 79 Forint. HETVENKILENC? A felháborodás csendes atombombája robban bennem, szemeim gombafelhőt tükröznek. Átnyújtom a bankót, elveszem a visszajárót és félrevonulok a pulthoz. Az igazság blokkján sorakoznak a tételek: Mikland puding 3 X, Zott puding 1X.
Nyilván egy polcon volt a két pudingmárka, és összekeveredtek. Én pedig gondolkodás nélkül levettem a drágábbat. Lecsillapodott a felkorbácsolt tenger odabent, fújtam egy nagyot, és körbenéztem. A kisfiú kíváncsiskodott a hátam mögött.
- Hát szia.
Nem mondott semmit, csak fülig ért a szája.
- Szereted a pudingot?
Vigyorgott tovább, és bólogatott. Ennek így kellett lennie. Fogtam a Zott pudingot, és a kezébe nyomtam.
- Aztán ne adj másnak belőle! Drága puding volt.
Nagy komolyan bólogatott, én pedig kisétáltam a boltból.
Frászt történt így! Hazasétáltam, otthon pedig elsőnek a Zott pudingot ettem meg.
Pudingot akartam enni, pudingot vettem. Azonban átvertek. Mocskosul átvertek.
A sok ízléses kis műanyag pohár ugye mind egyformán néz ki; átlátszóak, és csak a töltőanyag más: gyönyörűséges pudingok sárga, barna, sötétbarna színben, némi habbal a tetejükön. Alattuk pedig a polcon harsány felirat hirdeti: "MILKLAND PUDING 59.- FT".
Nem tagadom, az ár még szimpatikusabbá tette a gusztusos kis desszerteket. Mohón rántottam fel a hűtő ajtaját, és négy poharacskát (két sötétbarna, egy halványbarna meg egy sárga) egészséges vásárfiáim mellé helyeztem. Egy apró fiúcska megigézett szemekkel nézett rám és friss szerzeményeimre. Büszkén elmosolyodtam, és rákacsintottam a gyerkőcre. Vissza vigyorgott.
A sorban állva pont mögém került, anyukástul és nővérestül. Össze-vissza kóválygott, tapogatta a csokikat, belenézett a kukába, és ellenőrizte, hogy a hűtő tényleg hűt-e. Aztán visszabattyogott a sorba, és nagy fájdalommal nézegetni kezdte pudingjaimat. Vajon gyerekként én is erre vágytam? Hogy férfiként a Sparban álljak, és olyan édességet vehessek magamnak, amilyet csak akarok? Bizonyára. Büszke voltam a 246 forintnyi felnőttségre a kosárban.
Jónapot, mondjuk egymásnak a pénztárossal, és már szélsebesen pittyegnek az áruk. Utoljára a pudingokra kerül a sor: 59, 59, 59 és végül... 79 Forint. HETVENKILENC? A felháborodás csendes atombombája robban bennem, szemeim gombafelhőt tükröznek. Átnyújtom a bankót, elveszem a visszajárót és félrevonulok a pulthoz. Az igazság blokkján sorakoznak a tételek: Mikland puding 3 X, Zott puding 1X.
Nyilván egy polcon volt a két pudingmárka, és összekeveredtek. Én pedig gondolkodás nélkül levettem a drágábbat. Lecsillapodott a felkorbácsolt tenger odabent, fújtam egy nagyot, és körbenéztem. A kisfiú kíváncsiskodott a hátam mögött.
- Hát szia.
Nem mondott semmit, csak fülig ért a szája.
- Szereted a pudingot?
Vigyorgott tovább, és bólogatott. Ennek így kellett lennie. Fogtam a Zott pudingot, és a kezébe nyomtam.
- Aztán ne adj másnak belőle! Drága puding volt.
Nagy komolyan bólogatott, én pedig kisétáltam a boltból.
Frászt történt így! Hazasétáltam, otthon pedig elsőnek a Zott pudingot ettem meg.
2015. január 1., csütörtök
S.B.
Trabzoni létem kulcsmomentuma volt. Suzy Blondin-nak hívták a leányzót, másodmagával érkezett koszos kis albérletünkbe. Azokban a napokban nagyon pörgött a couchsurf-ös profilunk, hetente váltogatták egymást az utazók; mind Irán felé igyekeztek, nálunk (vagyis Trabzonban) a vízum miatt álltak meg. Vendégeinknek adózva némi tisztelettel megkockáztatom, hogy könyvet lehetne írni a történeteikből; de mivel ez (mármint a könyvírás) köztudottan a kriptonitom, hunyjunk is inkább szemet az elcsépelt szólás felett. Suzy Blondinról szeretnék írni, nem pedig tovább folyatni az önsajnálat csapjait.
Suzy megjelenése igen szimpla, mégis méltóságos és tisztelet parancsoló volt. Szerettem túlmisztifikálni az első találkozásokat, és mivel egy olyan nőről volt szó, aki úgy tetszett hogy tulajdonképpen nem is tetszett, megtette a maga hatását. A most ereje szippantott be minket: bármelyik nap megkaphatták a vízumot és lelécelhettek tőlünk. Minden nap tanítottam, aztán pedig minden este vele voltam, kifulladásig.
Plátói volt persze az egész, még mindig a Nalan taposta lukat próbáltam simogatni, hátha attól elmúlik; Suzy minden este várt, én pedig minden este várattam. Volt egy kamerája is, én pedig előadtam szokásos pökhendi mondókámat arról, hogy az analóg jobb, legalábbis eredetibb a digitálisnál. Jellegzetes félmosolyra húzódott szája, és nem szólt semmit. Ilyen volt, amikor szavak nélkül cáfolt rám. Később pedig arról is meggyőződtem, hogy százszor jobb szeme van a fotózáshoz, mint nekem, vagy bárkinek akivel addig összehozott a sors.
Csapongok, tudom.
Szóval Suzy életet lehelt ostobán tétlen trabzoni napjaimba. Már szinte megszoktam hogy jelen van. Az esti iszogatások és elmélkedések is megszokottak voltak; kívülről fújtam, hol kelik majd át a határt, Teheránból melyik busszal mennek Türkmenisztánba, aztán Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán és végül Kína. Olyan könnyed téma volt ez, mint kebabot rendelni szerencsétlen motoros futárral éjjel háromkor, 4 török líráért.
Két hét után megkapták a vízumot; hazaérkezve munkából közölte Suzy, hogy másnap hajnalban indulnak.
- Maradhattok még.
- Jöhetnél te is.
Életem legegyszerűbb beszélgetése, de a rezgései néha még most is visszaverődnek bizonytalanság uralta napjaimban. Illetve azok kongó ürességében. Álltam előtte, ő meg elmosolyodott. Most már tudjátok, csak félmosolyodott.
- Gyere velem. Hagyd itt a munkád. Van pénzed. Ki tudja mikor lesz megint. Gyere. Megvárjuk a vízumod. Megint elmész Iránba. Meg a sok isztán. Kínáig biztos velünk tudsz jönni. Velem.
Ez most nyilván forgatókönyvhöz méltó monológ, pedig (amennyire emlékszem így két évvel utána) valóban így hangzott. Ott volt amiért mindig sírtam: a véletlen olyan lehetőséget szült, ami hónom alá nyúlva kihúz az önsajnálat hamvedréből. Feketén dolgozok, nincs felmondási idő, szerződés, semmi nem köt ide. Nalan már négy hónapja kidobott. Senkim és semmim nincs Trabzonban. De azon kívül sem.
- Jó lenne.
Csend a válasz, meg a félmosoly. Másnap hajnalban Suzy és Lucile felcuccolnak, és lelépnek a grúz autópálya felé. Egy hét múlva elmondom neki, hogy szerettem volna vele menni. Még egy hét, ő már valamelyik isztáni motelban üldögél, és közlöm, szerettem volna megcsókolni.
Erre csak annyit ír: "most csendben mosolygok". Hát ki nem találtam volna bazdmeg. Én is mosolygok amúgy saját gyávaságomon. Még most is. Suzy elérte Kínát, aztán hazaért Franciaországba; azóta Mexikót meg Közép-Amerikát is bejárta.
Két év, és hiába hangoztatom, hogy soha, semmit nem bánok meg, mert az megmérgezné a jövőmet; mégis itt üldögélek szilveszter estéjén egy hotel recepción, ismerkedve a Pink Floyddal, és arra gondolok, milyen lett volna Suzyval átvágni az isztánokon, lefotózni rosszabbul amit ő is lelő, úszni a Kaszpiban, vagy a kirgiz pusztát átszelő autópályán nézni a naplementét, és sírni, mert ennél csodálatosabb dolog aligha akad ezen a kibaszott világon.
Annyit már tudok, hogy az autópályán állva, félmosolyogva, ezt fogom hallgatni:
(tudom nehéz meghallgatni azt, amit belinkelek, de ha már idáig elolvastátok, ez a hat perc sem fog fájni)
Suzy megjelenése igen szimpla, mégis méltóságos és tisztelet parancsoló volt. Szerettem túlmisztifikálni az első találkozásokat, és mivel egy olyan nőről volt szó, aki úgy tetszett hogy tulajdonképpen nem is tetszett, megtette a maga hatását. A most ereje szippantott be minket: bármelyik nap megkaphatták a vízumot és lelécelhettek tőlünk. Minden nap tanítottam, aztán pedig minden este vele voltam, kifulladásig.
Plátói volt persze az egész, még mindig a Nalan taposta lukat próbáltam simogatni, hátha attól elmúlik; Suzy minden este várt, én pedig minden este várattam. Volt egy kamerája is, én pedig előadtam szokásos pökhendi mondókámat arról, hogy az analóg jobb, legalábbis eredetibb a digitálisnál. Jellegzetes félmosolyra húzódott szája, és nem szólt semmit. Ilyen volt, amikor szavak nélkül cáfolt rám. Később pedig arról is meggyőződtem, hogy százszor jobb szeme van a fotózáshoz, mint nekem, vagy bárkinek akivel addig összehozott a sors.
Csapongok, tudom.
Szóval Suzy életet lehelt ostobán tétlen trabzoni napjaimba. Már szinte megszoktam hogy jelen van. Az esti iszogatások és elmélkedések is megszokottak voltak; kívülről fújtam, hol kelik majd át a határt, Teheránból melyik busszal mennek Türkmenisztánba, aztán Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán és végül Kína. Olyan könnyed téma volt ez, mint kebabot rendelni szerencsétlen motoros futárral éjjel háromkor, 4 török líráért.
Két hét után megkapták a vízumot; hazaérkezve munkából közölte Suzy, hogy másnap hajnalban indulnak.
- Maradhattok még.
- Jöhetnél te is.
Életem legegyszerűbb beszélgetése, de a rezgései néha még most is visszaverődnek bizonytalanság uralta napjaimban. Illetve azok kongó ürességében. Álltam előtte, ő meg elmosolyodott. Most már tudjátok, csak félmosolyodott.
- Gyere velem. Hagyd itt a munkád. Van pénzed. Ki tudja mikor lesz megint. Gyere. Megvárjuk a vízumod. Megint elmész Iránba. Meg a sok isztán. Kínáig biztos velünk tudsz jönni. Velem.
Ez most nyilván forgatókönyvhöz méltó monológ, pedig (amennyire emlékszem így két évvel utána) valóban így hangzott. Ott volt amiért mindig sírtam: a véletlen olyan lehetőséget szült, ami hónom alá nyúlva kihúz az önsajnálat hamvedréből. Feketén dolgozok, nincs felmondási idő, szerződés, semmi nem köt ide. Nalan már négy hónapja kidobott. Senkim és semmim nincs Trabzonban. De azon kívül sem.
- Jó lenne.
Csend a válasz, meg a félmosoly. Másnap hajnalban Suzy és Lucile felcuccolnak, és lelépnek a grúz autópálya felé. Egy hét múlva elmondom neki, hogy szerettem volna vele menni. Még egy hét, ő már valamelyik isztáni motelban üldögél, és közlöm, szerettem volna megcsókolni.
Erre csak annyit ír: "most csendben mosolygok". Hát ki nem találtam volna bazdmeg. Én is mosolygok amúgy saját gyávaságomon. Még most is. Suzy elérte Kínát, aztán hazaért Franciaországba; azóta Mexikót meg Közép-Amerikát is bejárta.
Két év, és hiába hangoztatom, hogy soha, semmit nem bánok meg, mert az megmérgezné a jövőmet; mégis itt üldögélek szilveszter estéjén egy hotel recepción, ismerkedve a Pink Floyddal, és arra gondolok, milyen lett volna Suzyval átvágni az isztánokon, lefotózni rosszabbul amit ő is lelő, úszni a Kaszpiban, vagy a kirgiz pusztát átszelő autópályán nézni a naplementét, és sírni, mert ennél csodálatosabb dolog aligha akad ezen a kibaszott világon.
Annyit már tudok, hogy az autópályán állva, félmosolyogva, ezt fogom hallgatni:
(tudom nehéz meghallgatni azt, amit belinkelek, de ha már idáig elolvastátok, ez a hat perc sem fog fájni)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)