2013. október 31., csütörtök

Eliotot fordítok II.

Ha már ennyire megtetszett, jöjjön az előző mintájára a Virginia fordítása. Az eredeti:
Virginia

Red river, red river,
Slow flow heat is silence
No will is still as a river
Still. Will heat move
Only through the mocking-bird
Heard once? Still hills
Wait. Gates wait. Purple trees,
White trees, wait, wait,
Delay, decay. Living, living,
Never moving. Ever moving
Iron thoughts came with me
And go with me:
Red river river river.

Fordítva

Virginia
Vörös folyam, vörös folyam,
Meleg csend lassan hömpölyög
Nincs akarat, mi nyugodtabb mint a folyam
Csak a poszáta dala kavarja fel
A meleg csendet? Puha dombok
Várnak. Kapuk és lila lombok,
Fehérek várnak szüntelen,
A habozás romlás. Élő,
Mégsem mozdul ő. Örökmozgó
Roppant gondolat jő velem
És hagy engem:
Vörös folyam, folyam, folyam.
 Nem vagyok elégedett. A "will" szójátékot nem tudtam feloldani, lássuk hát az eredetit Vas Istvántól:
Virginia

Vörös folyó, vörös folyó,
Lassú hab néma hőség
Nincs akarat oly halk, mint egy folyó
Csöndje. A hő csupán
Egy régen rikkantott rigón át
Mozdul-e? Nagycsöndű dombok
Várnak. S kapuk. Bíbor fák,
Fehér fák, várva várnak,
Kitartva, korhadva. És élnek, élnek,
Sosem mozognak. Velem mozognak
Vas gondolataim, mert elkísértek
S jönnek velem:
Vörös folyó, folyó folyó.

 Így már kicsit megvigasztalódtam.

Eliotot fordítok

Régóta siránkozom már, ha külföldi szerző versei kerülnek kezeim közé, hogy ugyan hogyan hangzik az eredetiben. A fordítóink munkáját -ez vitán felül áll- imádom, és állíthatom, hogy egy-egy fordítás önmagában is kiemelkedő műértékkel rendelkezik. Így hát amikor a minap T.S. Eliot Collected Poems c. kötete került kezembe (minő irónia, a könyvet anno műfordító nagyanyám vette apámnak), nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Mondanom sem kell, hamar eljátszottam a gondolattal: hogyan hangzana ez a szóvirág, rím magyarul? Persze itthon a magyar fordítások is megvannak, de most eltökéltem magam, hogy azok átnyálazása nélkül veselkedek neki Eliot fordításának. Az olvasónak meg kell elégednie az adott szavammal, hogy nem lesek; csupán saját tudásból és régimódi, akadémiai angol-magyar szótárral igyekszem kisilabizálni a betűk mögötti zenét. Elsőnek egy rövidke költemény, némi angoltudás nem árt hozzá, de nyelvileg még tán az egyszerűbbek közé tartozik:

Eyes that last I saw in tears

Eyes that last I saw in tears
Through division
Here in death's kingdom
The golden vision reappears
I see the eyes but not the tears
This is my affliction

This is my affliction
Eyes I shall not see again
Eyes of decision
Eyes I shall not see unless
At the door of death's other kingdom
Where, as in this
The eyes outlast a little while
A little while outlast the tears
And hold in derision.
Ugyanez saját fordításban:
Tegnap még könnyben úszó szemek

Tegnap még könnyben úszó szemek
Elkülönülnek itt,
Halálnak uradalmában
Aranyos látomás lebeg
Látom szemeit de könnyeit nem
Nyomorúságom ez nekem

Nyomorúságom ez nekem
Szemek, melyeket nem láthatok
Szemek, melyek határozottak
Szemek, melyek láthatatlanok míg
A halál uradalmának kapujában
Ahol, ahogy itt is
A szemek még túlélik tán
Tán túlélik a könnyeket
Gúnyban dermedve meg.

Uszkve húsz perc és az ember ismét úgy érzi, nyelvtudása (mind az angol, mind a magyar) egy óvodáséval vetekszik. A where, as in this sorral nem igazán tudtam mit kezdeni, ha valakinek van beleillő ötlete, szóljon. Egy-egy rímpárt eltoltam, ahol a szinomímák köszönviszonyban sem voltak egymással (reappears-tears, derision-decision a versszak végén lett összekapcsolva). És akkor most lássuk az eredetit, a nagyszerű Tandori Dezső fordításában:

Szemek, nemrég könnyesek

Szemek, nemrég könnyesek
Viszály miatt
Itt a halál álom-honán
Aranyszín kép visszalebeg
Nem látok könnyet, csak szemeket
Így kínosabb

Így kínosabb
Nem látok többé szemeket
Határozottakat
Nem látom őket már csupán
A halál más-honi kapuján
Ott mint emitt
Ily szemek állhatatosak
Hatásosan állják a könnyeket
Hogy megcsúfoljanak.

Legnagyobb meglepetésem az "eyes' sorok teljes átszerkesztése, azt hiszem formailag és képileg is sokkal szebb, mint ahogy én ragaszkodtam az eredetihez.Viszont egész jó muri volt, legközelebb mi jöjjön?

2013. október 30., szerda

Tényleg

Mi?
Miért?
Mikor?
Minek?
Mi... van?
Ezernyi a kérdés, persze válasz egy se.
Miért is lenne?

Tessék, már megint kérdezek. Mert én csak kérdezni tudok. Válaszolni már nem. Klasszikus talmi-tanár séma.
Akkor felvállalom, nesztek! Miért csak egy a válasz? Miért keres ezer ember ezer meg egy választ? Miért nem tudjuk mind, hogy csak azt az egyet kell keresni?
...
Nesztek, itt van még három kérdés, a válaszhoz meg nem kerültünk közelebb.
Szégyenteljes. Még a vasvári békénél is szégyenteljesebb.
Miért nem jó a csók csak úgy, a nő, a fiatalkor, a szépség, a meghurcolt, de büszke erotika, a könyv, az értelem, s végül: ezen kibaszott kérdések sora? Miért nem jók ezek csak úgy? Ez itt a nagy kérdés. Ezen rugózik ezernyi ember agya.
Nem esett még le? Hogy a szimpla a válasz minden kérdésre? Hogy túlgondolni fáj?

Ó, édes istenem! Most hogy így, kisbetűvel szólítlak meg -már meg ne haragudj- de mégis milyen apropóval adtad meg egyáltalán a puszta lehetőséget, hogy a dolgok miértjét boncolgassuk? Esztelen húzás volt, isten. Hagytál volna meg mihaszna egysejtűnek, ami a tudat hajnalát még hírből sem ismeri, vagy épp békés kavicsnak, hogy az idő múlása pont olyan érdektelen legyen, mint némely embernek a gondolat szentsége.
Ehelyett itt hagytál félúton.
Nem szép tőled.
Megfosztasz a kavics halhatatlanságától és az egysejtű vidám öntudatlanságától, elhúzva a "teljesség" címkével ellátott mézesmadzagot orrom előtt. Aztán magamra hagysz. Kinevetsz, sajnálkozol és szörnyülködsz, ahogy bukdácsolok a bölcs kavicsok és egykedvű egysejtűek között.
Miért? kérdezem, és te kérdésemet meghallva már strigulázod is az újabb bukást. Kérdeznék még, de roppant kezedben a ceruza ismét vonalkát húzna, ezért inkább befogom a számat. Játékosan, már-már cinkosan rám kacsintasz csillogó szemeddel, azt sugallva: Péterkém, csinálni, nem kérdezősködni.

Tessék, pajtás, csinálom. Ha már kavics nem lehetek.

2013. október 18., péntek

Sárban

Futok. Már megint futok. Nem, inkább menekülök: zihálva veszem a levegőt, szorongva hátra-hátranézek. Éjszaka van, de a belváros útvesztője fényárban úszik. Én csak keresem a kijáratot. A folyópartra érkezem, egy kis amfiteátrum felső sorába roskadok le. Tán esett: sár borít mindent, engem is. Végignézek magamon: eltűntek a ruháim. Voltak egyáltalán ruháim? Elszégyellem magam, s óvatosan körbepillantok, hátha meglátott valaki. Elrettenve ismerem fel régi baráti társaságomat tőlem alig pár méterre. Békésen cseverésznek, sörözgetnek és cigiznek: a sárban ülnek és szemmel láthatóan minél jobban összekenik testüket, annál jobban érzik magukat. Elfordítom fejem, szánalmas, mocskos magzatként húzom össze magam parányira, hátha nem ismernek fel. Felismernek! Fene vigye el őket. Semmi közösséget nem érzek magam és a csoport közt, pedig ugyanabban a mocsokban fetrengünk. Elutasító vagyok, nincs kedvem beszélgetni. Egyikőjük valami régi, közös sztoriról kérdez, amit csak én tudtam jól elmesélni. Minden tekintet rám szegeződik.Keresem a szavakat, de nem tudok rendesen beszélni... valami furcsa kosz rakódott le az agyamba is, nem találom a megfelelő mondatokat, zavarba jövök a pillantások kereszttüzében. Menekülök! Rohanok, ismét csak rohanok...

Kedves utcácskán rohanok most, lombos fák borulnak fölém. Még mindig éjszaka van. Kihalt minden, egy csillag sincs az égen. Takaros kertek előtt haladok el: életnek semmi nyoma. Aztán előttem, oldalt kitárul egy kertkapu. Érzem hogy valami borzalom jön, hogy valami borzalom fog kijönni rajta, de futok tovább, a kíváncsiság legyőzi a félelmem. Hórihorgas, vékony alak lép ki az utcára. Nem akarok az arcába nézni, tudom, hogy olyan szörnyűséget látnék benne, hogy megölne, szétszaggatna, de mégis felé fordulok. Ő pedig vissza rám. Rám néz, pedig nincs arca, mocskos, fekete egyveleg, riasztó massza kavarog benne, de mégis rám néz! A félelem fojtogat, ráül mellkasomra, nem kapok levegőt ahogy a massza kiárad az arcból, körülvesz, és végül elsötétít mindent.

3.20 van. Alig négy perce hogy elnyomott az álom. Kiráz a hideg, patakokban csorog le hátamon az izzadtság. A sötét massza békésen kavarog a szoba sarkaiban. Ártalmatlan feketeség leple alatt pihen a családom és kint a város is. Hová lett a rémület? Hová lett a veszett félelem, a fojtogató téboly? Nem merek felkelni, nem merek kisétálni a fürdőbe, nem merek belenézni a tükörbe, mert akkor látnám, mert akkor tudnám, akkor megérteném.


2013. október 3., csütörtök

Lobotómia után

Én nem értem Will Smith-t. Nem tartom különösebben nagy színésznek, de nem is ezért nem értem.
Már a korai munkásságért sem rajongtam (a sokak által ikonizált Kaliforniába jöttem), talán a Sötét zsaruk első felvonása volt a legkiemelkedőbb opus mind közül. De amit most művelt... hosszú hónapok (Skyfall) után ismét kivesézek egy filmet: A föld után. Kapaszkodni ajánlott.

Ennek a fickónak megmagyarázhatatlan világvége fétise van, de ami még rosszabb: mindig ő áll a középpontban. A sötét zsaruk ill. a Függetlenség napja sci-fikben még megmaradt mellékállású bolygómentő pozíciójában, de az Én, a robottal valami megindult. Valami visszafordíthatatlan. Azt hittem, hogy a Legenda vagyok elérte az igényesség és Smith egója közt fordított aránnyal növekvő szakadék széleit, de a minap tévednem kellett.

Adott egy eszméletlen béna bevezetés, öt percben lezavarják a Föld kipusztulását, mindenféle épkézláb magyarázat nélkül hirtelen az Alpha Nova (vagy mittudomén már hol) bolygóján vagyunk. A csúnya idegeneknek nem tetszik, hogy fordított Függetlenség napját forgatnak velük, ezért ocsmány, soklábú szőrgombócokat küldenek ránk, és az "emberiség ismét végveszélybe kerül". Ekkor jelenik meg Will Smith, az első szellem. Ő az első ember aki nem fél a szőrmókoktól, mert azok vakok és csak a feromonra ugranak, azt pedig a nyámnyila földlakók eddig millió számra izzadták ki magukból. Nem úgy Will! A randiguru most utlramenő fantasy szablyákkal szeleteli a szusinak valót, mindezt rezzenéstelen arccal.

Oké, lepörgött a bevezetés, akkor kezdődhet a muri, az előzetesből tudjuk, hogy hőseinknek valahogy a Földre kell jutni. Megismerjük még Jaden Smitht, akinél még egy UHT Mizo tej is több érzelmet tud kimutatni, de ezt talán betudhatjuk az apától örökölt acélos jellem folyományának. Elvégre egy olyan apa, aki "igen uram!, nem uram!" mondatvégződést követel meg gyermekétől, miért is lenne érzelmes királykisasszony.

Tehát a tökös apa-fiú kombó hirtelen egy űrhajón találja magát egy szőrmók és pár kolóniazsoldos-sample társaságában. A sztori innen piskóta: lezuhanás, apa lábtörés, zsoldos elmurdálás, szőrmók és jeladó elvesztés. Jaden Smith tehát az új világmegváltó harcos! Aki kezdene elbóbiskolni, annak üzenem, hogy itt még esélyt adtam a filmnek, elvégre a rég (1000 éve) elnéptelenedett Földet minden disztópia rajongó látni szeretné. Ez viszi el a Tom Cruise féle szutykot is.

Egy impozáns panoráma után azonban a film csak egy dologra koncentrál: Jaden Smith hosszútáv-futó gyakorlatára. Néha megkergetik izmos páviánok, megreptetik óriás sasok, kardfogú tigrisek vicsorognak rá, de a lényeg nem változik: Jaden fut. És mivel tízéves, ekkor már bóbiskoló öcsémmel néztük a filmet, megadóan beletekergettem, de egészen a végső leszámolásig (mert praktikus módon a jeladó pont a szőrpamaccsal egy helyre pottyant) mást nem is látunk, mint Jadent. Futni.

Apa-fia közt csak műdráma folyik, néhány flashback próbálja apuka morózus jellemét elmagyarázni, mélyíteni a családi válságot, Will Smith néha dühös, néha sír és még mosolyog is, próbálva ellensúlyozni fia egyetlen arckifejezését, mindhiába. Nincs kijátszva a CGI nyerőkártya sem, ami pedig sok szar filmet kihúzott már a bajból (kopogtassanak Mr. Baynél), egyszerűen semmi sincs kiaknázva az amúgy középszerűnél jobb alap elképzelésből.

A föld után egy szutyok, és ha már Will Smith, akkor hallgassuk meg a Miamit vagy a Gettin Jiggy With It-et. Ott legalább nem látjuk.