Interstellar

Ki nem szarta még össze magát az Interstellartól? A magát kifinomultnak képzelő néző ezernyi indokot sorolhatna fel, amelyek már a film megnézése előtt borítékolták a pozitív fogadtatást. Ezek közül néhány:
- Nolanék, a váratlan húzások és csavarok mesterei
- Leonardo... öh, Matthew McConaughey egy A+ színészgárda élén
- Hans Zimmer komponál
- Űreposz, nagybetűvel
- valódi tudományos háttérmunkálatok (Kip Thorne)
Fenti pontjaim elméletben valóban összeállhatnának valami olyasmivé, ami után az ember csak ül, beszélne, de csak tátogni tud, az érzékenyebbek tán egy könnycseppet is elmorzsolnak, a hülyébbek pedig a mellettük ülőt böködik, hogy mi a szar is történt. A katarzis elmarad, és a végén még az öreg bácsi és néni is értették, hogy mi történt; na de ne rohanjunk ennyire előre. A relatív (höhö) savanykás bevezető után most pedig következzen kevésbé negatív összegzése a filmnek.

Nem tökölünk sokat az expozícióval, szánkba rágják, hogy valami van azzal a kurva könyvespolccal, pár apával sörözgetés a verandán, a Murphy-törvény ideologizálása és néhány könnycseppet követően már tíz, kilenc, nyolc, és a NASA krémje már főszereplőstül robog a világunkat megmentő expedíció előre tökéletesen kigondolt (és csak Michael Caine által ismert) terve szerint.

Az űr ábrázolása dicséretet érdemel, klausztrofób magány lesz úrrá rajtunk a sok vidám, kukoricatábla közt szaladgálás után. Sötét van és hideg, hőseink inkább alszanak gyorsan két évet, hopp, már ébren is vannak- érezzük, hogy a konfliktust nem a Naprendszerben (na de nem is az első órában) fogják meglelni. Elkezdődik a háttérben annyira nem leplezett konspiráció leleplezése, miszerint Matt Damon nem is egy tudós, csak egy bepánikolt akcióhős, aki nyilván meghúzza majd azt a kibaszott zsilipkart, hogy aztán lehessen izgulni meg egy kicsit a karfánkat szorongatni, mikor Cooper beilleszti a lukba a pöcköt. Megint előre szaladtam!

De a bajok valahol itt kezdődnek. Mielőtt Matt meghúzná a kart, hőseink szembesülnek azzal, amit a film fokozatosan épített fel bennünk: a világűr veszett nagy, mi veszett kicsik vagyunk, és bizony itt hiába ügyeskedünk, ki fogunk halni a francba, és még a családunkat sem láthatjuk viszont. Matt pedig meghúzza a kart, látszólag minden felrobban, a Nő és a Férfi pedig döbbenten figyelik azt, ami vélhetően az utolsó reményük volt a hazajutásra/ más bolygók kolonizálására. Ó, kérlek, add, hogy itt vége legyen! Az utolsó földlakók kiköhögik tüdejüket, Cooper meg Brand még pár éven keresztül megpróbálják növelni a népszaporulatot, de aztán vége.

Nem, az Interstellar fele ennyire sem pesszimista, Cooper ugyanis dokkol, gondolkozik, a mellékszereplők beledobnak a levesbe mindent, hogy kész legyen a zseniális terv. Cooper önző mód beleveti magát az eseményhorizonton túli habokba, míg Brand megmenekül, a néger pedig... várjatok, vele mi is történt? Mindegy, ezek szerint szerepben maradt.

Ami eztán jön, az a már -sajnos- Nolanéktól megszokott csavar és annak megmagyarázása. Nem, nem a fekete lyuk belső ábrázolása, az időutazás gondolata a gond, ez elmés játék, nincs is vele baj. Na de akkor mért az akadékoskodás? Hát A Szeretet miatt. Amikor beláttatják velünk, hogy az egész katyvasz a "másik fajról", a dimenziókról, a gravitációról, a fekete lyukakról meg az emberiségről csupán egy, felsőbb hatalom kezében összpontosul. Ez pedig a szeretet. Nem vicc, Cooper még az arcunkba is mondja ott, ahol az Űrodüsszeia Bowmanje legendás szavai hangzanak el (My God, it's full of stars!), szóval ahol kimondhatjuk a konklúziót, ahol a titokba bepillanthatunk, ott Cooper aszondja, szeretet.

A többi pedig még távolabb sodródik az ígéretes felépítéstől: mindenki megért mindent, az A és a B terv is beválik, apa találkozik agg lányával, és bazmeg a leglegvégén Coopernek még Brandért is van ideje elmenni. Sőt, Nolan egy közepes Columbo (Maigret, Poirot stb.) kaliberű detektívregény utolsó öt percéhez hasonlatosan magyarázza meg nekünk: igen, a bináris kód a porból, a lepotyogó könyvek, a féregjáratban összetalálkozó Brand és Cooper, ezek mind-mind ezért és így történtek, értitek kedves nézők?

Értjük.

Nincs elvarratlan szál, nyitva hagyott kérdés, nem érezzük, hogy milyen picik vagyunk, épp ellenkezőleg, inkább azt, hogy A Szeretet Ereje Mindent Legyőz, még a nagy, gonosz és hideg űrt (és a magunk előidézte apokalipszist is). Na de nem olyan rossz film ez, rengeteg kellemes csalódást hozott ez a cirka 160 perc. Ebből tán a legerősebb Tars, a sci-fi-ben elengedhetetlen mesterséges intelligencia pozitív ábrázolása. Nincs itt árulás, gonosz algoritmus (HAL), csak egy pihent poénokat durrantgató minecraft-lény, aki mindvégig kitart a küldetés mellett.

Külön köszönet McConaughey-nak, a 23 év videóüzeneteire adott reakcióit elnézve egy picit felfogtam a felfoghatatlant, vagyis milyen lehet egy óra hullámok elől menekvés után találkozni a közben már felcseperedett unokáiddal, vagy látni a fiadat, ahogy elveszti a hitét benned.

Ami a Tökéletes trükknél rendben volt -a fordulatos cselekmény olykor zavaros eseményeit felgöngyölíteni egy lenyűgöző magyarázatban- az itt nem elég. A moziból kisétálva azon törtem a fejem, hogy bárcsak Matt Damon felrobbantotta volna az egész űrhajót, és akkor nem látunk semmi hepiendet, a kukoricatáblák közt múzeumként berendezett házikót az űrben, vagy a bánatos, de eltökélt szemű Brandet egy marék kavics felett szomorkodni. Ugye látjuk, hogy nem szomorú, mert Ő Már Sejti, hogy Cooper úgyis odaér és akkor egymásra találnak?

Még egy szó Hans Zimmerről, aki az inszepsön-kürtök (nem vagyok fair, tényleg az egyik legnagyobb filmes zeneszerzőről van szó) után megint igyekezett maradandót alkotni. A taktusok amúgy röpítenek magukkal, nyilván Oscart is ér neki a tevékenykedése. Csak kár, hogy Philip Glass már pár évtizede ellőtte ezeket a poénokat. Mint ahogy Kubrick vagy Tarkovszkij a maga idejében megtette azt, amivel a maiak még mindig kínlódnak: eredetit mesélni, szépen.

(Ja, és aki innentől kezdve azt mondja nekem, hogy Dylan Thomas a kedvenc költője, kinevetem.)

besamel

kisütött a nap. vagy inkább be. rengeteg fenyves van a kertünkben, tudod? sosem értettem, hogy szűrődhet be ennyi napfény. de beszűrődött, és meg sem állt a parkettáig. szép, lakkozott tölgyparketta volt. vagy fenyő, tudja a franc. szép volt és kész.

épp készül az ebéd, bár már délután három is elmúlt. pampuska illata lebeg, meg besamel szószé. nem tudom, mi az a besamel, mama mondta hogy az, de rabul ejtett a neve. olyan gyönyörűségesen franciául hangzik, ugye?
ugye mama, francia?
persze hogy franciául hangzik, hisz az is! nevetnek ki ketten. kedvesen, persze.
- Kedvesem!
- Igen?
- Semmi, adj egy puszit- csattan a csók, és főznek tovább.
én lapozgatom az asterixet, eredeti francia nyelvű, keményfedeles kötet, úgy fordulok hogy rásüssön a nap a fényes lapokra. fejemet jó közel dugom, hogy érezzem a finom műanyagillatát a kötésnek.
- kisfiacska! kész az ebi!
éhes vagyok, de ilyenkor még öt percet kell várni, mire meg lesz terítve. mama csak azért hív, mert nem akarja hogy várjak tovább. mindjárt mama, mindjárt megyek, te meg utánozod erőtlen kis hangomat, "mindjárt-mindjárt".
így. most. jó.
iskola lesz holnap? bepakoltam? kész a leckém? nem érdekel, mert kész az ebéd, finom illata van a besamelnek, asterixnek és a parkettának, a napnak, mamának, meg az egész délutánnak.
igen, finom az illatuk.
magamhoz ölelem őket, bennük és velük élek.
a rohadt életbe- élvezem mindezt.

tizenöt év múlva szemernyit sem változtam, csak a körítés más. ha leülök dolgozni, még mindig szívesebben szagolgatom a laptop sarkát, vagy gyönyörködöm az olcsó rolón beszűrődő napsugarakban; inkább olvasok Feanorról mikor John Kerryről kéne, vagy vallom be a barátomnak, hogy ő bizony a legjobb barátom széles e vidéken.

"Elmúlt, jön új, ezt mondogatják mindig.
Három idő három szóban hazudik

Nem múlt el, mert kicsi vagy
és felejteni nem tudsz.

Nem jön, mert vak vagy
és látni csak hátad mögé tudsz

Nincs új, mert vakságodtól nem látod
milyen kicsi is vagy."

Szeretnék most pici lenni, és napfényben meg besamel-illatban asterixet olvasni a parkettán.
Mama, te inkább ne szólj most rám;
Az ebéd még várhat.

De te nem! te érdekelsz most, lehet, hogy ideig-óráig, de most érdekelsz! most mutasd meg azt a filmet, most mesélj a kedvenc zenéidről, most mondd, hova mennél ha tengernyi időd lenne, most mondd el, hogy igen-e, vagy sem, mert egy hónap múlva tán már nem érdekelsz, és hazamész, persze azt mondtad, neked sincs otthonod, épp ez tetszik benned, földim vagy, pedig sokkal messzebb leszek én is.

Tudod mi a vicces?

Te biztosan ismered a besamel receptjét. és ez majdnem olyan fontos, mintha a parkettán, napfényben fürödve olvasnám a képregényt.

és akkor mondhatjuk akár azt is, hogy:
kedvesem.

ugyanez visszafojtott recepciós hangon
   

kicsit kifogytam

az időből.

figyu, kislány- vagyis, nagylány- még pestről, emlékszel? túlfűtötted a szobád, épp zuhanyoztam, amikor lenyomtad a play gombot. zseniális húzás volt, nagylány, mert azóta is ráz a hideg, a fülledt erotika ingoványos pamlagává változott a kis DIY ikeás ágyad, az olcsó roló baldachinos fátylat borított piszkos kis dolgaink köré, és utána még aludni is majdnem olyan gyönyör volt, mint lapockáid csúcsai közt beeső hátadat csodálni.
persze nagylány voltál én meg a kisfiú, a szoba eltűnt ágyastul és baldachinostul, ahogy te magad is kiszivárogtál életemből. várj, ez nem is így volt; de mindegy most.
csak a play gomb maradt.
keresgélem a kibaszott ikeás ágyat, a szobát, amiből árad az a bódulat, ami majd' annyira downtempo mint a Morcheeba. keresnélek téged is- vagy csak a downtempót nőben, a lassú, ütemes szólót (haha), amit hallani is elég ahhoz, hogy a szoba minden atomja (saját testemmel együtt) összefolyjon, hogy ne a sebesség, hanem a lassulás irányítson.
hogy primitív, ősi ritmusra remegjen meg a nyakadra kifeszített bőr, ha ujjaimmal úgy teszek, mintha karmolnám.
kövérre hízna a szembogarad mellbimbóddal, titkos huzal köti össze a kettőt, nekem pedig hozzáérnem sem kell, mert a szoba, a béna kis ággyal, a rólóval, a play gombbal és a downtempóval kecses kis házassságot kötött, mi pedig belecsüccsentünk a közepébe, DIY innentől, ezt tudjuk is;
te holnap felkelsz, mert nagylány vagy már. de én alszom még egy kicsit.

jön a morcheeba decemberben budapestre, eszembe is jutottál, nagylány. meg hogy én nagyfiú lettem-e azóta, igen, ezen is merengtem egy kicsit. meg hogy, megölné-e soraimat, ha ezredmagammal hallgatnám a taktust, ami anno csak ránk tartozott; hogy 1.300 forintért hallgatom majd, amit akkor csak a play gomb meg te tudtatok

 otthon amúgy van béna kis ágyam, play gombom és downtempóm is.

Csak az a kurva roló hiányzik.

De ezt Te is tudod.

zsinóron

buta vagy, mondják nekem fentről,
zsinóron húzzák a csengőt. azzal jeleznek
nekem

A recepción persze nem,
itt gusztusos kis rézcsengőt nyomkodnak
és nem tudják, mennyivel jobb lenne egy

zsinór.

amikor pici voltam,
és a szemem sem volt ennyire zöld,
órákig üldögéltem, ha letettek.

még ha etettek is,
csak nézegettem csendben.

Untam magam persze, csak nem mutattam
anyámnak, apámnak
feszítse csak büszkeség szét:
na nem a mellüket,
hanem sajna: kettejüket.

amint beszélni kezdtem,
megnyitottam a csapot, melyet szívem
panasztartályához csapott
az isten,

eltátottam kicsi számat,
hangszálak rezegtek és visszhangzott a szoba
UNATKOZOM!

hát nézzenek oda!
mondta cinkosan és édesen
az apa

krómszín szeme böngészte az enyémet
de mondani soha nem akart semmit
inkább csak kacsintott cinkosan
és azt mondta:

Kössünk egy zsinórt a kukinkra.

halványzöld szemek kerekedtek nagyra.
papa?
Biztos jó ötlet ez?

Persze hogy jó, hosszú zsineget keresünk,
majd lazára kötöm
Mama meg ne tudja
megértetted, Manócska?

először tényleg kerestem zsinórt,
egyedül, mert nem tudtam,
hogy papa csak hülyül
velem

meg senki nem közölte,
hogy unalomra nem kötünk csomót,
a kukinkra meg pláne

Felnőttem azóta.
Nagy és zöld a szemem, csendben
Nézegetek rád és rád is

(A kávém reggel rádis)

bazdmeg, de unom már!
kiáltani viszont nem tudok,
inkább befelé fordulva keresem

a zsinórt,

amit aztán farkamra aggatok