Interstellar

Ki nem szarta még össze magát az Interstellartól? A magát kifinomultnak képzelő néző ezernyi indokot sorolhatna fel, amelyek már a film megnézése előtt borítékolták a pozitív fogadtatást. Ezek közül néhány:
- Nolanék, a váratlan húzások és csavarok mesterei
- Leonardo... öh, Matthew McConaughey egy A+ színészgárda élén
- Hans Zimmer komponál
- Űreposz, nagybetűvel
- valódi tudományos háttérmunkálatok (Kip Thorne)
Fenti pontjaim elméletben valóban összeállhatnának valami olyasmivé, ami után az ember csak ül, beszélne, de csak tátogni tud, az érzékenyebbek tán egy könnycseppet is elmorzsolnak, a hülyébbek pedig a mellettük ülőt böködik, hogy mi a szar is történt. A katarzis elmarad, és a végén még az öreg bácsi és néni is értették, hogy mi történt; na de ne rohanjunk ennyire előre. A relatív (höhö) savanykás bevezető után most pedig következzen kevésbé negatív összegzése a filmnek.

Nem tökölünk sokat az expozícióval, szánkba rágják, hogy valami van azzal a kurva könyvespolccal, pár apával sörözgetés a verandán, a Murphy-törvény ideologizálása és néhány könnycseppet követően már tíz, kilenc, nyolc, és a NASA krémje már főszereplőstül robog a világunkat megmentő expedíció előre tökéletesen kigondolt (és csak Michael Caine által ismert) terve szerint.

Az űr ábrázolása dicséretet érdemel, klausztrofób magány lesz úrrá rajtunk a sok vidám, kukoricatábla közt szaladgálás után. Sötét van és hideg, hőseink inkább alszanak gyorsan két évet, hopp, már ébren is vannak- érezzük, hogy a konfliktust nem a Naprendszerben (na de nem is az első órában) fogják meglelni. Elkezdődik a háttérben annyira nem leplezett konspiráció leleplezése, miszerint Matt Damon nem is egy tudós, csak egy bepánikolt akcióhős, aki nyilván meghúzza majd azt a kibaszott zsilipkart, hogy aztán lehessen izgulni meg egy kicsit a karfánkat szorongatni, mikor Cooper beilleszti a lukba a pöcköt. Megint előre szaladtam!

De a bajok valahol itt kezdődnek. Mielőtt Matt meghúzná a kart, hőseink szembesülnek azzal, amit a film fokozatosan épített fel bennünk: a világűr veszett nagy, mi veszett kicsik vagyunk, és bizony itt hiába ügyeskedünk, ki fogunk halni a francba, és még a családunkat sem láthatjuk viszont. Matt pedig meghúzza a kart, látszólag minden felrobban, a Nő és a Férfi pedig döbbenten figyelik azt, ami vélhetően az utolsó reményük volt a hazajutásra/ más bolygók kolonizálására. Ó, kérlek, add, hogy itt vége legyen! Az utolsó földlakók kiköhögik tüdejüket, Cooper meg Brand még pár éven keresztül megpróbálják növelni a népszaporulatot, de aztán vége.

Nem, az Interstellar fele ennyire sem pesszimista, Cooper ugyanis dokkol, gondolkozik, a mellékszereplők beledobnak a levesbe mindent, hogy kész legyen a zseniális terv. Cooper önző mód beleveti magát az eseményhorizonton túli habokba, míg Brand megmenekül, a néger pedig... várjatok, vele mi is történt? Mindegy, ezek szerint szerepben maradt.

Ami eztán jön, az a már -sajnos- Nolanéktól megszokott csavar és annak megmagyarázása. Nem, nem a fekete lyuk belső ábrázolása, az időutazás gondolata a gond, ez elmés játék, nincs is vele baj. Na de akkor mért az akadékoskodás? Hát A Szeretet miatt. Amikor beláttatják velünk, hogy az egész katyvasz a "másik fajról", a dimenziókról, a gravitációról, a fekete lyukakról meg az emberiségről csupán egy, felsőbb hatalom kezében összpontosul. Ez pedig a szeretet. Nem vicc, Cooper még az arcunkba is mondja ott, ahol az Űrodüsszeia Bowmanje legendás szavai hangzanak el (My God, it's full of stars!), szóval ahol kimondhatjuk a konklúziót, ahol a titokba bepillanthatunk, ott Cooper aszondja, szeretet.

A többi pedig még távolabb sodródik az ígéretes felépítéstől: mindenki megért mindent, az A és a B terv is beválik, apa találkozik agg lányával, és bazmeg a leglegvégén Coopernek még Brandért is van ideje elmenni. Sőt, Nolan egy közepes Columbo (Maigret, Poirot stb.) kaliberű detektívregény utolsó öt percéhez hasonlatosan magyarázza meg nekünk: igen, a bináris kód a porból, a lepotyogó könyvek, a féregjáratban összetalálkozó Brand és Cooper, ezek mind-mind ezért és így történtek, értitek kedves nézők?

Értjük.

Nincs elvarratlan szál, nyitva hagyott kérdés, nem érezzük, hogy milyen picik vagyunk, épp ellenkezőleg, inkább azt, hogy A Szeretet Ereje Mindent Legyőz, még a nagy, gonosz és hideg űrt (és a magunk előidézte apokalipszist is). Na de nem olyan rossz film ez, rengeteg kellemes csalódást hozott ez a cirka 160 perc. Ebből tán a legerősebb Tars, a sci-fi-ben elengedhetetlen mesterséges intelligencia pozitív ábrázolása. Nincs itt árulás, gonosz algoritmus (HAL), csak egy pihent poénokat durrantgató minecraft-lény, aki mindvégig kitart a küldetés mellett.

Külön köszönet McConaughey-nak, a 23 év videóüzeneteire adott reakcióit elnézve egy picit felfogtam a felfoghatatlant, vagyis milyen lehet egy óra hullámok elől menekvés után találkozni a közben már felcseperedett unokáiddal, vagy látni a fiadat, ahogy elveszti a hitét benned.

Ami a Tökéletes trükknél rendben volt -a fordulatos cselekmény olykor zavaros eseményeit felgöngyölíteni egy lenyűgöző magyarázatban- az itt nem elég. A moziból kisétálva azon törtem a fejem, hogy bárcsak Matt Damon felrobbantotta volna az egész űrhajót, és akkor nem látunk semmi hepiendet, a kukoricatáblák közt múzeumként berendezett házikót az űrben, vagy a bánatos, de eltökélt szemű Brandet egy marék kavics felett szomorkodni. Ugye látjuk, hogy nem szomorú, mert Ő Már Sejti, hogy Cooper úgyis odaér és akkor egymásra találnak?

Még egy szó Hans Zimmerről, aki az inszepsön-kürtök (nem vagyok fair, tényleg az egyik legnagyobb filmes zeneszerzőről van szó) után megint igyekezett maradandót alkotni. A taktusok amúgy röpítenek magukkal, nyilván Oscart is ér neki a tevékenykedése. Csak kár, hogy Philip Glass már pár évtizede ellőtte ezeket a poénokat. Mint ahogy Kubrick vagy Tarkovszkij a maga idejében megtette azt, amivel a maiak még mindig kínlódnak: eredetit mesélni, szépen.

(Ja, és aki innentől kezdve azt mondja nekem, hogy Dylan Thomas a kedvenc költője, kinevetem.)