Ottó a botor bokor

Fura dolgok kerekednek húgom elszólásaiból. Apám épp a nappaliban bóklászott, amikor Hugi felpattant a kanapéról, megölelte, majd ezt visongta pocakjába:
- Te fatörzs! Olyan kis cuki a hasad, mint egy bokor. Egy botor bokor.
Próbáljunk nem az eztán kitörő családi hahotára koncentrálni, hanem az utolsó két szóra. Egy botor bokor. Eszembe jutott a nagy Rímhányó, meg az elcsépelt népi bölcsesség, miszerint a magyar egy mekegő nyelv. De mi lenne, ha a magyar mogyor lenne? A mekegő motyogó, a bölcsesség pedig okoskodók mottój(a) és így tovább. Megfogant a gondolat, ezután pedig már senki sem állíthatott meg. "A" betűkkel csaltam néha. Meg archaizáltam is.

Ottó, a Botor Bokor

Hol volt, hol volt, volt olykor nyolc bokor. Okos, orosz bokrok voltak. Az okoskodó bokor Botond volt, a bolond Ond, a torz Zsolt. Kond, a ropogós bokor, Bob a lopós, Zorró a csóró, Rómó* a lotyó. Nyolc oroszról szólok, nyolc oroszt mondok: Ottó volt a botor.
Szombaton Ottó Oslóban bolyongott. Bob, Zorró és Rómó szónokolt Oslóról sok jót, mondotta Rómó: olykor Botond orrot kotor ott. Osló monokróm, ódon London volt. Pózoló lotyók, morcos goyok. A dombon torony volt, oldolt logó lógott:  "Koncolt Pók". Ottó Ouzót bontott, kortyolt. Nyolc rondót tolt, oszt' lotyókról gondolkodott. Volt nyolcvannyolc lotyó: sok popó és domborodó gombolt póló. A goy mondott sok jót lótyókról, Ottó nyolc koront* nyomott goy pondrónok.
Mosolygós lotyó osont. Ottót fogott. Csókolt. Szopott. Kondomot sodort, Ottó ofkorsz hogy morgott. Lotyó mozgott, robotolt, Ottó boldogon fogdosott. Most, ó, most! Ottó ondót ont. Lotyó bordó tomport tol,

Ottó pedig sajnos meghol.

*Nem összetévesztendő Tony Romóval.
*Korabeli fizetőeszköz.

Tikkadok

Matekozós poszt, érdemes mellé-közben ezt meghallgatni.

tik

tik

tik

tik

tik

tik

tikkadok
lelohadok
nincstelenül
rohadok

elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban

korhadt szívem
gyönge kezem
hasztalan tépem

elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban

agyam kérgét
mozzanatlan halál:
az idő eszi rég
én pedig:

tikkadok, rohadok és korhadok
térdeid elé borulok
reszketve kushadok

Ne haragudj!

elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban

ugye megértesz?
megvertél és legyőztél,
de már többet nem sértesz?

rám se nézel,
nevetsz és elszaladsz
pedig azt festettem: itt maradsz.

fáradok
kiszáradok.
tikkadok.

tik

tik

tik

tik

tik...

A Narancs meg Áder

(a szerző rendszeres olvasója a Magyar Narancs nyomtatott és onlájn cikkeinek)

Aszondja a Narancs, Janó a manó. Aszondja a Narancs, Áder maga a csornai Charles Bronson. Az Narancs még sok minden mást is mond, emitt. Csipás szemem vérerekkel egészül ki a cikk végére, pedig basszameg, viszonylag vidáman keltem fel az új év első napjának reggelén. Oké, volt már dél is. Romantikus és kevésbé megindító gondolatokkal zuhantam be hajnalban az ágyba.
Én is hallottam Ádert éjfél után. Apám és Kati figyelték velem a manó minden szavát. Összetartás, magyarnaklenni, új remény, új év, mostkell, satöbbi. Jó, nem adnék neki Oscart- de nem is arra figyelek, mennyire éli át saját (?) szavait. Nem, arra gondolok, hogy hú, liberálisként fideszes felmenőimmel oldalamon is úgy érzem, mindannyiunknak fontos az egység és a magyarság fogalmai. Azokat a fogalmakat, melyeket az elmúlt évtizedek szitokszóvá degradáltak, lehugyoztak, kiröhögtek, utóbb pedig leginkább szélsőségek ideológiájának részéve teszik. Jót kuncogunk a buékfannikám momentumon, ez már bájosan béna, gondolom magamban. Aztán beszélgetünk, sokat: hazaszeretetről, nemzetről, politikáról, perspektíváról és a többi, a pálinka-pezsgő-martini triumvirátusának fogyasztásakor releváns témáról. Négykor még arra gondolok párnával a fejemen, szétvetett végtagokkal hogy másnap lesz-e olyan buzgómócsing bárhol, hogy Áder személyének menjen vitriolos tollát előreszegezve.
Igen. Lett. A szerző neve narancsblog, igazából nem tudom hogy lehet egy gyereket ilyen hülyén  nevezni, bár manapság már bárhogy hívhatják szegény nyomorultaknak. A szerző tehát hagyott magának pár órát a regenerálódásra, fogat mosott, megette a maradék bejglit, majd leírta, amit jónak látott megjegyezni a köztársasági Bronson köszöntőjéről. A pazar publicisztika nem félt a baloldali rendíthetetlenség nemes eszméitől vezérelve önteni a szart Áder Manó fejére, a kommenteket olvasva pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy a cikk igazi újévi telitalálat.
Borzasztó, hogy a narancsblogban micsoda perverz késztetés rejlik. Hogy, a kurvaéletbe is, még szilveszterkor is azon töri a fejét, mi a faszért papol neki ez a bajszos pöcs, miért olvassa a súgógépet, miért van pofája kiállni, miért mímeli Bronsont, miért fideszes, miért bábu, miért koccint fannival, miért beszél, miért lélegzik, miért, egyszerűen basszameg, miért létezik. Akadjon a pezsgő a torkodon, te Manó! Na de majd holnap olyat írok, kefebajszod is megmerevedik, s meghasad az az ocsmány narancsszíved.

Persze értékeljünk reálisan. Egy érdektelen eseményről írtak érdektelen véleményt. Én meg csak ragozom tovább.