Trükk

Nem tudom, vagy nem akarom látni

Kikelni az ágyból kábé olyan örömteli volt mint anyámból kibújni. Igaz sokra nem emlékszem belőle, mindenki el tudja képzelni, milyen fájdalmas dolog is lehetett. Mármint felkelni. Szóval kikászálódtam, mert ki kellett. Huszonnégy éve a szülészorvos segített világra, de most csak Ákos miatt másztam ki ágyikómból. Félreértés ne essék, teljesen heteroszexuális vagyok, Ákos csak a rendezőm. És egy náci. Ezt úgy tessék érteni, hogy majdnem olyan kegyetlenséggel parancsol ki az ágyamból, mint anno Kovács doktor anyám méhéből. Hazudtam, nem is Kovács doktornak hívták, de úgyis mindenki elhiszi. Nem lényeg. Szóval Ákos miatt másztam ki szobám méhéből. 

Mert Ákos egy náci. Nem kiabál, nem üvölt, ő inkább az a csendes fajta náci. Vastagkeretes szemüvege szigszalaggal van rögzítve. Ebben nincs semmi kivetnivaló, csak gondoltam elmesélem hogy néz ki. Szakálla is van, ez már kicsit nyomasztóbb hatással van az összképre. Szinte kiabál velem az arcszőrzete: "Még egyszer", "Befogod", "Jó újra bazmeg". Aztán ott van ez az echte bölcsész szerkója, és még engem frocliz a Mizser hogy bölcsész vagyok, nahát Mizsukám te még nem láttad az Ákost! Mert ő aztán bölcsész. Árad a drapp pulóveréből és hanyagul lógó gatyókájából hogy kurvára élvezi a helyzetet. Ő rendez, én meg pitizek. 

Félreértés ne essék, Ákos mindezek ellenére jó gyerek. De hát valakit okolni kell az alváshiányért, nemde? Meg biciklidefektért? A nadrágszakadásért? Meg az éjjel kettőtől háromig szakadt nacóval betonon heverészésért? Várj... mit is akartam kihozni ebből a posztból? Tudja a franc.

Inkább csináljatok nekem egy kávét.

Eger-Trabzon-Eger

Nem, nem útvonaltervezés.

Inkább: ujjongás. Szavak nélkül valahogy így tudnám ábrázolni az Eger-Trabzon-Eger relációt:

Remélem mindenkinek kiesik a szeme. Akkor most mesélek egy kicsit, jó?

Mindig is imádtam dolgokat ellentétbe állítani egymással. Szerettem összehasonlítani a Balatont az Adriával, a csokifagyit a citrommal, a bélatelepi strandot a fonyódival (ezen a mai napig polemizálunk apámmal), szőkéket a barnákkal, stb. Csakhogy ezek egyszerű ellentétek: a Balaton jobb, mint az Adria, mindenki csokifagyit választ citrom helyett, a barnák pedig mindig jobbak a szőkéknél, kivéve ha nem. A bélatelepi strand kontra fonyódi ennél nehezebb tészta, hagyjuk most. A gond akkor jelenik meg, amint elhaványulnak a különbségek közti éles határok, vagy netán egyenesen meg is szűnnek. Eperfagyi vs. málna? Beatles vs. Stones? Szentendre vagy a II. kerület (ez csak nekem egyértelműen kiegyenlített, de sebaj)? És végül- harsona, fanfár és dobpergés, valaki neveletlenül köhint a háttérben:

Eger vagy Trabzon?

Eleve hülyeség két ilyen karakteresen eltérő várost összehasonlítani. Az egyik török, a másik magyar; emez tengerpart mentén és 2000 méteres hegyek lábánál fekszik, amaz meg szelíd lankákkal van körülvéve. Hagyjuk most, hogy jogszerű-e mindezek ellenére egymással szembefordítani a két várost. A blogom az enyim. A despotája vagyok, s így a témaválasztás is a kurvám. Nem fizetek érte, a stricije vagyok. Értjük már, ugye? Jó, jó.

-tehát-

Sétáltam már eleget mindkét városban, kamerával vagy anélkül, tollal és papírral, zenével a fülemben. Rövid lista az átlagos gondolatmenetekhez köthető szavakról emitt és amott:

Eger: öröm, világ, élet, esemény, véletlen, jövő, emberek, levegő (friss), buzgó, otthon, bor, könyv, nők, nap, csillagok, fák, írás, fáradtság        

Trabzon: szürke, keserű, tengerpart, eső, család, Nalan, holnap, Magyarország, tanítani, egészség, betegség, halál, egyedül, önsajnálat, vége, felnőni, megérni, hitvallás, tiszta cölibátus basszameg ez a sarka a világnak, levegő (pfuj)

A trabzoni létemet olyan shakespeare-i tragédiává torzítottam, hogy a végén már a hazajövetel is kevésnek bizonyult. Most persze minden szép és jó, tavaszodik, sok naplementét és napfelkeltét látok Eger utcáin barangolva. Egy szürkületet bámultam, pont ott, ahol múltkor a jelenés szerű zombi-lényt képzeltem a bokor alá. Nem kell aggódni, innentől csak giccsbe fordul a poszt, nem horrorba. A napnak már nyoma sem volt, vele átellenben már félig meghódította a sötétség az eget. A fák és házak felett viszont még hidegen, de valahol mégis kedvesen remegett a nap utolsó fénye. Kéken. Egyszerű, mélykék szín volt, olyan finoman folyta körül a házak és fák sziluettjeit, hogy romantikus énem lantért kiáltott:

Ég-tenger síma felszíne mossa
Finom habjával
öööh, nem
Kékes tenger-ég öleli körbe
A fákat: legyen az alma vagy körte

Pling! Elpattant a húr még időben a lanton. De az érzés megmaradt. A francért vagyok így oda két színért? Boldogságomra érthetetlen hévvel támadt dühvel rontottam. Nem tetszett, hogy ennyire kivételezek Egerrel. Biztos volt Trabzonban is ilyen! Sőt! Ennél különb. Még képet is találtam (első lejárt tekercsről):

És

Ott sem olyan csúnyák ezek a sziluettek. De amíg a trabzoni naplementék és szürkületek a remény alábukását, halálát, nemlétét festették elém, addig Egerben még két háztető szerencsés találkozása kék hangulatvilágítás előtt is a női szeméremre emlékeztet. Miért?

Miért éneklem az Under the Bridge-t a nyelvsuliból hazamenet, elkerülhetetlen párhuzamokat vonva Kiedis L.A.-je és az én Trabzonom között, miközben Egerben minden szomorkás zenét törlésre ítélek, és csak Sting meg Jamiroquai örömködnek a fülembe?


MIÉRT?

A kis ábra mindent elmagyaráz. Feleslegesen meg minek koptatom a szám.

Megvetett szavak

Folytatva a pszeudó-irodalomórát, elhatároztam hogy összegyűjtöm azokat a szavakat, amelyeket valamilyen okból nem szeretek papírra vetni. Mindig is rágódtam, milyen helye van az obszcenitásnak az irodalomban, és valószínűleg rágódni is fogok még egy darabig; egyes szavakat viszont egyszerűen nem vagyok hajlandó bepötyögni. Ezen szavaknak meglehet a helye más kezei alatt, de én talál túl nemesnek tartom a szóvetés művészetét. Vagy csak maradi, avitt köcsög vagyok. Viszont olyat nem fogtok olvasni tőlem, hogy...

Bármilyen jelző, segédige + fasz, pina: Ne már. Ez nem nyers erő vagy szókimondó érzelgés. Valamikor olvastam egy blogposztot, punciízű nyál volt a címe. Fúj.

Kúr, dug és baszik: Ejnye, na. NA.

Geci: Alattomos, sunyi szó.

Szopás: Csak ezt ne, geci...

Fanszőr: Eleve a szó kimondva. Mint valami rajongó szőrszál.

Ánuszrózsa: A lehető legbizarrabb testrész + virág kombó. Lefogadom hogy a nyelvújítók fetisiszta vonala követte el. Ánuszliliom? Ánuszmargaréta? Ánuszvirág?

Oké, letudtuk a kötelező részt. Most jöjjenek a többiek: fura, visszataszító tagjai a magyar szókincsnek. Vagy leginkább csak azok a szavak, amelyektől kiráz a hideg. Biztos ezt duruzsolta anyukám a fülembe babakoromban.

Málé: Tudom, ez nem obszcén. Pedig legalább olyan alattomos mint a geci. Csak úgy szétcsúszik az ember kezei közt. Málé.

Zsibvásár: Mi az a zsib? És mért kéne vásárt rendezni neki? Tudom, mindenki zsibong (szia, te vagy a következő a listán), de megfosztva a toldaléktól a zsib egy undok, harcias ízeltlábúra emlékeztet.

Zsír: Ez a szó rendben van, mert tökéletesen leírja, mit is jelent. Pont ezért undorító. Zsíros haj, zsíros bőr, zsíroskenyér, zsiradék, zsírkréta, zsírleszívás, zsiratófal, zsiráf, zsirály, elég.

Háj: Nekem semmi bajom sincs magával a fogalommal. Nem kötekedni akarok a kövérekkel, egyszerűen ez a két szó alakilag randa. Minden hájjal megkent! Ez mégis hogy hangzik? Mégis miért kenegetnének engem hájjal? Elszaladnék, kenegessék magukat.

Korpás: Alapvetően nem kötekednék, na de neveznek nem egy pékárut is korpásnak. Korpásnak! Mégis hogy kerül bele a korpa a zsemlébe? Dagasztás közben? Egy kamasz pékfiú belerázza hosszú fürtjeit a tésztába? Étvágygerjesztőként ajánlanék egy google képek keresést a szóra.

Zsombék: Mi a bajom a zs betűvel, de most komolyan? És kik azok a zsombék? Úgy képzelem, a zsomb valamiféle intelligens, agresszív domb lehet, szoros közösségekbe rendeződve. Ami még rosszabb: apám szerint az arcszőrzetem zsombékosan nő.

Elég. Most mondjatok ti.

Műfajt alkottam

Ha! Bizony.

A minap az egyik román erasmusos lánnyal hozott össze a sors. Sabina forgatókönyvírást tanul Bukaresten (nálunk van ilyen MA? kötve hiszem), mellette meg minden olyasmit művel amit egy forgatókönyvíró-palántától elvárhatunk: verset ír, színészkedik, meg újságot is ír. Mondanom sem kell, a két rokonlélek megtalálta egymást Wong Kar Wai - Chungking Expressz c. filmének fősulis vetítése után, alig öt percen belül pedig már az írásról igyekeztünk megosztani féltett gondolatainkat. Ilyenkor ezek már annyira nem is féltettek: amikor az ember felismeri, hogy a másik is ugyanolyan kételyekkel, bizonytalanságokkal küzd, ha írásról van szó, menten levetkőzi fenntartásait. Asszem. Legalábbis ez nálunk így működött. Aztán jött a kérdés, mely kiszegezett az egri éjszaka csillagokkal tűzdelt drapériájára: milyen műfajban írok? Ezt döntse el a kedves olvasó (amennyire tudja, talán illene egy ízléstelen online poll-t beágyazom), én mindenesetre elkezdtem hadoválni valamit a realizmus és a fikció békés kettőséről, a novelláról, bédekkerről meg a dialógusról. Nyilván nem hatottam elég meggyőzően, így hát az este hátra levő részében üveges tekintettel üvegeket ürítve végig ez motoszkált a fejemben: milyen műfajban alkotok?

Botor dolog lenne az elmúlt hat év nyolc blogjának cirka 4-500 posztját összevetni, a sok gépelt fonyódi papírlapot, a füzetek közepére firkantott sorokat, kedvenc műbőrkötésű naplóm bejegyzéseit átfutni majd mindebből levonni a nagy következtetést, ami valahogy egyébként így festene: Péter imádja sajnáltatni magát. Ilyen műfaj ugye még nem létezik (és a címmel ellentétben nem is akarom megalkotni).

Máshogy fogtam hozzá a kutatásnak. Tizennyolc, sőt, tizenöt éves korom óta püfölöm lelkesen a klaviatúrát, zsibbasztom el az ujjaim tolltartó izmait, mindezt az írás oltárán feláldozva. Mi lehet a közös pont? Alássan jelentem: a lustaság. Oké, nekifutottam egy nagyszabású Tolkien koppintásnak még tizenhat évesen, vámpírokkal meg minden hasonló fantasy-lénnyel (Stephanie Meyer tőlem nyúlt, igen) kitöltve a világom. Akkor csalódásnak éltem meg, hogy kétszáz (!) oldalnál elfogyott a lelkesedés. Úgy is maradt a remekmű, azóta viszont megmaradt ez az undok szokásom: ha valamit elkezdek, nem szeretem befejezni. No jó, ez sem teljesen pontos, inkább úgy mondanám, nem szeretem úgy befejezni, ahogy elkezdtem. Ezzel pedig elérkeztünk a casushoz.

Elkezdem csöpögősen? Befejezem bizarran. Beindul a sztori a valóság talaján? Tuti hogy elrugaszkodok a végére. Filmkritikával indítanék? Lesz belőle egy filozofikus eszmefuttatás amitől mindenki elriad. És így tovább. Tetszenek érteni?

A formula tehát a következő:

alapötlet (A érzés + A műfaj) >> unalom, kb. 30 perc írás után beüt >> eszelősbefejezés (B érzés + B műfaj)

A transzformáció végbemehet 30 perc, de akár két nap alatt is. A lényeg, hogy ahogy elkezdjem, úgy soha ne fejezzem be. Itt pedig eljött a történelmi pillanat, hogy a fenti formulát elnevezzem, vagyis új műfaj jöhessen létre. Íme az evolúciós folyamata a végső szónak, megosztom a legcsökevényesebbektől kezdve a legzseniálisabbakig mindet:

Diszblog (na ne), Balatonia (a tó királysága), Diploadoma (dinoszaurusz betegség), Staccato (ez még szolfézsról), éééés a nyertes végül: Fallacia!

Sem a falnak, sem a Lacinak nincs hozzá semmi köze. Az indok egyszerű. Rég tudjuk, hogy aki latin szavakat használ, a műveletlenebbek körében a művelt szerepében tetszeleghet. Pipa. Amit írok, a képlet alapján becsapja az olvasót. Pipa. Az eredeti, általam még ismert dolum szó meg sajnos leginkább úgy hangzik, mint egy ókori római csapatformáció. Ezért inkább a szinonimáját választottam, ami igaz kínosan közel van a fellatio-hoz, de ezen már nem akad fenn senki. Ugye?

Fallacia (latin: trükk, csalás, becsapás): A 21. században meghonosodott, szépirodalmi család legfiatalabb tagja. Rövid, elbeszélő jellegű műfaj, időnként párbeszédes alakban. Fő jellemzője, hogy két szembenálló
érzelemre, gondolatra vagy stíluselem kettősére épül fel. A fallacia a két ellentét közt éles váltással ugrik át, így egyértelműen meghatározható, a szerző mikor unta meg az írást fogott hozzá a második részhez. Ezt a kirívó pontot nevezik fallaciának, innen a műfaj neve is.

Na gyerekek, hol van ebben a posztban a fallacia?      (2 pont)

Reggel

Fel kéne ébredni, Peter. Nehéz, ugye?
Nyisd ki a szemed. Süt a nap. Ki vagy tikkadva. Száraz a szád, a nyelved és a torkod. Nézz ki az ablakon, ha már nem fáj a csipáktól a szemed! Nézz ki, és örülj a napnak. Fáj a hátad? Dobog a szíved, ahogy hirtelen felülsz? Elhasználódtál, Peter. Kicsit nyamvadt vagy, na. De nézd a napot! Ő sosem rest rád mosolyogni. Mosolyogj vissza. Millióan látják, amit most te, mégis intim pillanatról van szó. Szeretnéd azt hinni, hogy csak miattad, csak érted mosolyog. Hogy más nem látja, hogy más nem érti. Szeretődnek hiszed. Aki csak neked ad, csak érted van.
Még mindig reszketsz, ahogy ledobod tegnapi ruháidat. Magadra kapsz valamit, csak hogy frissebbnek tűnj. Hideg van. Keresed a napot arcoddal, mágnesként tapadsz az ablakra. A langyos napsugárnál nincs most édesebb. Menned kell dolgozni. Arcodba mar március első reggelének levegője. Papíron már tavasz van.

Bambán szédelgek le a völgybe. Köd kúszik fel és takarja el a napot. Szeretem az egyszerű dolgokat eposzi magasságokba emelni, ezért most azt képzelem, a remény és boldogság birodalmából alábukok a kétely és szürkeség tengerébe. Mint amikor Odüsszeusz ereszkedett a Tartarosz homályába. Muszáj volt mennie a fickónak, hogy aztán hazatérhessen Ithakába. Valahogy én is így festem le a Szépasszonyvölgy- Hajdúhegy relációt. Nem, inkább az albérletem és Eger viszonyát. Odakint csak sötétség és erkölcsi fertő leselkedik minden sarokban. Ilyen hely ez az Eger.

Felébredtél. Könnyű volt, mi?