Eger-Trabzon-Eger

Nem, nem útvonaltervezés.

Inkább: ujjongás. Szavak nélkül valahogy így tudnám ábrázolni az Eger-Trabzon-Eger relációt:

Remélem mindenkinek kiesik a szeme. Akkor most mesélek egy kicsit, jó?

Mindig is imádtam dolgokat ellentétbe állítani egymással. Szerettem összehasonlítani a Balatont az Adriával, a csokifagyit a citrommal, a bélatelepi strandot a fonyódival (ezen a mai napig polemizálunk apámmal), szőkéket a barnákkal, stb. Csakhogy ezek egyszerű ellentétek: a Balaton jobb, mint az Adria, mindenki csokifagyit választ citrom helyett, a barnák pedig mindig jobbak a szőkéknél, kivéve ha nem. A bélatelepi strand kontra fonyódi ennél nehezebb tészta, hagyjuk most. A gond akkor jelenik meg, amint elhaványulnak a különbségek közti éles határok, vagy netán egyenesen meg is szűnnek. Eperfagyi vs. málna? Beatles vs. Stones? Szentendre vagy a II. kerület (ez csak nekem egyértelműen kiegyenlített, de sebaj)? És végül- harsona, fanfár és dobpergés, valaki neveletlenül köhint a háttérben:

Eger vagy Trabzon?

Eleve hülyeség két ilyen karakteresen eltérő várost összehasonlítani. Az egyik török, a másik magyar; emez tengerpart mentén és 2000 méteres hegyek lábánál fekszik, amaz meg szelíd lankákkal van körülvéve. Hagyjuk most, hogy jogszerű-e mindezek ellenére egymással szembefordítani a két várost. A blogom az enyim. A despotája vagyok, s így a témaválasztás is a kurvám. Nem fizetek érte, a stricije vagyok. Értjük már, ugye? Jó, jó.

-tehát-

Sétáltam már eleget mindkét városban, kamerával vagy anélkül, tollal és papírral, zenével a fülemben. Rövid lista az átlagos gondolatmenetekhez köthető szavakról emitt és amott:

Eger: öröm, világ, élet, esemény, véletlen, jövő, emberek, levegő (friss), buzgó, otthon, bor, könyv, nők, nap, csillagok, fák, írás, fáradtság        

Trabzon: szürke, keserű, tengerpart, eső, család, Nalan, holnap, Magyarország, tanítani, egészség, betegség, halál, egyedül, önsajnálat, vége, felnőni, megérni, hitvallás, tiszta cölibátus basszameg ez a sarka a világnak, levegő (pfuj)

A trabzoni létemet olyan shakespeare-i tragédiává torzítottam, hogy a végén már a hazajövetel is kevésnek bizonyult. Most persze minden szép és jó, tavaszodik, sok naplementét és napfelkeltét látok Eger utcáin barangolva. Egy szürkületet bámultam, pont ott, ahol múltkor a jelenés szerű zombi-lényt képzeltem a bokor alá. Nem kell aggódni, innentől csak giccsbe fordul a poszt, nem horrorba. A napnak már nyoma sem volt, vele átellenben már félig meghódította a sötétség az eget. A fák és házak felett viszont még hidegen, de valahol mégis kedvesen remegett a nap utolsó fénye. Kéken. Egyszerű, mélykék szín volt, olyan finoman folyta körül a házak és fák sziluettjeit, hogy romantikus énem lantért kiáltott:

Ég-tenger síma felszíne mossa
Finom habjával
öööh, nem
Kékes tenger-ég öleli körbe
A fákat: legyen az alma vagy körte

Pling! Elpattant a húr még időben a lanton. De az érzés megmaradt. A francért vagyok így oda két színért? Boldogságomra érthetetlen hévvel támadt dühvel rontottam. Nem tetszett, hogy ennyire kivételezek Egerrel. Biztos volt Trabzonban is ilyen! Sőt! Ennél különb. Még képet is találtam (első lejárt tekercsről):

És

Ott sem olyan csúnyák ezek a sziluettek. De amíg a trabzoni naplementék és szürkületek a remény alábukását, halálát, nemlétét festették elém, addig Egerben még két háztető szerencsés találkozása kék hangulatvilágítás előtt is a női szeméremre emlékeztet. Miért?

Miért éneklem az Under the Bridge-t a nyelvsuliból hazamenet, elkerülhetetlen párhuzamokat vonva Kiedis L.A.-je és az én Trabzonom között, miközben Egerben minden szomorkás zenét törlésre ítélek, és csak Sting meg Jamiroquai örömködnek a fülembe?


MIÉRT?

A kis ábra mindent elmagyaráz. Feleslegesen meg minek koptatom a szám.