Adj időt!

Minden reggel ugyanazon az úton járok munkába. Ugyanazok a kanyarok, házak, ugyanaz a Fekete-tenger, ugyanazok a lámpák... Csupán tíz percig tart, de mégis megpróbálom a lehető legjobban kihasználni. Amikor utazom, olyan érzésem van, tényleg csak magam vagyok a gondolataimmal. Munkában ülni és pötyögni ezeket a sorokat sokkal kevésbé szabadabb érzés mint amit ma tapasztaltam idejövet.

Szóval van ez a lámpa valahol félúton. Kis számláló segíti a forgalmat, meddig tart a piros, mikor jön már a zöld, stb. Mint ahogy mindig, most is zenét hallgattam, s az álmos reggelen jobb dolgom nem is volt a lámpa visszaszámlálójának követésénél.

Tehát épp valami Massive Attack ment, így akarva-akaratlanul is megpróbáltam az ütemet összeegyeztetni a számlálóval. És nem igazán ment. Az agyam a zene ritmusát követte, így amikor a a számláló "kiesett" a zene üteméből, azt a látszatott keltette, hogy egyes másodpercek hosszabbak mint mások. Így az embernek egyszersmind az a hülye érzése támadt, hogy az idő folyása egy kaotikus, csapongó dolog, amelyet csak az agyunk próbál valahogy nemlétező medrében tartani.

Nyilván illuzió az egész, de mégis elmereng rajta az ember, ha még munkába érés előtt van öt perce. Már megint Weöres Sándort kell elővennem ha időről van szó:

Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő,
melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.
Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső
idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,
hol lassan múlik.
Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy
változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként
rávetődnek.

Ez az egész idő dolog egy nagy vicc. Hatéves korom óta bele lettem szuszakolva egy  kényelmes, de annál is határoltabb rendszerbe, ahol az év szeptembertől júniusig tart, a nyár a pihenésről és a következő lépés kiagyalásáról szól. És bármilyen nevetséges is, de 13 évnyi iskolapad után amikor először rendelkezhetnék úgy az időmmel, ahogy csak akarok, nem bírok elszakadni a sémától. Júniusig dolgozom, aztán hazamegyek, és kiötlöm mihez kezdjek a következő évben.

Azt hiszem felnőni azt is jelenti: érteni és kezelni az időt. Igazából tökmindegy hogy különösebb terv nélkül lézengsz a jelenben, vagy nagyravágyó álmokat kergetsz nap-mint-nap, ameddig van egy saját percepciód az időről. És épp ezért mindegy is, hogy a másodperc milyen tempóban mászik tovább, a belső (weöresi) idő az egyetlen, amit meg kell tanulnuk idomítani.

Egy éve sem, hogy egy hideg egri éjjelen részegen dülöngéltem hazafele a négysávoson. Valamiféle megmagyarazhátatlan okból kifolyólag a telefonom diktafonjára monologizáltam az idő relativitásáról, miközben minden második fát megölelgettem(?). De akármilyen mélyen is úszkáltam az alkohol delíriumában, világosan emlékszem a dilemmára. Nagyjából 30 perc a hazaút, még részegen is. Ezt az utat tényleg csak rajtam múlik, hogyan járom be, vagyis úgy osztom be az időmet ahogy akarom. Soma otthon alszik, ezért neki nem fog feltűnni, ha egy, kettő vagy öt óra alatt tenném meg az utat. Ami azt illeti, senkinek nem tűnne fel mi történik velem, épp ezért az idő teljes jogú uraként érezhettem magam. És talán ezért is álltam meg fákat ölelgetni. Mert kurvára mindegy volt, mihez kezdek az időmmel.

Elégedetlen állat az ember, amikor be van osztva az ideje, több szabadságért sír, amikor pedig eléggé szabad, több elfoglaltságért sóvárog. Életem dióhéjban. Épp ezért lesz a következő tetoválás ehhez kapcsolható (bár anyukám azt ajánlotta írjam ki magamból ahelyett, hogy magamra varratnám; hát kiírni nem volt elég sajnos):

A posztot pedig egy teljesen ide nem illő Godard-idézettel zárnám (Bolond Pierrot-ból):

"Egy nagy kérdőjel vagyok, a Földközi-tenger horizontja fölött lógva."

Pijeresítve:

"Egy kis kérdőjel vagyok, mélyen a Fekete-tengerbe mártva."

Örményország, turistaszemmel

A poszt kétrészes, első ízben egy szokásos beszámoló arról amit láttam. A második poszt majd este arról, hogy mit tapasztaltam!

Öt hónap. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy augusztusi érkezésem után először elhagyhassam Trabzont. A cél Örményország, ez a kis poszt-szovjet állam a Kaukázusban: két éve sajna kimaradt (a grúz kalandról itt lehet olvasni). Jelentem, bepótoltam a házimat: ismét Trabzonban ülve, vegyes érzelmekkel írom legfrissebb útibeszámolómat. Szarabb képek itt a posztban, jobbak a Pikcsörz fül alatt keresendők.

Grúzián át vezet az út Örményországba, a török-örmény határ ugyanis emberemlékezet óta zárva van. Az örmény nemzetközi kapcsolatokról majd kicsit később, most nézzük a túrát magát. A jó tizennyolc órás, egy átszállásos út Tbiliszin át vezetett Jerevánba, imígyen:

Nagyobb térképre váltás

Tbilisziig egy álom volt eljutni, szó szerint: végig aludtam mind a 12 órát, ahogy arra soha nem voltam képes azelőtt. Tbilisziben viszont belefutottam valamibe, amit Trabzon hallomásból sem ismer: a télbe. Aztán jött a második sokk: a sofőr (marshrutkának becézett Ford transit) láncdohányos, és a Jerevánba tartó hatórás buszút alatt ő bizony nem fogja felhúzni az ablakot. Ez eleinte nem volt probléma, de úgy háromezer méteren, erős havazásban (mínusz 15 lehetett) már kezdett zavarni, hogy a csávó még mindig nyugodtan pöfékel. Vacogva és álmosan érkeztem hát meg Jerevánba, ahol végül az egész vakációmat töltöttem; de mielőtt belevágnék a mondókámba, egy gyors lábjegyzet a sebtiben átkocsizott Észak-Örményországról.

Tessék elképzelni gyönyörű hegyeket. Zöld erdők és büszke bércek, kristálytiszta folyam a vadregényes út mellett. Mi kéne még?

Szovjet romantika! A kreatívnak soha nem nevezhető szovjet építészeti csodák valósággal megerőszakolják ezt az isteni látványt. Képzeljük el bármelyik pesti lakótelepet, kétszer lepukkantabb állapotban- a legszebb hegyek gerincén! Jó isten, Európában tüsszenteni sem szabad a hegytetőn, a ruszkik ehhez képest nagy szürke monstrumokat tojtak mindenhova. Ez még nem is lenne (annyira) nagy baj, megcsodálhatjuk az örmény építészet sajátosságát, a tufa, mint alapanyag használatát. A tufából kirakott, vakolatlan házfalak elsőre furcsán hatnak, de hamar megszokjuk (ld. kép).

A baj az, hogy a házak 90%-a annyira leharcolt, hogy egy hálózsák értékesebb, hasznosabb laknak tűnhet. Nem az örményeknek: Hovo, jereváni vendéglátóm állítása szerint a tető nélküli házakban is sokan élnek (!). És ezzel el is érkeztünk az ország szenvedéseinek egyik fő okához: a szegénységhez. A minimálbér úgy negyven rugó, az árak pedig alig alacsonyabbak az otthoniaknál. A világ 13 millió örményéből pedig 3 él csupán Örményországban, s a fiatalok nagyrésze már középsulitól igyekszik dobbantani Amerikába vagy Oroszországba.

Oroszt említve, a lakoság javarészt kétnyelvű (örmény és orosz), az angolt annyira durván nem nyomják mint a grúzok. Couchsurfön ismertem meg Marinát, aki viszont mindhárom nyelvet tökéletesen beszéli: ő lett első jereváni napom idegenvezetője.

Az új nap hálátlan, akkora köd telepedik rá a városra, hogy "az orromig nem látni, nemhogy az Ararátig". Megmásszuk a Cascade-ot, ezt a hatalmas lépcsőt, ami szinte kivezet a városból annak ellenére, hogy a központból indul. A csávó, aki egész Jerevánt (át)tervezte, a lépcső lábánál görnyed nagy komolyan tervei fölé:

Amúgy az egész városon látszik a monumentalitás utáni kétségbeesett hajsza: néhány parki sétány olyan széles, hogy egy kifejlett Diplodocus is kényelmesen végigszambázhatna rajtuk. Amúgy a Cascade környéke tele van meglepetéssel, ilyen pl. a hidegben fagyoskodó Botero-szobor:

Vagy ez az ismeretlen művész kreálta borzalom (bocsánat műkedvelők):

Félidőnél a lépcsőről így föst a tér, ahonnan indultunk:

A lépcső teteje, ahonnan az Ararát teljes méltóságában megmutatkozhatna, most inkább ködbe bújik az egész várossal együtt. Szart sem látni, így aztán az egyetlen fotóznivaló téma is csak Marina:

A napot fáradtan, teázgatva fejezzük be: este találkozom Hovóval, aki német barátnőjével lakik egy kis központi lakásban. Hadd szabadkozzak egy kicsit: a terv az volt, hogy Jereván után átugrom Hegyi Karabakhba, a legkirályabb nevű nemlétező országba. Sajnos a zimankó ellehetetlenítette a dolgot: se látnivaló, se járható út nincs a tél derekán. Szívás.

Viszont pár nap múlva az idő javulni kezd, s egyik késő délután az Ararát is előbukkan. Valami nagyon szép is lírai hasonlattal szerettem volna érzékeltetni, milyen is látni élőben A Hegyet, de a "kurva nagy" jelzőnél semmi sem működik jobban. Mintha egy óriás otthagyta volna az örmény síkságon, irreálisan nagynak tűnik (5165m) a palacsintához hasonuló Jerevánhoz képest. Az Ararát egyébként az ország jelképe, már a határon kapott szexi pink bélyeg jelezte, hova tartok: az Ararát és a kis-Ararát háromszöge dísziti a kicsi pecsétet. A legenda szerint a két hegy két nővér, akik annyit civakodtak, hogy végül "szétültették" őket, így keletkezett a két Ararát-hegy. Arra gondoltam, a magyar hegységeknél civakodóbb bizonyára nincsen a világon...

Amúgy az országban mindent a hegy után neveznek el. Korántsem túlzok, van Ararát:

- focicsapat

- sör

- cigi

- együttes

- dal

- gyümölcslé

- ruhamárka

- könyv

- hotel

- vendéglő

- gyufa

De nem is csigázom az olvasót, íme a hegy (fakó tudom, de az időjárástól ennyire tellett):

A kép egyébként az örmény népirtás emlékműnél készült (a népirtásról egy külön posztban majd). Emez pedig így néz ki:

A városba visszamászva feltűnik, hogy a régi Jereván felújítása még mindig zajlik. A kevésbé forgalmas utcák és a sugárutak közti éles kontraszt:

A képeim itt elfogytak (az utolsó tekercs még tart). A napjaim csendben teltek, sokat sétáltunk, filozofálgattunk és annál is többet ettünk. A lángostésztába töltött meggylekváros izéért például már most sírni tudnék, a dönert pedig úgy megtömik hússal hogy a felénél jóllaksz vele.

A posztot este folytatom, a már említett szegénységen és népirtáson túl írok az azeri konfliktusról, meg úgy nagy általánosságban miért volt olyan keserédes szájízem az országot elhagyva.