Kifogyott az üzemanyag?
Dehogy! Csak máshova csorog. Csöpög. Na jó, épphogy csepereg. Van, de mégsem látható. A trabzoni esőhöz szeretném hasonlítani. Konstans csepereg, s úgy áztat el, hogy észre sem veszed. Bőrig áztat, pedig épp az imént még alábecsülted. Ez nem is eső, mondod! Kell a fenének az ernyő, gyerünk ki. Kilépsz az utcára, borús az ég, de a szürkés felhők lazán fonódnak össze, s köztük milliónyi apró nyíláson szivárog át a napsütés. Aránytalanul élesek a fények: egy ormótlan fotóstúdióban érzem magam. Az eső? Nem is esik. A járdán végigsétálva fel sem tűnik, hogy az imént még világosszürke beton sötétre vált. Talán mégis kellett volna az ernyő. Meleg vízcseppek folynak le homlokomon, összemaszatolva szemüvegemet. Mégis esik. Talán nem ázok meg annyira. Ugye? Tudom, lebecsültem az imént. De hisz olyan jelentéktelennek tűnt. Úgy volt, hogy nem is lesz többé már ilyen. Nemhogy még bőrig is ázok. Ázol. Mert ez most már nem is rólam szól, igaz? Hanem rólad. Arról, hogy a benzin-analógia tulajdonképpen alapjaiban hibás. A benzin ugyanis az én működésemhez kell, most viszont már a te működésedről beszélünk.
Azt hitted, kifogyott az üzemanyag, mi? Pedig én zakatoltam szépen az elmúlt két évben is. Mégis neked hiányzott jobban. A végén még kiderül, hogy ide jártál tankolni; így pedig borul a hasonlat is.
Én pedig közben bőrig áztam.
