2014. március 4., kedd

Műfajt alkottam

Ha! Bizony.

A minap az egyik román erasmusos lánnyal hozott össze a sors. Sabina forgatókönyvírást tanul Bukaresten (nálunk van ilyen MA? kötve hiszem), mellette meg minden olyasmit művel amit egy forgatókönyvíró-palántától elvárhatunk: verset ír, színészkedik, meg újságot is ír. Mondanom sem kell, a két rokonlélek megtalálta egymást Wong Kar Wai - Chungking Expressz c. filmének fősulis vetítése után, alig öt percen belül pedig már az írásról igyekeztünk megosztani féltett gondolatainkat. Ilyenkor ezek már annyira nem is féltettek: amikor az ember felismeri, hogy a másik is ugyanolyan kételyekkel, bizonytalanságokkal küzd, ha írásról van szó, menten levetkőzi fenntartásait. Asszem. Legalábbis ez nálunk így működött. Aztán jött a kérdés, mely kiszegezett az egri éjszaka csillagokkal tűzdelt drapériájára: milyen műfajban írok? Ezt döntse el a kedves olvasó (amennyire tudja, talán illene egy ízléstelen online poll-t beágyazom), én mindenesetre elkezdtem hadoválni valamit a realizmus és a fikció békés kettőséről, a novelláról, bédekkerről meg a dialógusról. Nyilván nem hatottam elég meggyőzően, így hát az este hátra levő részében üveges tekintettel üvegeket ürítve végig ez motoszkált a fejemben: milyen műfajban alkotok?

Botor dolog lenne az elmúlt hat év nyolc blogjának cirka 4-500 posztját összevetni, a sok gépelt fonyódi papírlapot, a füzetek közepére firkantott sorokat, kedvenc műbőrkötésű naplóm bejegyzéseit átfutni majd mindebből levonni a nagy következtetést, ami valahogy egyébként így festene: Péter imádja sajnáltatni magát. Ilyen műfaj ugye még nem létezik (és a címmel ellentétben nem is akarom megalkotni).

Máshogy fogtam hozzá a kutatásnak. Tizennyolc, sőt, tizenöt éves korom óta püfölöm lelkesen a klaviatúrát, zsibbasztom el az ujjaim tolltartó izmait, mindezt az írás oltárán feláldozva. Mi lehet a közös pont? Alássan jelentem: a lustaság. Oké, nekifutottam egy nagyszabású Tolkien koppintásnak még tizenhat évesen, vámpírokkal meg minden hasonló fantasy-lénnyel (Stephanie Meyer tőlem nyúlt, igen) kitöltve a világom. Akkor csalódásnak éltem meg, hogy kétszáz (!) oldalnál elfogyott a lelkesedés. Úgy is maradt a remekmű, azóta viszont megmaradt ez az undok szokásom: ha valamit elkezdek, nem szeretem befejezni. No jó, ez sem teljesen pontos, inkább úgy mondanám, nem szeretem úgy befejezni, ahogy elkezdtem. Ezzel pedig elérkeztünk a casushoz.

Elkezdem csöpögősen? Befejezem bizarran. Beindul a sztori a valóság talaján? Tuti hogy elrugaszkodok a végére. Filmkritikával indítanék? Lesz belőle egy filozofikus eszmefuttatás amitől mindenki elriad. És így tovább. Tetszenek érteni?

A formula tehát a következő:

alapötlet (A érzés + A műfaj) >> unalom, kb. 30 perc írás után beüt >> eszelősbefejezés (B érzés + B műfaj)

A transzformáció végbemehet 30 perc, de akár két nap alatt is. A lényeg, hogy ahogy elkezdjem, úgy soha ne fejezzem be. Itt pedig eljött a történelmi pillanat, hogy a fenti formulát elnevezzem, vagyis új műfaj jöhessen létre. Íme az evolúciós folyamata a végső szónak, megosztom a legcsökevényesebbektől kezdve a legzseniálisabbakig mindet:

Diszblog (na ne), Balatonia (a tó királysága), Diploadoma (dinoszaurusz betegség), Staccato (ez még szolfézsról), éééés a nyertes végül: Fallacia!

Sem a falnak, sem a Lacinak nincs hozzá semmi köze. Az indok egyszerű. Rég tudjuk, hogy aki latin szavakat használ, a műveletlenebbek körében a művelt szerepében tetszeleghet. Pipa. Amit írok, a képlet alapján becsapja az olvasót. Pipa. Az eredeti, általam még ismert dolum szó meg sajnos leginkább úgy hangzik, mint egy ókori római csapatformáció. Ezért inkább a szinonimáját választottam, ami igaz kínosan közel van a fellatio-hoz, de ezen már nem akad fenn senki. Ugye?

Fallacia (latin: trükk, csalás, becsapás): A 21. században meghonosodott, szépirodalmi család legfiatalabb tagja. Rövid, elbeszélő jellegű műfaj, időnként párbeszédes alakban. Fő jellemzője, hogy két szembenálló
érzelemre, gondolatra vagy stíluselem kettősére épül fel. A fallacia a két ellentét közt éles váltással ugrik át, így egyértelműen meghatározható, a szerző mikor unta meg az írást fogott hozzá a második részhez. Ezt a kirívó pontot nevezik fallaciának, innen a műfaj neve is.

Na gyerekek, hol van ebben a posztban a fallacia?      (2 pont)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése