S.B.

Trabzoni létem kulcsmomentuma volt. Suzy Blondin-nak hívták a leányzót, másodmagával érkezett koszos kis albérletünkbe. Azokban a napokban nagyon pörgött a couchsurf-ös profilunk, hetente váltogatták egymást az utazók; mind Irán felé igyekeztek, nálunk (vagyis Trabzonban) a vízum miatt álltak meg. Vendégeinknek adózva némi tisztelettel megkockáztatom, hogy könyvet lehetne írni a történeteikből; de mivel ez (mármint a könyvírás) köztudottan a kriptonitom, hunyjunk is inkább szemet az elcsépelt szólás felett. Suzy Blondinról szeretnék írni, nem pedig tovább folyatni az önsajnálat csapjait.
Suzy megjelenése igen szimpla, mégis méltóságos és tisztelet parancsoló volt. Szerettem túlmisztifikálni az első találkozásokat, és mivel egy olyan nőről volt szó, aki úgy tetszett hogy tulajdonképpen nem is tetszett, megtette a maga hatását. A most ereje szippantott be minket: bármelyik nap megkaphatták a vízumot és lelécelhettek tőlünk. Minden nap tanítottam, aztán pedig minden este vele voltam, kifulladásig.
Plátói volt persze az egész, még mindig a Nalan taposta lukat próbáltam simogatni, hátha attól elmúlik; Suzy minden este várt, én pedig minden este várattam. Volt egy kamerája is, én pedig előadtam szokásos pökhendi mondókámat arról, hogy az analóg jobb, legalábbis eredetibb a digitálisnál. Jellegzetes félmosolyra húzódott szája, és nem szólt semmit. Ilyen volt, amikor szavak nélkül cáfolt rám. Később pedig arról is meggyőződtem, hogy százszor jobb szeme van a fotózáshoz, mint nekem, vagy bárkinek akivel addig összehozott a sors.
Csapongok, tudom.
Szóval Suzy életet lehelt ostobán tétlen trabzoni napjaimba. Már szinte megszoktam hogy jelen van. Az esti iszogatások és elmélkedések is megszokottak voltak; kívülről fújtam, hol kelik majd át a határt, Teheránból melyik busszal mennek Türkmenisztánba, aztán Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán és végül Kína. Olyan könnyed téma volt ez, mint kebabot rendelni szerencsétlen motoros futárral éjjel háromkor, 4 török líráért.
Két hét után megkapták a vízumot; hazaérkezve munkából közölte Suzy, hogy másnap hajnalban indulnak.
- Maradhattok még.
- Jöhetnél te is.
Életem legegyszerűbb beszélgetése, de a rezgései néha még most is visszaverődnek bizonytalanság uralta napjaimban. Illetve azok kongó ürességében. Álltam előtte, ő meg elmosolyodott. Most már tudjátok, csak félmosolyodott.
- Gyere velem. Hagyd itt a munkád. Van pénzed. Ki tudja mikor lesz megint. Gyere. Megvárjuk a vízumod. Megint elmész Iránba. Meg a sok isztán. Kínáig biztos velünk tudsz jönni. Velem.
Ez most nyilván forgatókönyvhöz méltó monológ, pedig (amennyire emlékszem így két évvel utána) valóban így hangzott. Ott volt amiért mindig sírtam: a véletlen olyan lehetőséget szült, ami hónom alá nyúlva kihúz az önsajnálat hamvedréből. Feketén dolgozok, nincs felmondási idő, szerződés, semmi nem köt ide. Nalan már négy hónapja kidobott. Senkim és semmim nincs Trabzonban. De azon kívül sem.
- Jó lenne.
Csend a válasz, meg a félmosoly. Másnap hajnalban Suzy és Lucile felcuccolnak, és lelépnek a grúz autópálya felé. Egy hét múlva elmondom neki, hogy szerettem volna vele menni. Még egy hét, ő már valamelyik isztáni motelban üldögél, és közlöm, szerettem volna megcsókolni.
Erre csak annyit ír: "most csendben mosolygok". Hát ki nem találtam volna bazdmeg. Én is mosolygok amúgy saját gyávaságomon. Még most is. Suzy elérte Kínát, aztán hazaért Franciaországba; azóta Mexikót meg Közép-Amerikát is bejárta.
Két év, és hiába hangoztatom, hogy soha, semmit nem bánok meg, mert az megmérgezné a jövőmet; mégis itt üldögélek szilveszter estéjén egy hotel recepción, ismerkedve a Pink Floyddal, és arra gondolok, milyen lett volna Suzyval átvágni az isztánokon, lefotózni rosszabbul amit ő is lelő, úszni a Kaszpiban, vagy a kirgiz pusztát átszelő autópályán nézni a naplementét, és sírni, mert ennél csodálatosabb dolog aligha akad ezen a kibaszott világon.

Annyit már tudok, hogy az autópályán állva, félmosolyogva, ezt fogom hallgatni:
(tudom nehéz meghallgatni azt, amit belinkelek, de ha már idáig elolvastátok, ez a hat perc sem fog fájni)