Daimón

bután vagyok már megint
ez gáz
hogy nincs ahova és akihez,
csak amihez, tárgyak vannak,
kalapálnak, dobognak és dörömbölnek,
akarnak, követelnek, tegyem helyükre őket.

nincs semmi a helyén, és ahelyett, hogy ez lenyűgözne, egyre jobban aggaszt. ahogy a dolgok a nemhelyükre esnek, egyre jobban ráncolom a homlokom, és azt kívánom, hogy a kis vakarék bárcsak ne pont oda pottyant volna!
semmi nem pottyan csak úgy oda, Péter! ezt súgják a füledbe, te pedig lassan becsavarodsz, mert hiszed hogy csak úgy pottyanak a dolgok, cél nélkül, na de akkor miért zavar, hogy nem tudod őket mozgatni? odaejteni, ahova valók. egyáltalán hova valók?

egy okos nő a minap azt mondta, az alkotók halála a felvilágosodás, a racionalizmus és minden egyéb eszme, ami szakított az ókor dajkameséivel. azt is mondta az okos nő, hogy a daimónokra sokkal kényelmesebb lehetett hagyatkozni anno, mint manapság azért alkotni, hogy kiröhögjenek, megvessenek, elvárásokat támasszanak. milyen vígan virágozhatott az alkotói fantázia, amikor, ha megkérdezték a művészt, ugyan mikor készül el a műve, ő csak békésen annyit mondott "Georgios bazmeg, a daimónomnak most épp jobb dolga van, menjél csak vissza lapátolni", Georgios pedig engedelmesen visszament lapátolni. művészünk pedig heteken át békésen csinálta a semmit, aztán a daimón vagy jött, vagy nem.
ma? ha a fenti párbeszédet vesszük mintának, művészünk felelete igen különböző lenne.
- Stelios bazmeg, egész nap csak henyélsz, asszed az írásból meg lehet élni? Felkopik az állad, bezzeg én kemény munkával tartom fent magamat. Kezdj végre valamit az életeddel!
- Igazad van Georgios, egy lusta, semmirekellő alak vagyok. Jobb is, ha elkezdek dolgozni egy tisztességes munkahelyen. Picsába az írással, amúgy is kihagytam egy csomó nyelvtanórát ötödikben.
Steliost ezt követően azért még néha meg-megkísérti a daimónja, ilyenkor elmegy berúgni, majd titokban papírra veti a gondolatait, de úgyis csak a fiók kíváncsi rá.

régen minden jobb volt.

kurva daimónok, ilyenkor hol vagytok?