Ikszedik felvonás

Régen akartam írni egy regényt. Az lett volna a címe "Csodára várva". Olyan találónak éreztem, hiszen minden barátomon, szeretőmön, ismerősömön, a világon keresztül azt éreztem, pillanatnyi, kényelmes mozdulatlanságba dermedtek, várva, hogy történjen valami. Valami csodás, valami szörnyű; tökmindegy. Csak mozduljon a világ valamerre.

Igazából nem dereng, miről szólt volna a regény. De a Fekete-tenger partján valahogy ismét beugrott a cím. A szar az, hogy amíg a regényt írtam volna, magamat felülhelyezve, mintegy evidenciaként kezeltem hogy én nem várok a csodára, mert tudom, hol keressem; most viszont Trabzon utcáin járva úgy föst, én vagyok az egyetlen, aki a kiszámíthatatlan, lenyűgöző változóra vágyik. Ami az elején gyerekes epekedés és tinédzserkorszakot idéző dalolásként indul, az egy kicsit érettebbe fordul, majd háttérzene nélküli kesernyés lamentálásba torkollik.

Igazából nem tudom, miről szól ez a regény. Szerény személyem harca a török törvénykezés ellen? Tapasztalatszerzés a távoli Közel-Keleten? A tiltott szerelem nem létező, vagy legalábbis, elég zöldes árnyalatú gyümölcseinek leszakajtása? Írói vénám kitapogatása (végre)? Nosztalgia? Vagy csak szimpla útkeresés a honi lét útvesztőjéből? A válasz pedig egy szép, kövér nem tudom. Miért is várna csodára az ember, ha tudja, mihez kezdjen?

Jól mondtad az előző kommentben édesapám, "A rémület a mi legfőbb ihletőnk" (honnan az idézet?). Sőt, mintha az egyetlen lenne. Akkor mégis megvan a csoda, amire várok. A változás kiszámíthatatlan és néha kegyetlen szele, mit szele, hurrikánja az, ami után sóvárogtam egész nyáron, előző évben. Most jól pofán csapkod, hogy piros arccal szaladjak vissza, ahonnan jöttem: a biztos unalom posványába. A büszkén kiépített kis egri váram, kapcsolatok és szerelmek laza köveivel kirakva, dadogva bár, de állt: én pedig felülhettem tákolmányom tetejére, s elhittem, csináltam valamit. Pedig szalmakunyhónál is gyöngébb volt. Fújja el a kurva farkas, én meg szaladjak Trabzonig szalmát keresni!

Valamikor csak rájövök, hogy keseregni a tengerparton, éjfélkor, egyedül még a szalmagyűjtögetésnél is haszontalanabb.