Todo es mentira la verdad"
Mondja Manu Chao. Inkább énekli.
Tegnap azt álmodtam, hogy apám koncertjén vagyok. A legszebb darab közben azonban valakit elkezdett zajongani mögöttem, és hiába tiltakoztam, csak nem hagyta abba. Megfordultam, és felismertem, hogy egy középiskolai ismerős, akit soha nem bírtam. Megfogtam a fejét, és belevertem a szék támlájába, míg nem véres lett a szék és a kezeim is. A koncert félbeszakadt, és általános iskolás alsó osztályos osztályfőnököm, Jutka néni jelent meg. Magyarázatot követelt, mire én felálltam helyemről (egyik kezemmel még mindig fojtogatva ellenfelemet), és beszélni kezdtem:
Szeretnék elnézést kérni mindenkitől. Az egész közönség jól tudja, hogy az előadó fia vagyok, és nálam senki sem szeretné jobban elejétől a végéig élvezni a koncertet. Végtelenül sajnálom, amit tettem, de azt hiszem ahhoz, hogy mindannyian nyugalomban hallgassuk végig a zongorajátékot, el kellett hallgattatnom. Tisztában vagyok vele, hogy túl erőszakos voltam, ezért elnézést mindenkitől (lazítok a szorításon, majd elengedem a véres fejet).
A közönség tapsol, ellenfelem pedig hitetlenkedve bámul. Én csak mosolygok rá; mindenki visszaül a helyére. Én pedig felébredek.
Vegyük elő ismét azt a két sort!
"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"
Ma azon törtem a fejem (amikor épp nem a fogam hasogatta azt), hogy mennyi igazság van ebben az idézetben. Hazudunk szüleinknek, hazudunk a szerelmünknek, hazudunk a barátainknak, a világnak. Kisgyerekként a szülői, jótékony büntetést igyekezzük kikerülni. Kamaszként dacból hazudunk. De a legrosszabb akkor lesz, amikor felnövünk. Nem fogadjuk el a vereséget, énünk defektusait, hiányosságainkat, és inkább hazudunk (vagy: csak hazudunk). Mi az igazság? Kinek tartozunk teljes, őszinte vallomással? Kell egy kis sötét sarok, ahova csak mi látunk be, ahova csendben lekuporoghatunk, és kisírhatjuk, ami a szívünket- lelkünket nyomja. Közben azt képzeljük, milyen szánalmas a magányunk, és sóvárgunk, hogy valakivel megoszthassuk legmélyebb fájdalmainkat is. De kijövünk a kis sarokból, meggyóntuk a koszos helységben minden bűnünket, amiket túl büszkék (vagy inkább gyávák) vagyunk felvállalni, és folytatjuk ott, ahol elkezdtük. Ismét legszebb arcunkat mutatjuk, keressük a kényelmes szituációkat, a minket kedvelő embereket, a megléphető kihívásokat. Fújjuk tovább torz képünk lufiját, a koszt meg szépen belapátoljuk a sarokba; úgyis ritkán járunk arrafelé. Amikor pedig a lufi elég nagyra nőtt, elfelejtjük a koszos sarkot, elfelejtjük becsületünket, józan eszünket, és onnantól kezdve a hazugság válik az igazsággá; s nem szomjazunk többet az őszinteségre.
(...)
Az író kézen fog minket, és elvezet a koszos sarokba. Rámutat, de takarítani már nem fog; az ő dolga csak, hogy elmondja:
"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"
A Föld a hazugság tisztitótüze.
VálaszTörlésItt minden hazug körülöttünk.
A dolgok ál-vakósága.
Önnmagunk ál-sokasága.
S az ember agyban még az igazság is táncol,
egyszerre minden igaz és egyszerre semmi sem igaz.
A hazugság áradatból az egyetlen kivezető út éppen az
mely a leghazugabbnak látszik: A KÉPZELET.
A sok ál-valóság közt képzeletedre van bizva
az igazi valóság helyreállitása.
Nem a hegy és nem a völgy a valódi, hanem a szépség melyet képzeleted a hegyek völgyek formáin élvez, és a jelenségvilág ál-végtelenjéből képzeleteden át vezet az út
a benned rejlő igazi végtelenbe.
Más a képzelet, és más a képzelődés.
Ahogy más a beszéd, és más a fecsegés.
A képzelődés az ÉLET törvénye szerint működik
és az éhen maradt vágyakat köddel eteti.
A kápzelet a LÉT törvénye szerint működik és amit megteremt
MŰALKOTÁST, TETTET, Gondolatot valódi és igaz.
Weöres Sándor