A betűk, nem a barátaim

És már megint hazudnak a betűim. Szeretnek sorba állni, felvenni a szavak és mondatok formációit. De az én betűim csak ácsorognak tétlenül. Pont ahogy jómagam is szoktam. Ácsorognak, és várják a csodát (ácsi, ezt már olvastam valahol…). A sült galamb és a taps már rég nem használ, mint ahogy egy döglődő kapcsolatnak sem használ a csók. Bocsánat, egy különbség van: míg a kapcsolat tényleg döglődik, addig a betűk mindig ácsorogni fognak, várva, hogy pálcával feléjük suhantsak, rájuk kiáltsak „Csatarendbe!” s elégedetten hátradőljek, amint szépen rendeződnek.

Érdekes, mennyire bután tudunk viselkedni. Amikor a dolgok nincsenek rendben, nincs elég pénzünk, aggódunk a munka, egészség stb. miatt, arra vágyunk, hogy ezek a problémák megoldódjanak. Ha lehet, varázsütésre. Megígérjük, hogy jók leszünk, egészségesen fogunk enni, időben és elégszer fekszünk le másokkal, és rendesen fogunk dolgozni. A lelkünket is eladnánk, csak hogy a szenvedésünk véget érjen.

De mi van akkor, ha véget ér? Mivel bajaink pitiánerek, általában azért mégsem olyan eposzi a fájdalmunk. Állunk bután; imáinkat meghallgatták. És nem csinálunk semmit. A betűk engedelmesen ácsorognak még mindig. Már egy intés is elég lenne nekik, hogy megmoccanjanak. De ha nincs páni félelem, nincs motiváció, és az amatőr csak dadog a betűknek, akik tehetetlenül tárják szét képzeletbeli kezeiket.

Szeretnék örökre eltévedni, örökre utat keresni. Örökre kétségbe esni. Örökre elhagyva lenni. Vagy csak… lerázni a középszerűség béklyóit. És őszintén, jól írni.