Én megmondtam. Borral sokkal jobb írni. Trabzon nem hitte el, de Eger bebizonyítja. A felállás a régi: péterke plusz bor no meg egy qwertz billentyűzet. Hajrá.
Sokan igyekeznek róla hazudni, de a nőnek igenis van illata. Ja. Al Pacinoék még filmet is csináltak belőle, azóta talán túl méjnsztrím lett és a sok köcsög nem hiszi el, hogy van. Pedig van! A baj csak az, hogy nem mindegyiknek. A tudathasadás szélén egyensúlyozva próbálom kifejteni hogy mi a faszról írok (újfent).
Tehát. A nő illata. Nem az asszonyé; ahhoz még túl fiatal vagyok hogy érezzem. Ezzel le is buktattam magam: a kulcsfontosságú szempont ugyanis (már ami az asszony illatát illeti) hogy érezzük-e. Mert hiszen bármily bagatell dolognak is tűnik (elvégre "szag"- ról beszélünk, azt meg minden orral megáldott egyén érzi), mégsem olyan egyértelmű az érzékelése. A jelenléte.
A helyzet az, hogy az én fétisem a nő illata. Ha nem tetszik, iszom tovább a boromat. Ha tetszik, akkor... na jó, akkor is iszom tovább a boromat. De beférkőzik a bőröm alá. Az orromon át felszívódik, a kis receptorok villámsebesen közvetítik az agynak, ott pedig a tudatom, amit ki tudja, micsoda boszorkányság állított össze, szóval a tudatom közli: bingo. A külcsín másodlagos. Sőt, még a belbecs is alábbvaló.
Szóval a tudatom alattomos szövetségre lép a memóriámmal, és azt súgja a fülibe: "sej, barátom, én ezt az illatot nem akarom elfelejteni. de ha péterkén múlik, holnaptól megint csak az unalmat fogjuk szagolni. jegyezd már meg a kedvemért". És a memória, hű csatlósa és komája a tudatnak, körmöl szorgosan. Hogy rohadna bele. De miért is tiltakozom?
Mert az emberi örökkévalóság kihegyezett pennájával vési emlékezetembe, hogy Icukának hogyan szaglik a bőre. Segítek: akire a tudatom rábólint, annak az illatát soha a kurva életben nem felejtem. Nem, szülinapokat elfelejtek, évfordulók és névnapok merülnek a feledés homályába. De nem az illata a nőnek.
Tudom, nem vagyok egyértelmű. Mert illat alatt aztán sok mindent érthet az ember. Értheti a parfümöt. A leheletet. A sampont. A dezodort. Az öblítőt. Az aznapi vacsit. Odalent a tisztálkodást. Vagy annak hiányát. Nem ítélkezem, annak is megvan a maga romantikája. De nem ezekre gondolok. Az illat, ami a pórusokból árad. Ami a homlok, arc, száj, áll, nyak, kulcscsont, vállak, karok, mellek, has, köldök, medencecsont kicsúcsosodó pontja, combtő, combok, lábszár, lábfej és lábujjak körül leng. Csak hogy néhányat említsek.
Nagyanyám életének utolsó éveiben már nem érzett szagokat. Műtét miatt? Már nem tudom. A lényeg, hogy nem érzett szagokat. Sokszor elmerengtem, s még elmerengek most is: vajon melyik érzékszervem nélkül tudnék leginkább élni? A gyakorlatias ember egyből rávágja: szaglás. Én is majdnem rávágtam. Höh, micsoda trükkös kérdéseim vannak nekem. Szóval rájöttem, hogy inkább süketülnék meg, veszíteném el a tapintásom, vakulnék meg (oké, utóbbi komoly vitatéma lehetne) mintsem megfosszanak Az Asszony Illatától.
És a Nagy Kérdés, ami talán foglalkoztatja a kedvetlen olvasót is: ugyan hány nő illatára emlékszem? Tipp? Senki? Jó, akkor megmondom. Kettő. Az nem sok.
A bor meg a majonézes-tormás tészta illata viszont elveszi a kedvemet a további gépeléstől. Majd máskor. Na szevasztok!
Ja, miért ez a cím? Nem tom, hogy tűnjenek el az illatok? Gonosz illatok? Valami ilyesmi, asszem.
Ez a szag dolog elég sok embernél ugyanígy működik. Egy barátom elárulta egyszer, hogy azért szakított a barátnőjével, mert nem szerette a szagát. És ő sem a könnyen beazonosítható szagokra gondolt :-)
VálaszTörlés