Epres, falva

Tudtátok, hogy a törökök nem csak gyerekeiket, de településeiket is szeretik köznevek után elnevezni? Nekem annyira nem is tűnt fel egészen ma délutánig. Beszámoló a kis túrámról s némi filozofálgatás Trabzonról újfent (képek telefonról, a rendesek később a megszokott fül alatt).

Trabzon a lehető legrondább város a lehető legszebb helyen

A trabzoni szmogon még a verőfényes, májusra emlékeztető napsütés sem tudott javítani, ezért elhatároztam, kisétálok a városból. Trabzon olyan mint egy csúnya, mutáns szürke pióca ami rácuppant a Fekete- tenger partjára és tucatnyi csápjával szívja ki az életet ebből az egyébként nagyszerű tájból. Kicsit egyszerűbben: a parton elnyúló város a hegyekbe menet hamar elfogy, így bármelyik felfele vezető út igen hamar ki is vezet Trabzonból. Az egyik ilyen "csáp" épp a házunknál kezdődik, így adva volt az útvonal.

Selam Aleyküm!

Felfelé menet bámulatosan gyorsan tisztul a levegő, maximum 20 perc séta után már lehet is látni a szürke szmogba takarózott városközpontot. Felfele caplatva időről-időre öreg török bácsikba botlom, akik nagyon gyanúsan méregetnek egészen addig, amíg apró bolintás mellett "Selam Aleyküm"-mel köszöntöm őket. Ráncos arcuk felderül, s dallamos "Aleyküm Selam"-mal köszönnek vissza. A vidéken idősebbeknek köszönés univerzális "szabály", de illik tudni egy apróságot még a dologról. A bevett köszöntés a korosztályomban "merhaba" míg az előbbi köszöntésforma muszlim gyökerű (azaz bármely muszlim így tudja köszönteni a másikat). Azonban a fiatal generáció már annyira nem csípi a régimódi dolgokat, így egy sima merhabával be is érik. Így már talán érthetőbb, miért örül meg nekem minden öreg, ha muszlim módra köszönök. A dolog egyébként visszafele is nagyszerűen működik: egy harmincas évei elején járó csávónak is Selam-mal köszöntem, mire az morcosan nézett vissza rám. Pedig én csak kedveskedni akartam!

Çay ister misiniz?

Az egyetlen bajom az egyedül korzózással, hogy egy idő után akadnak olyan bácsik, akik egy sima sziával nem elégednek meg, s vagy a kamerám, vagy az egyértelműen külföldi fejem miatt megpróbálnak pár szót kihúzni belőlem. Hamar sikerül is barátságot kötnöm Harunnal, a fogorvossal aki menten bemutat a falu összes férfitagjának. Akik egyébként egyáltalán nem meglepő módon egy teázó szerű épület előtt ücsörögnek (a szokásról lásd előző poszt). Mindenki letámad a kérdéseivel, én viszont gyorsan eloszlatok minden illúziót s közlöm, hogy bizony csak töröm a törököt. Itt meg kell állapítanom, hogy a kijelentésem kiváltotta reakció szerint kétféle török létezik.

1. Hülyének néz, és elkezd pantominezni. Bármit is mondok neki törökül, ő csak kézmozdulatokkal felel.
2. Nyelvésznek néz, s úgy kezd beszélni hozzám, mintha a trabzoni török akcentust a világ legegyszerűbb dolga lenne megérteni.

No, ki tippelné meg hogy melyik típussal hozott össze a sors? Nyilván a kettessel. Harun igyekszik minél többet megtudni rólam, én előadom a szokásos mondókát (honnan jöttem, miért, hova tartok), s miután visszautasítom a közös teázást, meglepően gyorsan befejeződik a török nyelvlecke. Teát visszautasítani amúgy főbenjáró bűn, de kivágom magam, mondván az túl meleg és most kurva meleg van (no a kurva szót csak hozzágondoltam). Hát jó, Kendine iyi bak Peter, és Harun el is tűnik az egyik ház mellett.

Çilekli

Lemaradt a lényeg, már jó ideje a legédibb nevű falu emelkedőin kaptatok. A 'çilek' szó epret jelent, míg a 'li' raggal "epressé" avanzsál. Ha Magyarországon találnék egy Epres községet, biztos megölelgetném az összes lakóját.

No mindegy, találok egy félreeső domboldalt, s jöhet a jól megérdemelt ejtőzés:

Csúnyácska képek az egyébként bámulatosan zöld dombokról (a méltóságos hófödte csúcsokat tessék odaképzelni a háttérbe).

Ha elfordítanám a fejemet a végtelennek tetsző Fekete-tengertől, az idilli táj már-már hobbit lakta vidékre hajaz. El is szundítok egy pár percre, de valami totál anti-hobbit dolog felébreszt:

Még egy kicsit nyújtózom a tavaszi napsütésben, de lassan elindulok visszafelé. Fene tudja, mivel büntetik a  cipő és pulóver nélkül mászkáló birtokháborító fiatalokat a világnak ezen a részén. Az ököljogra gyanakodva  két percen belül már ismét a kanyargós aszfaltcsíkon sétálok.

Lefelé mégegyszer rácsodálkozok a Megyére:

Hazaúton ahogy különféle magányos nótákat dúdolgatok,  egyre csak bekúszik a holnap gondolata az óráimmal és a diákjaimmal. Dühösen elhessegetem a kényelmes napomat tönkretevő ideát, s inkább az útszélen ugrókötelező gyerekeket figyelem, hátha akad egy jó fotó téma. 

Ahogy elhaladok mellettük, megállnak egy pillanatra és furcsán megbámulnak. Nem tulajdonítok sok jelentőséget a közjátéknak, de aztán a hátam mögül egyikük boldogan felkiált:

Pítör tícsör!

Van abban valami bámulatos, hogy az alig kétszáz lakosú faluban épp belebotlok az egyik tanítványomba (akivel valószínűleg órám sincs, mert nem emlékszem rá)... Felvállalva, hogy hétfőn mindenki tudni fogja, mit csináltam vasárnap, mászok tovább. 

A nő akit...

Azon tűnődöm, Trabzon nem is olyan rossz hely, csak a központ olyan fojtogató és tűrhetetlen hosszab idő után. A város hegyközti nyúlványai szerethetőek, zöldek és sokkal-sokkal barátságosabbak mint a szürke és tömött központ. Az a bölcs gondolatom támadt, hogy Trabzon egy gyönyörű, de kielégítetlen nő, akit a török építészet és habitus megerőszakolt és nagyon csúnya ruhákba szuszakolt. A nő bosszúként pedig mindenkivel igyekszik megutáltatni magát. 

Szóval, mi a tanulság? Most, hogy megint az ágyon terpeszkedek tudva, hogy már csak pár hét van hátra ittlétemből. Talán az, hogy Trabzon mégsem olyan rossz hely? Vagy az, hogy tényleg csak az atitűdön múlik minden? Esetleg az, hogy a város egy kielégítetlen prosti?

Én már tényleg nem tudom. Trabzon- annyi óra, nap és hét fejtörés után továbbra is egy termetes kérdőjel.