A nagy titokra. Az emberiséget egyszerre mozgató és fékező erőre. A Nagy Szervező Gondolatra. A neve már-már olyan nevetséges, hogy senki sem fogja elhinni nekem. Maga a Kondás ereszkedett le égi trónusából és súgta a fülembe: "Csak csináld!".
Csak csináljam? "Csak csináld", mondta a Kondás erélyesebben.
Ízlelgettem a két szavacskát. Csak csináld! Vajon melyik lebuj szobája mellett osont el a Kondás, amikor megfogant a gondolat? Ennyit a magasztosságról. Az ezernyi filozófusról, irodalmárról, bölcs emberről. Hány élet veszett kárba! Hány bonyolult gondolat került papírra, amikor a Nagy Szervező Gondolat mindvégig ott volt az orrunk előtt. Tényleg ennyire ostoba lett volna a Bölcs Alkotó, hogy Nike szlogennek álcázza a nagy titkot?
Tényleg.
Mert tényleg ilyen egyszerű az egész. Ha csinálod, boldog vagy, ha nem, hát akkor nem vagy boldog. Még ha hülyeséget is csinálsz, legalább csinálsz valamit így nincs időd megállni azon bambulni pl, hogy miért költöztél ki Trabzonba. Ha viszont leállsz: elkezdesz keseregni, agyalni a "mi lett volna ha..." kezdetű soron, az emberi lélek örökkévaló egyfelvonásos tragikomédiáján. Egyszerűbben: keseregni mindenki és mindenkoron tud; csinálni már nem mindenki tudja.
(...)
Elkezdtem tisztelni az egyszerű munkahelyeket. Egyetemistaként, hivatalos álmodozóként ki nem állhattam a gondolatát sem, hogy bolti eladó, taxis vagy virágárus néni legyek valamikor. Nagy gondolkodó akartam lenni. Aki foglalkozik az élet nagy kérdéseivel miközben százezrek robotolnak. Pökhendi, mondhatni pöcsfej módra úgy gondoltam én hasznos tagja leszek a társadalomnak. Előrelódítom majd Magyarország leragadt szekerét forradalmi gondolataimmal, élcelődő de jótékony szavakkal- mondtam magamnak. Milyen tekintettel néztem néha a buszsofőrre! Szegény bolond, voltak álmai de mind feladta s így nem volt mit tenni mint a BKV kötelékében megkeresni a napi betevőt. Megírtam az egész életútját csak hogy jobban érezzem magam a pöffeszkedő tétlenségemben. Most viszont szeretnék buszsofőr lenni, és felképelni magamat visszamenőleg. Százszor.
(...)
Reggelente épp annyi időm van, hogy a közlekedési lámpákról filozofáljak. De néha csak a sofőrt bámulom. Ő már évek óta semmit nem csinál, csak napi kb. 10 órában járja ugyanazzal a forddal a városközpont-külváros utat. Piszkos, erős kezével biztos zsebet formál, ahogy az utasok előrenyújtják neki az aprót. Soha nem áll meg, vezetés közben váltja fel a legnagyobb bankókat. Soha nem téved, minden kerülőutat ismer, engedelmesen fékez, ajtót nyit ha kiszállnál. És ennyi. Nem akar török forradalmat. De még trabzonit sem. Otthon van egy családja, vagy nem. Másnap felkel, dolgozik.
És ezen a ponton őrülök meg. Értem én, kedves Szervező Gondolat, hogy csak csinálnom kell. De mi a faszt? Leírjam egyáltalán, hogy fasz? Kérdezzem vagy kijelentsem? Vagy csak mutassam? Békét kötöttem a véletlennel, megtagadtam a sors létezését. És mégis: az ezernyi lehetőség adta pihekönnyű teher alatt akarok összeroppanni.
... néha megértem a hívő embereket. Isten egy tökéletes kifogás minden jóra és rosszra egyaránt amikor már nem merjük felvállalni a terheket. Én voltam olyan merész, hogy ha már magamra kentem a szart, most legalább sajátomnak nevezem. A kérdés már csak az: mikor kezdem el csinálni, és nem csak írni róla...
Csak csináld. Kurva jó tipp mondhatom.
Én azt hittem, hogy a Válasz az a negyvenkettő :-)
VálaszTörlésSoha nem az számít, hogy mikor kelsz, bejársz-e dolgozni, mi a munkád, hanem az, hogy mit olvasol, hallgatsz, nézel, miről beszélgetsz, hogy látod a dolgokat és az embereket.
Az is már "csinálás", ha írsz róla. Egyébként tudtommal keményen dolgozol, tehát igazán csinálsz valamit.
Inkább az önsajnálatból vegyél vissza.