Soha nem gondoltam volna, hogy gyerekkorom nagy szerelme, a foci valamikor is háttérbe szorul. Az évek előrehaladtával azonban kezdett untatni a gurulós foci: mindig ugyanazok a csapatok (és igen, mindig a németek nyernek), a honi játékosok egyáltalán vagy csak elszórva adtak okot a drukkolásra. Akkori kedvenc csapatom, a Real Madrid pedig kegyvesztetté vált a nagy legendák távozásával (Zidane-Raúl hívőként nőttem fel és az ő trükkjeiket tanultam a grundon). A foci lassan visszasüppedt az átlagférfi életének szerepébe: megnéztem a nagy tornákat és a döntőket, keseregtem a magyar foci évtizedek óta tartó bohóckodásán, főiskolán pedig már játszani sem játszottam olyan aktívan.
Mégis hazugság lenne azt állítani, hogy az amerikai foci eme ínséges időkben érkezett volna: gimisként jól emlékszem a Giants-Patriots SuperBowl utáni hétfői (álmos) eufóriára, ahogy a haverokkal megbeszéltük David Tyree kulcsfontosságú elkapását (valamelyikőnk még tán lassítva is elmutogatta) és a Giants hihetetlen győzelmét.
Akárhogy is volt, az amerikai foci szép lassan kezdte átvenni az uralmat gyerekkorom istenített fociján. Az évek során egy Barcelona- Real Madrid rangadó egyre jelentéktelenebbé kezdett válni, ha épp egy újabb Manning-Brady párharcot nézhettem. Eleinte persze borzasztóan zavart, hogy ezt a játékot nem tudom játszani. Tradíciókból fakadóan a mai napig sokkal könnyebb összeszedni 8-10 korombelit egy teremfocira, mint kétszer ennyit arra, hogy egymást taszigáljuk egy pályán miközben pár ember jól szórakozik a lasztival. Lehetőség lett volna, de ha választani kell a szentendrei lakótelepi focipályára vezető ötperces út és a leányfalusi füves órája közt, egyértelmű volt, hogy melyiket részesítettem előnyben. És mégis: lassan ötödik éve fittyet hányok hétfői teendőimre, ha Sunday Night Football van, a vasárnap délutáni meccseket pedig szimultán 3-4 adáson követem. Honnan ez a mérhetetlen addikció? Igyekeztem újkeletű függőségem miértjeit megmagyarázni pontokba szedve. Az okok személyesek, tehát a poszt nem az amerikai foci népszerűségéről szól feltétlenül, az efféle szubjektivitást kéretik helyén kezelni.
1. "Any given Sunday"
A bevezetőből kitűnik: az európai foci legunalmasabb pontja, hogy évtizedeken át alig van egy-két olyan csapat, amelyik beverekszi magát a bebetonozott elit 20, tán 25 csapatába. Mikor látunk egy alsóházas csapatot egy európai topligában akkora csodát tenni, mint amilyet idén a Chiefs művel? A pozitív változás pedig visszafelé is ugyanúgy működik, lásd a nagy esélyesnek kikiáltott Texans vagy Falcons (2-9 mindkettő) égését. Csapatok nem táboroznak le a top 5 közt évtizedeken át, mint ahogy a legtöbb európai ligában ugyanúgy, ahogy a rosszabbak közt sem; jó példa erre az NFC, ahol három éve egy harmatgyenge divízióból a Seahawks 7-9-cel kúszott be a rájátszásba, most viszont még a jelenleg utolsó Ramsnek (5-6) is van némi esélye a továbbjutáshoz.
2. "Salary cap"
Talán sokakat nem izgat, engem viszont piszok mód bosszantott a sok nagycsapat, akik minden szezonban bevásárolhattak bármelyik klubtól bármilyen játékostól- bármennyi pénzért. Igen, Real rajongóként furcsának tűnhet az érvelésem, de határozottan zavart hogy sok tehetséges játékos ül a csapat kispadján, majd kallódik el, mert nem fér be a tizenegybe, miközben a kisebb klubok öt év alatt örülnek, ha egy Real-pad kaliberű játékost kinevelnek. Az NFL-ben az összegek hasonlóképp csillagászatiak, de közel sem olyan aránytalanok az erőviszonyok, nagyrészt a fizetési sapkának (plafon tán jobb szó). Egy szupersztár játékos (főleg irányító) borzaszó összegeket emészthet fel, ezért egy klub kétszer is meg kell hogy gondolja, hogyan ossza be a rendelkezésre álló keretet. Csapatokat ezért (és persze korosztály és tehetség szerint is) "győzelemre építenek": lásd az (egyébként kedvenc) Ravenst, akik tavaly mind pénzben, mind tehetségben a végletekig pörgették a keretet. Az idei szezonra visszavonult Birk, Lewis, eligazolt Kruger, Boldin és a többi: a csapat pedig újrakezdte az építkezést (5-6).
3. Kultúra
Persze, a világon bármilyen, háromszáz évnél hosszabb történelemre visszatekintő ország szülötte szívesen puffogtathatja a frázist: "Amerikának nincs kultúrája". Nem akarok történelmi mélységekbe merülni, de egy biztos: az NFL sava-borsát pont a kultúrája adja. A rivalizálások, legendás játékosok, pénzes tulajdonosok, a médiafelhajtás, a rengeteg statisztika, az ezernyi üzletág ami erre épül (discount double check...) és még sorolhatnám. Lehet panaszkodni, hogy az elméletben egyórás meccs átlag két és fél óráig tart, meg hogy maga a játék cirka 10 másodpercenként áll, meg sok a reklám (magyar közvetítést ajánlom a fanyalgóknak). Az izgalmat mégis ez adja. Meghallgatod a podcastet, ahol kielemzik a vasárnapi meccseket; elolvasod a vontakozó cikke(ke)t, megpróbálod megtippelni a végkimenetelét (erről majd később), majd rácuppansz a képernyőre és magadba szívod a rengeteg adatot, amit pár másodpercnyi játékból kielemeznek neked az elegáns, öltönyös úriemberek (bocs Ricsi, most az amerikai stúdiókra gondolok). Az egész egy hatalmas show, amit annyira profin felépít maga a sport, a média és még ezernyi más összetevő együttese, hogy a meccs nem csupán a meccsnézés élményét adja: az ember csaknem azt hiheti, maga is részese az egész őrületnek.
4. Fantasy
Ha a közvetítés alatt azt hisszük, a részesei vagyunk a dolognak, mit érezhetünk néhány fantasy csapatunkért izgulva? A fantasy valami olyat hozott a sportok világába, ami forradalmasítja a néző totális bevonását kedvenc játékába. Ha nincs Ravens meccs, tuti hogy az épp érdektelen Cardinals-Texans meccset nézem, mert Tate és Ellington is ezen a meccsen fut (ki is kaptam), ha pedig a kezdő irányítóm játszik, minden egyéb meccs lényegtelenné válik (Luck utóbbi hetekben mondjuk önmagába elég érdektelenné vált). A fantasy football megteszi azt, amit itthon a totó: belerángatja a sportba azokat is, akiknek nincs feltétlen kedvenc csapatuk. Büszkék vagyunk, akár a Broncos 9-2-nél, mikor saját csapatunk dominálja a ligáját, vagy együttérzünk a Falconsszal, amikor saját srácaink is 2-9-cel csücsülnek a tabella legalján. A fantasy bája az NFL sajátja: nehéz lenne mondjuk elképzelni egy európai focis fantasy bajnokság, ahol csapatunkba jobb híján csak NB1-es Free Agenteket igazolhatunk le, mert Lewandowski már öt hete nem talált kapuba, Böde viszont már harmadik meccsén szerez gólt. Épp ezért hasznos egyébként a rengeteg statisztika és elemzés, amelyekre könnyedén építhették fel a fantasy rendszerét: a kifogásolt "lassú" vagy "akadozó" játékmenet teszi tökéletesen áttekinthetővé a játékot, és a mi játékunkat is.
Illene hát egy konklúzióval befejezni, ugye? A sok pozitívum ellenére tartom, hogy ha aktív sportról van szó, szívem örökké gyerekkorom futballjáért dobog; de ha passzív szórakozásról van szó, a tojáslabdára szavazok. Hálaadást pedig nem ünneplek, de feláldozok egy pulykát a kulináris élvezetek oltárán, ha a Ravens elpáholja a Steelerst csütörtök este.
(Fantasy geekeknek felhívás: következő szezonra indítanánk "Dynasty" ligát! Akit érdekel, írjon nekem!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése