2013. szeptember 4., szerda

Hajnal

Kipattant a szemem. Már megint kurva hideg volt. Ahogy kiléptem az utcára, az eső is eleredt. Hol is vagyok? A macskakövön kopognak lépteim. Az utca két oldalán kastélyszerű, szecessziós épületek magasodnak mindenfelé. A felhők olyan furcsák. Az egyik pillanatban elsötétül az ég, a másikban már mintha a nap is ki akarna sütni. Őrült sebességgel formálódnak, keletkeznek és tűnnek el. El is szédülök a látványtól: leszegett fejjel sétálok tovább.

Most emelkedőn kaptatok, majd reflexszerűen befordulok egy mellékutcán. Piszok meredek, alig kapok levegőt a tetejére érve. Mintha Istanbul-Mediciyeköyben lennék, pont ahol Ömür is lakik. A ház furcsa, mint egy hatalmas kémény nyúlik fel az égbe: legalább 50 emeletet számolok meg, de a lakások csak pici, két személyre szabott lukak. Mégis, a szűk lépcsőházból tág folyosóra nyílik a tolóajtó. Vörös kárpit mindenütt, tükrök a falon. Mint a szófiai művelődési ház emeletén, ahova pont egy éve szöktünk be. Végigbaktatok a folyosón, s a végén az utolsó ajtót választom bal kéz felől. Miért pont azt? Gőzöm nincs.

A szobába betoppanva pár volt tanítványomat és  néhány ex-kolist pillantok meg. Kitörő örömmel üdvözölnek! Ennyire jófej lennék? Kötve hiszem, még álmomban sem. Egyikük, egy duci de kedves mosolyú lány viszont tényleg letámad. Szeretne engem szeretni, a kezemet fogni. Ezt alátámasztandó, megfogja zsíros mancsaival az enyémet, és pokoli erővel szorítja meg. Ez fáj, basszad meg!, sikoltok fel, és kitépem magam izzadt kezének béklyójából. Hanyatt-homlok menekülök le a lépcsőn, elvesztettem az utat, magasan vagyok, sok az elágazás és a bolond lány is a sarkamban lohol. Eszelős hangon kiáltja utánam "nézd milyen szép a hajam! és a szemeim! és a kezem! hát nem akarod megfogni a kezemet? szeretlek, Peter!". Én nem szeretlek, tényleg nem, a kezeidet pedig végképp nem. És mégis, furcsa érzés fog el: akkor kit is szeretek? Egyáltalán miért gondolkodnék ilyesmin? Ez a bolond mindjárt utolér.

Elbújok egy lépcső alatt. Az eszelős lány elrohan mellettem. Nem vett észre. Találok egy vészkijáratot, az utcára lépve ismét a kedves kisvárosban találom magam. Mintha kevésbé lenne felhős, s a macskakövek repedéseiben megülő víz is alig látszik már. Sokan mellém csapódnak, a bolond lánytól pedig már nem félek. Boldognak érzem magam, de az a kósza gondolat, ami a menekülés közben fogott el, nem hagy nyugodni. Nem, mégsem vagyok boldog. Nem lehetek boldog.

Ismét egy nagy ajtó előtt állok. Kitárul előttem a roppant ajtószárny. Tágas terem, a földön pedig több száz matrac, alkalmi fekhelye ismerőseimnek. A fal felé igyekszem, meglátom Eglét. A matraca mellett azonban más is ott van. Igen, ő is ott álldogál, épp háttal nekem, hogy csak a hajáról ismerhessem meg. Automatikusan hátat fordítok. Nem, kizárt hogy megszólítsam. Annyi hónap keserűség után. És mégis, gyerekesen hívom magamra fel a figyelmet, Eglével nagy hangon beszélek. Egy perc sem telik bele, és megszólít "hát nem is köszönsz?" kérdi, és én pedig széttárom kezeimet. Ő csak grimaszol, de közelebb lép, és átölel. Szürkeség uralta éveimben a boldogság bombája robban, befestve világom komor falait a szivárvány minden színével. Szeretnék örülni és sírni, nevetni és kiabálni, annyi érzés tolul az agyamba, de a gondolatok nem formálódnak szavakká, és csak ölelek, ölelek, ahogy a bolond lány szorított az imént.

Felébredek. Sötétszürke felhők szegélyét festi gyöngéd pírral a hajnali nap felkelő fénye. Szeptemberi szél borzolja a sudár fákat valahol a távolban, a halastó partján. Tényleg ennyire, Peter? Elég, hogy megöleljen az álmodban, s te, felkeltve ebből a talmi eufóriából, még így is boldogabbnak érzed magad mint az utóbbi egy évben? Pont mint az álomban, nevethetnékem támad, de ugyanúgy sírni is szeretnék. Kicsit felpolcolom a fejem alatt a párnát, és figyelem, ahogy a felkelő nap fénye halványul: a felhők szoros láncán nem tud átütni sugaraival. Valahogy aztán mégis sikerül álomba merülnöm.

Aztán persze a reggel nem lett jobb semmivel. Szürke falak közt ébredek, sétálok munkába és vissza. Itthon pedig  írok: hátha színesebb lesz körülöttem a világ.

2 megjegyzés: