Hold
Kicsit még maradj velem, szerelem, itt, igen!
Ne fordítsd el arcod felé,
Nem mehetsz el, még nem.
Olyan hideg volt. Nem a teste. Hanem a szeme. A tekintete. Egy hete került kórházba. De akkor még ott volt a szín a szemében. Zölden ragyogott. Most viszont hideg volt és szürke, mint az acél. Hideg, de kemény nem. Persze mosolygott. Világ életében csak mosolygott, a kedvesség különböző árnyalatain. Most épp fáradt-kedvesen.
- Mondj egy verset, kérlek- kérte gyöngéden, gyöngén.
Nem volt kedve szavalni. Nem jutott eszébe semmi illő. Aztán mégis megköszörülte torkát:
- ”Fürdő csillagok, ős-kusza álmok,
Borzadok, ébren hallucinálok.
Részegen égek a puszta ligetben,
Csillagokat fognék a kezemben.
A balalajka vidám dala repdes,
Tóban, az árban fürdik a kedves.
Kecses a keble, a két üde körte,
Csontja vihart simogat ölelőzve.
Mint a szivárvány, olvad a csillag,
Szívben az esti litánia-illat.”
- Szép volt- mondta a nő.- Olvad a csillag...
- Nem olvad. Még nem. Most nem. Tudod te is.
- Nem vagy már mufurc, kedves… csak egy kicsit makacs.
A nő arca határtalan békét árasztott, a férfié viszont aggodalommal volt teli.
- Itt alszok veled. Olvasok neked verset, szavalok is.
- Nem kell. Csak ülj itt egy kicsit és maradj. Elfáradtam, kedves.
Nincs orosz, nemhogy orosz, semmilyen költő, akinek ideillő és illő gondolatait idézhetné már. Kezébe fogta a nő kezeit. Kicsi volt és öreg, végtelenül öreg, elnyűtt és fáradt.
- Hadd aludjak.
Hajába túrt és homlokon csókolta a nőt, majd megvárta hogy elaludjon; csendben kiment a kórházi szobából, és meg sem állt hazáig.
A csillag reggelre elolvadt, s szívében nem maradt esti litánia-illat. Csak az a fáradt-kedves mosoly.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése