Na, van még negyven perced. Mutass valamit, nyár! Te vagy a non-plus-ultrája az évnek. Legalábbis ezt rebesgetik rólad. Tudod, van a tél, a halott csend, a tavasz meg a virágzás, és aztán Te, az érett, ragyogó és méltóságos kiteljesedése az évnek. Jössz, hozod magaddal azt, amire milliárdok várnak: a napsütést meg a záporokat, a bikinit meg a fesztiválokat, az életet, a virágzás tetőzését, basszadmeg, mindent! Te vagy a vége, nem? Jön az ősz, az eső, és véged, vége mindennek. Siratjuk az évet (most épp a kétezer-tizennégyest), várjuk az utolsó három-négy hónapot, hadd legyen jövőre, hadd legyen tél és tavasz, hadd jöjjön az a három hónap! Hadd legyen vége a kilenc hónap unalomnak, dolgozni kell, spórolni a szabadsággal, satöbbi. Legyen nyár, teljesedjünk ki, essünk be a pad alá fáradtan és részegen, álmodva a boldogságról meg a szerelemről. Legyen hát nyár megint!
Basszátok meg. Megint.
Még mindig az ősz a legjobb hónap. Nem kezdek bele, miért. Rádöbbenni, hogy az ősz a legszebb évszak majdnem olyan klisé, mint -ni végződésű rímeket alkotni.
Gyakori. Ezért klisé. Ha nem értenétek.
Nincs mit mondanom. Nyáladzok a pipaszárra, és már megint este van; megint iszok, megint Massive Attack. Megint arra gondolok, mi lenne ha, mint gondtalan és ötlettelen filozófuscsemeték téli éjszakákon.
Ti sem értitek? Mert én sem.
Ősz lett huszonötödjére, és én örülök ennek. Kicsit kevesebb, mint huszonötödjére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése