Gesztenyékről

Gesztenyét rugdalni jó dolog. Persze csak egyedül. Mások ne lássák! Intim aktus ez, gondosan kiválasztani egy kis darab gesztenyét tucatnyi társa közül s szépen belerúgni egyet, hogy minél messzebbre, de mégis egyenesen guruljon. Végigpattoghat a töredezett járdán, gurulhat a lejtőn, kicsit lefékezhet az útmenti gyomokhoz súrlódva, de a lényeg mindig az volt, hogy minél később kelljen ismét belerúgni. És persze, hogy ne guruljon el.

Volt egy lány, nevezzük most Krisztinek. Apám barátjának a lánya. Nem kedveltük egymás társaságát kifejezetten, de amíg apáink zsebre dugott kézzel dörmögtek séta közben, szinte kötelező volt közös foglalatosság után nézni.

Ja, ősz volt épp, és egy parkban sétálgattunk dörmögő apáinkkal. Én szokás szerint egy gesztenyét rugdaltam, és még az sem zavart, hogy mások is látják amit csinálok. Kriszti is a gesztenyékkel játszott, de egészen fura módon: megfogott egyet, és elkezdett hozzá beszélni:

- Olyan szép kis gesztenye vagy te itt. Mások csak beléd rúgnak, de én szeretlek téged. Bizony. Olyan szép vagy hogy mindjárt mondok is rólad egy verset:

"A fák közt fúj már a szél,
A kislány pedig gesztenyét szendegél (sic!)."

Apáink dörmögése kitörni készülő röhögésbe váltott át szép lassan. Én pedig csak néztem Krisztire meg a gesztenyére. Hirtelen kikaptam a kezéből, és ráripakodtam:

- A gesztenyéket rugdalni kell! Már leestek a fáról, és nem lett semmi bajuk!

Mondtam, majd feldobtam magam elé, és bal lábammal jól belerúgtam. Sajnos cipőm orra felfele kunkorodott, így nagy igyekezetemben olyan kiflit csempésztem a lövésbe, hogy azt Carlos, de még Czibor vagy Kocsis is megirigyelte volna. Így történhetett meg, hogy a gesztenye nagy erővel homlokomnak ütődött, én pedig fájdalmas kiáltással elvágódtam az avarban.

Apáink hangosan hahotáztak. Meg Kriszti is. Szaporán törölgettem dühös könnyeimet, hogy ne látszódjon a vereségem. Nem igazán sikerült, Kriszti csak nevetett tovább.

- Te csak nevess, te hülye! Menj és szendegéld a gesztenyéidet!

Gonosz vigyor itta fel másodpercek alatt a könnyeket, látva, hogy Kriszti is elsírja magát. Apám karjai nyúltak hónom alá, megfogta kicsi vállaim, megrázott, és mutatóujjával gesztikulálva közölte, hogy ilyet nem szabad mondani.

Ő meg a röhögéstől könnyezett már.