A kedvenc helyem

Nyugi, nem a Balatonról fogok beszélni.

Igazán csodás dolgok az ívek. Először is, alakilag sem semmi már maga a szó sem: két betű csupán, egy hosszú magánhangzót követ egy zöngés mássalhangzó. Maga az ív is ilyen, elnyújtott hosszú valamit zár le egy puha, másik valami.

A puha szó most kurva jókor jutott eszembe, ugyanis az ívek puha mivoltáról szeretnék írni pár dolgot.

Lehet finoman vagy határozottabban ívelt, élesen végződő vagy kezdődő, hosszú és kurta, széles és keskeny, és így tovább. Lehet egy kanyar az úton, a Hold sarlója, a Starless katarzisa, vagy ahol a körte szűkös csúcsa hízni kezd, netán egy tollvonás a naplómban. A kedvenc helyem mégis más.

Van egy pont rajtad.

Valahol a vállnál kezdődik el, kicsit csúcsosan, magasan. Szinte élesen. Aztán esik, zuhan, persze puhán;
Picit furán,
Aztán eléri a lényeget, a gerincét az ívnek, a kulcscsontot (latinul még szebb az íve, clavicula). Kitüremkedik, gátként emelkedik nyak és mellkas közé, és élesen végződik, farkasszemet nézve párjával torkod alatt. Ennyi lenne az ív, de így mégsem teljes.

A kulcscsont önmagában semmit nem ér. Kulcscsontja mindenkinek van, Zsolti barátom például egy törött, majd később összeforrt kulcscsonttal büszkélkedhet.

Nem. Ez a kulcscsont más. A jobb oldaliról beszélek most, mert általában rejtve van a párja, ezzel már önmagában növeli jelentőségét. Lecsúszik róla a melltartó pántja, mert a csúcsos vállcsont nem csúcsos eléggé hogy megtartsa; még egy ív bontakozik ki ilyenkor. A bőr pedig feszesen húzódik rajta végig, mágikus háromszöget létrehozva váll- kulcscsont vég- és a pánt (már ha az lecsúszott) között.

Passzol rá: a puszi, az orrom, és a kezem. A szavak és a fejem.
A pánt: már annyira nem.

Az illatáról pedig nem is beszéltem...

Ne haragudj,  Balaton, de utóbb ez lett a kedvenc helyem.