gondtalanul

Emelkedő zuhanás

Tudod nem volt ez mindig ilyen. Ilyen szar, nyögdécselős.

Mindenki a gyermekkor gondtalanságáról fecseg. Lófaszt volt az gondtalan. Csak akkor még nem állunk meg szenvedni és simogatni saját vállunkat.

Nem. Balatonfenyvesen dekkoltunk egész álló nap. Apámnak volt egy walkmanje, amin éppen Mike Oldfield- Guitars c. albumát hallgatta. Fogta az elnagyolt Sony fülhallgatót és rátette a fejemre.
- Hallgasd meg a Cochise-t meg a Muse-t.
Nem tudtam mi az a kosájz meg a mjúz, de miért is ellenkeztem volna. Megígérte, hogy sakkozunk ha végighallgattam. Tízévesen ha épp nem fociztam, sakkoztam. Mindig elvert, mint a szart. Mármint sakkban. fociban azért egész jó voltam.
Szóval üldögéltem és néztem a Balatont. Fürödni volt kedvem. Alinára gondoltam, akinek az apja az én apám legjobb barátja volt. Alina jó három-négy évvel lehetett nálam idősebb. Vékony lányka volt. Amikor törökülésben foglalt helyet velem szemben, sosem tudtam a szemébe nézni. Olyan viccesen gyűrődött feszes hasán a bőr, kis virslik tucatját kirajzolva rá.
Úgy gondoltam, Alina az én szerelmem; mi másért lenne ilyen jó nézegetni a hasán a kis gyűrődéseket?

Na, a számoknak vége lett. A mjúz jobban tetszett, a kosájszt túl lassúnak találtam.
- Ugye milyen jó a Cochise? Az a legjobb szám.- érkezett apám, és leemelte a fülhallgatót fejemről.
Oké, a kosájz is egész jó.
- Papa, sakkozunk?
- Most nem, sörözünk Karnicsékkal. Gyere, ott van Alina.
Szart érdekelte a sakk meg a mjúz. Mentem nézni Alina hasát, meg várni, hogy lemenjen a nap, és hazafele robogjunk Fonyódra az öreg Samarával.

Gondtalanság, a nagy lófaszt.

Tele voltam problémával.

Sakkozni meg azóta sem tanultam meg.