Dsida

Fonyód, te mindig meggyógyítasz. Mata meg a könyvei, amiket ránk, unokáira hagyott, nagyrészt érintetlenül várakoznak a "fiúszobában" húsz éve. Aludni már nem lehet ott, annyi a por; de nóvumból kifogyhatatlan a 4000+ kötet.
Luca megtalálta a bori noteszt, azt bújta épp; hű unokatestvérként ezért én is Radnóti után néztem.
Azt nem találtam, viszont ráleltem egy Vas István válogatásra: Szerelem, suttogta negédes, cifra betűkkel a cím. Vajda Jánosnál csaptam fel a kötetet, és mivel költészetét annyira nem ismertem, büszkén vonultam a fürdőkádba ázni verseivel.
Hamar megbántam. Direkt, dagályos és végtelenül ömlengő sorok meséltek nekem a szerelemről, amikor apám hirtelen berontott a fürdőbe.
- Hát te meg mit csinálsz fiam?
- Fürdök?
- Mit olvasol?
- Épp Vajda szerelmi líráját.
Szemöldökét ráncolva csóválta fejét.
- Dagályos az, giccs az egész. Olvass egy kis Pilinszkyt inkább.
- Matának volt?
- Volt, de én felvittem Pestre.
- Hát kösz a tippet.
- Na jó éjt.
- Szia!
Nem találtam Pilinszkyt, de megadtam a sanszot Vas István válogatásának a bizonyításra. Másnap már Füzesabony felé száguldott a miskolci gyors, ott bukkantam rá Dsida Jenőre. Alig pár verse került bele ebbe az antológiába, de egyből lelki társamat, pajtásomat, borúm és örömöm megértőjét fedeztem fel benne.

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

Ennél okosabb egyszerű verset nagyon-nagyon rég nem olvastam.