Az aratás ünnepe

Az aratás ünnepe.

arass!

paraszt.

mikor itt az ideje,

arass.

felveted ruhád, közönségest,

puhát

kényelmest, mit a szerzetes hord…

ragadd meg a vasat,

és arass.

Nem szeretem ezt a napot. Mindig úgy jön el, hogy nem veszem észre. Felkészületlenül ér. Azt mondják: Péter, boldog névnapot! Ma van a névnapod, nem?- kérdik, mert félnek hogy áprilisban van. Pedig ma tartom, mosolygok és bevallom.

Ma, igen. Köszönöm, nincs miért mondani és köszönni, de köszönöm.

Köszönd anyámnak meg apámnak, hogy azt mondták: Péter legyen! Mikor a pólyás törpét odanyújtották. Miért kellene büszkének lennem, hogy Péter lettem?

Vagy egyáltalán miért kéne ünnepelnem.

Megszülettem, elneveztek, meg is kereszteltek.

Úgy szeretlek, majd megeszlek.

Mondogatta anyám olykor.

Pedig csak Péter voltam és megszülettem: pislogtam és pityeregtem.

Szar dolgok ezek.

Elismerik amihez közöd nincs, és tojnak mire azt mondanád:

kincs.

Hol ér össze a kettő? Mikor születsz újra, ahol saját kincseidet végre felismerik, és azt mondják: boldog vagy, Péter! És azt is mondják: nem kívánom, hogy boldog legyél neved vagy születésed napja miatt, mert, basszad meg, boldog vagy!

Ilyet mikor mondanak?

Az okosok. Merthogy csakis az okosok mondhatnak ilyet. Azok, kik saját nevük és születésük napjának örülnek csak: ezeknek az elismerésére várok itt.

És elfelejtem mindig:

hogy aki aratni vágyik,

lelke nincsen

viszont aki vetni képes…