Vörös kavicsemberkék

Így végül elege lett mindenből.

Az emberekből, a munkájából, a szédülésből s mindenből. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy közel lakott a tengerparthoz. Nem szerette különösképpen az állandóan szürke, unalmas víztömeg hullámtörését figyelni, de mégis megnyugtatta az ismerős morajlás. Volt egy csendes partszakasz, kavics és homok vegyesen, amit keleti oldalról egy ember alkotta, sziklás móló, nyugatról pedig a külváros első házai határoltak be; szinte senki nem vetődött erre. Olykor csak leheveredett a hideg, kényelmetlen kavicságyra, s nagyokat sóhajtva bámulta az eget. Szeretett volna felhőket látni, de az eget állandóan ugyanaz a szürke felhőtömeg bitorolta már lassan egy hónapja. Nappal a kék eget, éjjel pedig a csillagokat képzelte el ahogy elfeküdt a tengerparton. De bármennyire is szédült s esett jól nyakának hogy végre kinyújtóztathatja, hamar megunta a látványt. Ilyenkor felült, és a tenger néma egyszerűségébe nézett. Komoran nekiszegezte tekintetét az egykedvű panorámának s a távolba meredt, keresve a nemlétező túlpartot. Mondanom sem kell, ezt is hamar megunta.

Ilyenkor kedvenc időtöltésének hódolt. Fel s alá botorkált a parton, s kavicsok után kutatott. Fehér kavicsok után. Amint talált egyet, fekete filccel egyszerű arcot firkantott rá, majd visszatette a helyére. Nem bírta megunni. Órákat töltött el az örökkévalóságot kihívó játékával. Amikor belefáradt, elégedetten méregette azt a pár négyzetmétert, ahonnan a kavicsok visszanéztek rá. Nem volt különösképpen boldog, de úgy érezte, egyszemélyes titkos összeesküvése a világ minden gonoszsága ellen apró, de biztos gyökeret vert a tengerparton. Épp ezért hozott egy szabályt: a kavicsokat nem szabad elmozgatni eredeti helyükről, hagyni kell, hogy a természet romboló erői tegyék azt, ha azok is úgy akarják. Éppen ezért rendre felvidította, ha napok után visszatért s a kavicsok még mindig visszabámulták rá. Az eső elmoshatta az arcokat, a tenger elragadhatott párat, s az odatévedő gyerekek elhajigálhattak néhány kavicsemberkét, de a zöme érintetlenül maradt. Így hát töretlenül folytatódhatott a munka; a munka amit végre élvezett.

Fordulat nélkül nincs bonyodalom, ahogy fordulat nélkül egy napon talán a tengerpart minden fehér kavicsáról egy mázolt arc nézne vissza ránk. De egyszer, ahogy újabb kavicsemberkék után kutatott, elborzadva vette észre, hogy az egyik arcocskát vörös filccel valaki besatírozta. Felháborodva a vandalizmuson, dörzsölni kezdte az apró követ, de csak még jobban elkente az arcot. Kezén vörös és fekete foltok jelentek meg. Dühösen elhajította a szerencsétlenül járt kavicsemberkét: az halkan csobbanva merült a el a vízben. Újabb áldozatok után kutatott. Egy percbe sem telt, s három újabb vörös követ talált: az arcokat ormótlan vörös folt takarta. Elkeseredett, mert valaki szándékosan gúnyt űzött belőle s játékából. A kölyköket könnyedén elüldözte kis gyűjteményétől, de most valaki határozott, bántó akciót indított ellene.

Így dühöngött magában, a kavicsok közt ülve. Semmi kedve nem volt már arcokat festegetni. Úgyis jön valaki, és elrontja. És habár nem vette észre, most pont úgy nézett ki mint az összemaszatolt arcok: a düh pont úgy torzította el egyszerű vonásait, mint a piros filc a fekete kavicsemberkékét.

Nem is vette észre, hogy valaki, nem is olyan messze tőle, buzgón kutat valami után. Egy fiatal, csúnya lány volt az. Nagy orrán ormótlan, fekete keretes szemüveg ült, ami le-lecsúszott, ahogy gazdája kavicsért görnyedezett. Nem vett tudomást a fiúról, teljesen belemerült tevékenységébe. S amint megtalált egy kavicsemberkét, vastag piros filccel besatírozta arcát. Ahogy a fiú duzzogott magában, a lány hirtelen odalépett hozzá, és megszólította:

- Bocs, odébb mennél? Épp rajtaülsz valamin, ami az enyém.

Magányos dühét olyan váratlanul érte a megszólítás, hogy egy szempillantás alatt felpattant helyéről. A lány felvett egy kavicsemberkét, lepattintotta a toll kupakját és gyors vonásokkal bevörösítette a fejecskét, majd faképnél hagyta a fiút ("köszi").

Eddig csak képletesen volt igaz, hogy a düh elhomályosította a fiú tekintetét, de mostanra határozottan vörös árnyalatot öltött arca, ahogy a távolodó lány után nézett. Szíve szerint utánaszaladna, kikapná a kezéből az ocsmány piros filcet, s addig satírozná ronda arcát, amíg sírva nem fakad. Igen, ez elegáns revans lenne!

De ehelyett inkább elővette könnyű kézi pisztolyát, gondosan célzott, majd leterítette a lányt.

Lassan a testhez lépkedett. Sok kavicsemberke arcát festette pirosra a lány vére. Megfordította a kicsi, gyenge testet. A csúnya lány még mindig szuszogott egy kicsit, úgyhogy a biztonság kedvéért még egy golyót eresztett, most a tüdejébe.

Csak mert kurvára idegesítette a szuszogás.

Ezzel viszont csak azt érte el, hogy a mellkasából és a torkából furcsa, sípoló hang tört fel, s a csúnya lány vérrel köpködte tele az arcát. Dühösen beleeresztette a tárat a lány fejébe. Az utolsó golyó már a kavicsokon szikrázott és pattant félre. A csúnya lány  nem szuszogott többé. S a tüdeje sem sípolt már.

De legalább, bassza meg, firkálni sem fog többet! Gondolta a fiú, majd keresett egy fehér kavicsot és fekete filccel pajkos kis arcot rajzolt rá.