2012. október 5., péntek

Csalfa alom.

Nem tudom hogy magamat akarom-e vıgasztalni. De ha valaki elvonasi tunetektol szenvedne, itt egy almom, ami gyokeres ellentetben all mindennel, amirol eddig panaszkodtam (ket hete tortent)... Edesapamnak irtam le emailben. Valtoztatas nelkul. Bocs a szokincsert. +18as poszt tenyleg.


"Sok minden keveredik az álmomban, igyekszem a józan ész és az időrendiség keretein belül maradni. Egy rövid hajú, széparcú, feszes mellű barátnőm van. Nem igazán szeretem, legalábbis nem szívesen mutatkozom vele, de órákon keresztül tud úgy szopni, hogy elfelejtem minden búmat- gondomat. Valamiért nem feküdhetünk le, de ez úgy fest, csak részletkérdés. Persze a bizalmatlanságomat ő is érzi, ezért folyamatosan bombáz a kétellyel teli kérdéseivel: szeretem-e, van-e szeretőm, stb. Nincs miért aggódni, és negédes szavaimmal megnyugtatom, pont, ahogy azt az előző blogposztomban (Todo es mentira) megírtam: belül hazug és csalfa, kívül hűséges és ártatlan. Épp Nyanyóka kertjében vagyunk, valamiért nagyon sötét van, legalábbis a fényviszonyok elhitetik, hogy egy szokásos menetet senki sem lát meg. Ez így is van (egy ágyban fekszem a rövid hajú lánnyal), amikor feltűnik Misi, és szól, hogy már délután van, fel kéne kelnem. Otthagyom a lányt, aki kicsit bosszús (hát még én- félbeszakadt az aktus), de megértően elenged. Most otthon vagyunk, a ház furcsa elegye a Hankóczynak és a szentendrei háznak. Mama szól, hogy mindjárt kezdődik a tesi órám (!), ideje indulnom. Egy nagy, irodaszerű épület nyüzsgő folyosóján találom magam. Az emberek többsége dolgozni van itt, de pár régi osztálytársat felismerek (köztük Áront, aki soha nem focizott jól, de mindig elhitette magáról, és Matyit, akivel örök ellenfelek voltunk a pályán). Az embertömegben ekkor meglátok egy gyönyörű, fekete lányt. Vörös, kihívó ruhát visel, hatalmas mellei akaratlanul is odairányítják az ember szemét. Telt, homokóra alakja után megfordulnak a férfiak. És egyenesen felém jön! Elkapom a fenekénél fogva, és erősen megmarkolom, mire ő kéjesen felnyög. Villámként hasít belém a felismerés: mi van ha a barátnőm meglát? Beterelem a fekete istennőt egy öltözőkabinba, és nekiesek a nyakának-szájának és hatalmas melleinek. Ő csak nyög és vonaglik, én már szédülök az izgalomtól és a vér liftezik a fejem és a lágyékom között. Sokat nem szólunk egymáshoz, de amikor tovább mennék, megállít, mondván: mennie kell, ráadásul a májára hivatkozik (nem vicc, a „liver” szót hajtogatja, erre még most is emlékszem), ami miatt nem szeretkezhet, amikor akar. Nem létező hatalmas fizikai fájdalmak közepette nézem, ahogy megigazítja a ruháját, majd kinyitja a kabinajtót. Hátulról nézem a piros ruhába csomagolt tökéletes hátsót, nem bírom megállni, és erősen belemarkolok, magamhoz rántom, és még egyszer utoljára, magamhoz láncolom testét. De tényleg mennie kell, egy kevésbé zajos folyosó végén elbúcsúzok tőle, ahol megkér, hívjam fel, majd végigsimítja az arcomat. Épphogy megfordulok, amikor megfagy ereimben a vér: barátnőm áll előttem. Kérdőre von, merre jártam, de szemmel láthatólag nem tűnt fel neki a fekete szépség. Felöltöm magamra a magabiztosság köpenyét, és elvezetem a helyszínről, amit egy másodpercre az igazság búrájával fedtek le, én pedig rémült patkányként próbáltam kibújni. De a szerep visszaállt, átölelem barátnőm vállát, és a focipályára ballagunk. Amely egyébként a fillér utcai pálya 90°-ban elforgatott, amúgy tökéletes mása. A meccs előtt leülünk, barátnőm pedig aggódva figyel, érzi, hogy nincs minden rendben. Ekkor megjelenik a piros ruhás nő, ül velünk az asztalnál, én csak félve váltok vele egy pillantást, de a buja, erotikus szempárt elég egy másodpercre látnom, hogy megálljon bennem az ütő. A barátnőm nem vesz észre semmit. Én pedig azon gondolkodom, mennyi hazugság kell még ahhoz, hogy a status quo falai megrepedjenek. Az álmomban úgy rémlik, nem először lépek félre, ezért úgy érzem, a sok hazugság, még ha takarva is marad, már nevetségessé teszik a kapcsolatot magát- egy kis hazugságot letudok nyelni, de sok nagyot már értelmetlennek tűnik.
Most, hogy ébren vagyok, csak kicsit szédülök. Mintha az igazság folyadékával lúgozta volna ki az agyamat az álmom, úgy kelek fel. Ahogy mindig, most imádtam az álmomat. Imádtam, mert kimondta, amit mindig is tartogattam magamban. Szeretem Nalant, de talán még jobban szeretem a gondolatot, hogy egy gyönyörű, okos, és törődő nő van velem állandóan. A tudat, hogy elveszítem a biztos pontot, megőrjít. Most, hogy relatíve tisztán látok, talán tudom is, mit tegyek, hogy dűlőre vigyem a dolgot. Nem fogom megjátszani  a szerelmemet. Annyit adok amennyi tényleg van, és csak azért, hogy az ő kételyein felülkerekedhessen hogy aztán nekem adhasson a szeretetéből- ilyen önző indokkal nem fogok olyan áldozatot hozni, amelyben nem is vagyok biztos. Szeretem őt, de nem annyira, hogy meghaljak érte, hogy körülrajongjam. Az valahol Anitánál elveszett. Józanabb vagyok a kelleténél, ezért megjátszani nem fogok semmit. Aztán majd elválik."


1 megjegyzés: