Deal.

Elfaradtam.

Ekezeteket most ne varjatok, lusta vagyok kiguglizni az onlajn magyar billentyuzetet.

Mert elfaradtam.

Elfaradtam szeretni. Nagyon. Ez egybol egy ordas nagy hazugsag. Pont, mikor elkezdtem szeretni, amikor az energia szetfeszitette az izmaimat, a szivemet es a lelkemet is, akkor... akkor kell megalljt parancsolni. Ennel szarabb nagyon nincs. Lenyelem, hogy a sok friss baratsag mellett egy ember nincs, aki ismer. Lenyelem a heti 6 nap melot. Sot, meg azt is lenyelem hogy az elkurt fogam miatt a bal arcom idegei karosultak es jo ideig nem fogok normalisan erezni. Meg a pluszkoltsegek is belefernek.

De az istenit (torokosen- allahım yaa), amikor vegre lejatszom a palyarol a ketelyeimet, es hajlando vagyok jovot epiteni egy olyan novel, akivel aztan igazan kihivas barmit is tervezni (kezdoknek lasd: 'hogyan legyunk joban egy muszlim csaladdal' c. kezikonyvet), akkor... akkor beut a sors. Ami valojaban nincs is ugyebar. Tehat beut az unalom, az o ketelyei, fene tudja, hogy meg mi. De egy biztos, Peterke, nem kellesz ha nagyon szeretsz. Ez kb. ars poetica lehetne ha depresszivebb alkat lennek. Nem vagyok az. 

Akkor mi a megoldas? A szar az, hogy sokkal nem erzem kozelebb magamat a megfejteshez. Szeretnek az a regenyhos lenni, aki az elso fejezetekben felfedett csokevenyessegeit a konyv vegere bravurosan megoldja. Persze hogy nem leszek az. Szar regeny is lenne, hepienddel. Az en sztorim nem olyan izgalmas. Ami rosszabb, hogy nem olyan kiszamithato either (bazd, mint valami emigrans aki tiz ev utan blogol az amerikabol).

Nem tudom tenyleg. Elfaradtam a semmitol. Olyan konnyu lenne orvosolni a problemaimat. Elvegre, kulfoldi vagyok egy isten hata mogotti varosban. De megis... A fene vigye el a szerelmet es minden egyeb kelleket (ld elozo poszt, lusta vagyok linkelni), a kitartast, a felesleges erofesziteseket, a remenyt es minden bajtarsat... Csak a szivas a jutalmam, es most meg masok nyakat sem akarnam szivni. Ej de pocsek egy kep lett ez, nem baj, majd joanyam letol a kommentekben. 

Es most szar Efesszel, regi palinkaval ulok az ures szobaban. Lehetne maskepp, de... nincs maskepp. Nalan masik palyara valtott, az en mozdonyom pedig robog (cammog?) tovabb. Nem akarok tobb megallot. Csak vegallomast. Vagy rendezoi palyaudvart... es a boldogsagom teljes lehet.

Deal?

Szerelem és egyéb kellékek

Rendhagyó nap a mai. Egyfelől, mert telefonról irok. Másfelől, mert már megint szarban vagyok

Az alapgondolat egyszerű: szerelembe, de utána pofára esni, majd elterülni a földön nem jó. Megérdemeltem tán; frász se tudja. De magam sem értem, hogy én, a rettentő tapasztalt fiatal, aki 23 éves korára elég nagy mellényt hord, hogy elhigyje, ő mindent megélt már, szóval az emberünk egyszerűen csak pislog csipás, magabiztosságtól összetapadt szemhéjával, hogy igen: ez vele is megtörténhet. Kétségbeesésében mindent bedob, mert őt csak úgy otthagyni nem lehet. Nem átall lehordani az összes addigi szerelmét, lefokozni minden kedves csókot, amit mással váltott; semmi sem szent már, amikor veszélyben érzi magát.
De hisz' veszély nincs is már. Már elmúlt minden, mikor a nagyképű még mindig csókért sóvárog; de mikor nem kapja meg, bosszút, kicsinyes bosszút forral a világ minden nője ellen. Nem szerettél? Hát hadd játsszam el a gyengébbel, ha már neked túl kicsi voltam. Hadd érezzem roppant erőmet a törékeny felett, megsemmisitő diadalomat a tehetetlen ellen. Hadd legyek büszke egy kicsit, újra. Ha már te mindezt elvetted tőlem. Hagyd elhinni: én leszek a jobb, az erősebb. A kivánatosabb. A régi én, aki csak játszani szeret. Akinek a szerelem gyerekcsiny csupán. Hagyd elhinni, kérlek!

Hogy minden mit irok, hazugság, s minden amit érzek: az igazság.



Ha tudnék linkelni, a red hottól az i could have lied-ot osztanám. Csak mert kurvára ıllenne.

NFL 2012-113 szezon

Majd' 7 hónapnyi várakozás után újraindul az amerikaifoci-szezon. Ez lesz a második év, amikor elejétől végéig követem a meccseket (a Superbowlokat a 2009-es Steeleres-Cardinals óta). S bár biztos vagyok benne, hogy aki két évig követi a hagyományos focit, minden szabállyal és alapvetéssel tisztában lesz, töredelmesen bevallom, hogy nekem még mindig vannak hiányosságaim (főleg a taktikák, felállások értelmezésével). Időm az van, és a sport, szórakoztató műfajából adódóan igen addiktív. Szóval a szezon kezdete előtt (pontosabban, a szezonnyitó bajnokverés után) félig laikusként, de száz százalékban rajongóként kiagyaltam, miként alakulnak a következő szezon (az nfl.com jóslata itt elérhető, nem lestem).

AFC Kelet

New England Patriots 13-3
Buffalo Bills 10-6 wc
New York Jets 7-9
Miami Dolphins 2-14

AFC Észak

Baltimore Ravens 12-4
Pittsburgh Steelers 11-5 wc
Cincinnati Bengals 8-8
Cleveland Browns 3-13

AFC Dél

Houston Texans 12-4
Indianapolis Colts 8-8
Tenessee Titans 5-11
Jacksonville Jaguars 4-12

AFC Nyugat

Denver Broncos 11-5
San Diego Chargers 9-7
Kansas City Chiefs  8-8
Oakland Raiders 4-12

NFC Kelet

Philadelphia Eagles 10-6
Dallas Cowboys 9-7 wc
New York Giants 8-8
Washington Redskins 5-11

NFC Észak

Green Bay Packers 13-3
Detroit Lions 9-7 wc
Chicago Bears 8-8
Minnesota Vikings 3-13

NFC Dél

New Oreleans Saints 13-3
Carolina Panthers 8-8
Atlanta Falcons 8-8
Tampa Bay Buccaneers 1-15

NFC Nyugat

San Francisco 49ers 12-4
Seattle Seahawks 9-7
Arizona Cardinals 4-12
St. Louis Rams 2-14

Rájátszás:

Wild Card Round

AFC
Buffalo Bills- Houston Texans 
Denver Broncos- Pittsburgh Steeles

NFC
49ers- Dallas Cowboys
Philadelphia Eagles- Detroit Lions

Divisional Playoff

AFC
Houston Texans- New England Patriots
Denver Broncos- Baltimore Ravens

NFC
49ers- Green Bay Packers
Philadelphia Eagles- New Orleans Saints

Konferencia döntők:

AFC
New England Patriots- Baltimore Ravens

NFC
Green Bay Packers- New Orleans Saints

SuperBowl

New England Patriots- Green Bay Packers

Mindezt úgy, hogy Ravens felé húz a szívem. No, majd februárban elválik. Aki nézi- egyetért? Nem? Miért?

A betűk, nem a barátaim

És már megint hazudnak a betűim. Szeretnek sorba állni, felvenni a szavak és mondatok formációit. De az én betűim csak ácsorognak tétlenül. Pont ahogy jómagam is szoktam. Ácsorognak, és várják a csodát (ácsi, ezt már olvastam valahol…). A sült galamb és a taps már rég nem használ, mint ahogy egy döglődő kapcsolatnak sem használ a csók. Bocsánat, egy különbség van: míg a kapcsolat tényleg döglődik, addig a betűk mindig ácsorogni fognak, várva, hogy pálcával feléjük suhantsak, rájuk kiáltsak „Csatarendbe!” s elégedetten hátradőljek, amint szépen rendeződnek.

Érdekes, mennyire bután tudunk viselkedni. Amikor a dolgok nincsenek rendben, nincs elég pénzünk, aggódunk a munka, egészség stb. miatt, arra vágyunk, hogy ezek a problémák megoldódjanak. Ha lehet, varázsütésre. Megígérjük, hogy jók leszünk, egészségesen fogunk enni, időben és elégszer fekszünk le másokkal, és rendesen fogunk dolgozni. A lelkünket is eladnánk, csak hogy a szenvedésünk véget érjen.

De mi van akkor, ha véget ér? Mivel bajaink pitiánerek, általában azért mégsem olyan eposzi a fájdalmunk. Állunk bután; imáinkat meghallgatták. És nem csinálunk semmit. A betűk engedelmesen ácsorognak még mindig. Már egy intés is elég lenne nekik, hogy megmoccanjanak. De ha nincs páni félelem, nincs motiváció, és az amatőr csak dadog a betűknek, akik tehetetlenül tárják szét képzeletbeli kezeiket.

Szeretnék örökre eltévedni, örökre utat keresni. Örökre kétségbe esni. Örökre elhagyva lenni. Vagy csak… lerázni a középszerűség béklyóit. És őszintén, jól írni.

Todo es mentira

"Todo es mentira en este mundo
Todo es mentira la verdad"

Mondja Manu Chao. Inkább énekli.

Tegnap azt álmodtam, hogy apám koncertjén vagyok. A legszebb darab közben azonban valakit elkezdett zajongani mögöttem, és hiába tiltakoztam, csak nem hagyta abba. Megfordultam, és felismertem, hogy egy középiskolai ismerős, akit soha nem bírtam. Megfogtam a fejét, és belevertem a szék támlájába, míg nem véres lett a szék és a kezeim is. A koncert félbeszakadt, és általános iskolás alsó osztályos osztályfőnököm, Jutka néni jelent meg. Magyarázatot követelt, mire én felálltam helyemről (egyik kezemmel még mindig fojtogatva ellenfelemet), és beszélni kezdtem:

Szeretnék elnézést kérni mindenkitől. Az egész közönség jól tudja, hogy az előadó fia vagyok, és nálam senki sem szeretné jobban elejétől a végéig élvezni a koncertet. Végtelenül sajnálom, amit tettem, de azt hiszem ahhoz, hogy mindannyian nyugalomban hallgassuk végig a zongorajátékot, el kellett hallgattatnom. Tisztában vagyok vele, hogy túl erőszakos voltam, ezért elnézést mindenkitől (lazítok a szorításon, majd elengedem a véres fejet). 

A közönség tapsol, ellenfelem pedig hitetlenkedve bámul. Én csak mosolygok rá; mindenki visszaül a helyére. Én pedig felébredek.

Vegyük elő ismét azt a két sort!

"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"

Ma azon törtem a fejem (amikor épp nem a fogam hasogatta azt), hogy mennyi igazság van ebben az idézetben. Hazudunk szüleinknek, hazudunk a szerelmünknek, hazudunk a barátainknak, a világnak. Kisgyerekként a szülői, jótékony büntetést igyekezzük kikerülni. Kamaszként dacból hazudunk. De a legrosszabb akkor lesz, amikor felnövünk. Nem fogadjuk el a vereséget, énünk defektusait, hiányosságainkat, és inkább hazudunk (vagy: csak hazudunk). Mi az igazság? Kinek tartozunk teljes, őszinte vallomással? Kell egy kis sötét sarok, ahova csak mi látunk be, ahova csendben lekuporoghatunk, és kisírhatjuk, ami a szívünket- lelkünket nyomja. Közben azt képzeljük, milyen szánalmas a magányunk, és sóvárgunk, hogy valakivel megoszthassuk legmélyebb fájdalmainkat is. De kijövünk a kis sarokból, meggyóntuk a koszos helységben minden bűnünket, amiket túl büszkék (vagy inkább gyávák) vagyunk felvállalni, és folytatjuk ott, ahol elkezdtük. Ismét legszebb arcunkat mutatjuk, keressük a kényelmes szituációkat, a minket kedvelő embereket, a megléphető kihívásokat. Fújjuk tovább torz képünk lufiját, a koszt meg szépen belapátoljuk a sarokba; úgyis ritkán járunk arrafelé. Amikor pedig a lufi elég nagyra nőtt, elfelejtjük a koszos sarkot, elfelejtjük becsületünket, józan eszünket, és onnantól kezdve a hazugság válik az igazsággá; s nem szomjazunk többet az őszinteségre.

(...)

Az író kézen fog minket, és elvezet a koszos sarokba. Rámutat, de takarítani már nem fog; az ő dolga csak, hogy elmondja:


"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"

Ecce homo espanol

Elkoptatott hír, de kiapadhatatlan humorforrás az a spanyol néni, aki nemrégiben megelégelte, hogy városa templomját elcsúfítja egy restaurálásra szoruló Jézus-festmény. Csodáljuk meg a jószándékú asszony művét, amely leginkább egy átlagos intelligenciájú főemlős Picasso imitációjára hasonlít:

Aki azt hitte, ezzel véget ért a móka, nagyot téved. Interjú a hölggyel, amiben kiderül, hogy óvodás módjára restaurált ("Egészen idáig csak a tunikát festett át, de a problémák akkor kezdődtek, amikor a fejet is elkezdte restaurálni")

Az egyik hölgy megjegyzi: "teljesen tönkretette a képet". Ebben azért nem értünk már egyet, a kisváros temploma azóta turistalátványosság lett, százak keresik fel csak azért, hogy lássák a majomjézust. Az internet  pedig vállalta a hálátlan feladatot (Cecilia Gimenez soha nem fog ecsetet ragadni a történtek után), és elárasztott minket a hülyeségével:

A kezdeti szörnyülkédes ellenére pedig úgy fest (haha), hogy a népszerűség megmentheti az elbaltázott alkotást, ide kattintva ugyanis aláírhat egy petíciót, amely az eredeti állapot visszaállítását kívánja megakadályozni. Akinek pedig ez sem lenne elég, kattintson ide, és készítse el saját restaurációját. 

Csak nehogy 10.000 ezer év múlva, a kipusztult emberiség után kutató intelligens faj ezt az egy bizonyítékot találja az értelmes élet jeleként. Ja, egyébként találkoztam Nalannal is.

Ikszedik felvonás

Régen akartam írni egy regényt. Az lett volna a címe "Csodára várva". Olyan találónak éreztem, hiszen minden barátomon, szeretőmön, ismerősömön, a világon keresztül azt éreztem, pillanatnyi, kényelmes mozdulatlanságba dermedtek, várva, hogy történjen valami. Valami csodás, valami szörnyű; tökmindegy. Csak mozduljon a világ valamerre.

Igazából nem dereng, miről szólt volna a regény. De a Fekete-tenger partján valahogy ismét beugrott a cím. A szar az, hogy amíg a regényt írtam volna, magamat felülhelyezve, mintegy evidenciaként kezeltem hogy én nem várok a csodára, mert tudom, hol keressem; most viszont Trabzon utcáin járva úgy föst, én vagyok az egyetlen, aki a kiszámíthatatlan, lenyűgöző változóra vágyik. Ami az elején gyerekes epekedés és tinédzserkorszakot idéző dalolásként indul, az egy kicsit érettebbe fordul, majd háttérzene nélküli kesernyés lamentálásba torkollik.

Igazából nem tudom, miről szól ez a regény. Szerény személyem harca a török törvénykezés ellen? Tapasztalatszerzés a távoli Közel-Keleten? A tiltott szerelem nem létező, vagy legalábbis, elég zöldes árnyalatú gyümölcseinek leszakajtása? Írói vénám kitapogatása (végre)? Nosztalgia? Vagy csak szimpla útkeresés a honi lét útvesztőjéből? A válasz pedig egy szép, kövér nem tudom. Miért is várna csodára az ember, ha tudja, mihez kezdjen?

Jól mondtad az előző kommentben édesapám, "A rémület a mi legfőbb ihletőnk" (honnan az idézet?). Sőt, mintha az egyetlen lenne. Akkor mégis megvan a csoda, amire várok. A változás kiszámíthatatlan és néha kegyetlen szele, mit szele, hurrikánja az, ami után sóvárogtam egész nyáron, előző évben. Most jól pofán csapkod, hogy piros arccal szaladjak vissza, ahonnan jöttem: a biztos unalom posványába. A büszkén kiépített kis egri váram, kapcsolatok és szerelmek laza köveivel kirakva, dadogva bár, de állt: én pedig felülhettem tákolmányom tetejére, s elhittem, csináltam valamit. Pedig szalmakunyhónál is gyöngébb volt. Fújja el a kurva farkas, én meg szaladjak Trabzonig szalmát keresni!

Valamikor csak rájövök, hogy keseregni a tengerparton, éjfélkor, egyedül még a szalmagyűjtögetésnél is haszontalanabb.