Tök jó.
Van az embernek egy blogja. Sok haszna nincs belőle, amennyiben a haszon mértékét mérni próbáljuk. Sokan nem nézegetik. Az elmúlt öt év alatt az ember szívéhez legközelebb állók (vagy ne adj' isten közel kerülésért sóvárgók), és az ilyen-olyan barátság miatt félig kötelességből kattintókat persze buzgón űztem el időről-időre pesszimista, önostorozó írásaimmal. Annyi poszt született már, amikor elhittem, az embereket érdekli, aztán még legalább ugyanennyi biztosított az ellenkezőjéről. Szóval a közönség, mint a haszon mértékegysége, elvethető.
Az irodalmi érték is elhanyagolható, a műfajból és saját trehányságomból adódóan.
De milyen jó dolog, ha az embernek társra van szüksége? Ahelyett, hogy ellátogatna vasárnaponként a metodisták gyülekezetébe fél háromkor délután, ahol zaklatott bloggerek dugják össze a fejüket, két laza kattintással máris megnyílhatnak zavart elméjenek csatornái.
Amikor az embernek nincs egy kurva betűnyi mondanivalója sem, akkor általában ír egy blogposztot. A haszontalan szófosás (érdekes: van hasznos is?) csimborasszója ez, és tudjátok mit? Kurvára élvezem. Hogy senkinek nem tartozom felelősséggel. Hogy egyik szavamnak sincs súlya és eközben mindegyikkel embert lehet ölni. Hogy senkihez nem szól, és mégis bárki elolvashatja. Egy önző pattanás ez a blog (a poszt maga pedig a legfényesebb gennytasak) az internet, a közösségi média, a világ eltunyult testén. Igen, ocsmány kitüremkedés, amit a legtöbben kinyomnának, még mielőtt teljes nagyságát elérné. Makacs kelés ez, hiszen ahogy nő, azt várná az ember, visszahúzódik majd eltűnik magától; de a pattanás csak hízik, sárgás- fehéres lé feszíti szét a te bőröd, az enyémet és az övét is. Odakapnál, hogy kinyomd, mert kurvára fáj, de túl vastag a bőr, ahogy piszkálod csak jobban fáj.
Hát csak piszkáljátok, köcsögök! És ha egyedül is van, egy darabig még itt lesz, hízik és feszít. Aztán egyszer kipukkad, de nem jön ki belőle semmi; és a test, a társadalom tunya teste, a sok barátnő és barát, haragos és ismerős csak bámulni fog, hogy ilyen könnyen megszabadultak tőle. A bőrük helyreáll, s nem nő pattanás többé.
Ez az élet rendje.
2012. augusztus 26., vasárnap
2012. augusztus 22., szerda
A halkutya legendája, avagy újrakezdés Trabzonban
Életem legambivalensebb öt napján vagyok túl. Álmatlan, buszon zötykölődős éjszakák, fogfájós nappalok, hőemelkedés és halálfélelem, ezek mind egy eltunyult és hippochonder blogger panaszai. Az első trabzoni napomat teljes egészében a regenerálódásnak szenteltem, de mára már megbeszéltem egy találkát Hüseyinnel (itt tanult, de Egerben ismertem meg amíg erasmusos volt). Ez a poszt amolyan nosztalgikus hangulatú, így a blogot régóta olvasóktól előre is elnézést, ha olyasmit írok le, amit már egyszer elmagyaráztam.
Szóval jelenleg a KTÜ (egyetem) kampuszához közel lakom, innen a Meydan (városközpont) úgy fél óra gyalog, 5-10 perc dolmuş-sal (keleten elterjedt közlekedési eszköz, privát kézben, de egyes városokban, ahogy Trabzonban is, gyakorlatilag helyettesíti az önkormányzat/nagyvállalatok üzemeltette tömegközlekedést, itt meg lehet nézni). Utóbbit választom, így hamar beérünk a kp-ba. Amíg erasmusos voltam, sajnos átalakítás alatt volt a park, de ma már teljes pompájában tündököl. Kép nincs, mert elfelejtettem fotózni, majd később pótlom. Hüseyin ezerwattos mosollyal üdvözöl, találkozunk egy pajtijával, aki egyből invitál minket egy çay-ra (török tea, jó erős, többet isszák, mint amennyi levegőt vesznek; kép itt), mert épp nincs kedve dolgozni. Különben is, ő a tulaj, úgyhogy amíg a két asszisztens csaj sürgölődik, mi beszélgetünk. Legalábbis én ezt hiszem, csakhogy a lányok lerohannak. Nem kell felsőfokú török tudás, hogy megértsem:
- Imádjuk a külföldieket!
- Olyan szép a hajad!
- És szépek a szemeid!
- Nagyon szeretlek!
A tulaj meg is jegyzi viccesen, hogy elmehetnék már, eddig őt szerették a legjobban, de így már soha nem lesz helyén a presztízse. Érdekes élmény az biztos. Mindenesetre akit otthon zavar, hogy túl fehér bőre van és világos haja, jöjjön Trabzonba, garantáltan nem fog csalódni.
Megéhezek, és mivel már másfél éve nem ettem iskendert, itt az ideje pótolni! Finom, olcsó, kicsit talán túl paradicsomos de páratlan érzés ilyen hosszú kihagyás után. Aztán irány a jegyiroda, hiszen másnap Trabzonspor meccs! Az ellenfél pedig (nekem legalábbis) külön csemege: Videoton. A tény, hogy érkezésem harmadnapján egy magyar csapat elleni meccset nézzek meg, olyan irreális, hogy ez csakis a sors lehetett (sic!).
A Fekete-tenger partján üldögélni még mindig jó móka, de az iskender annyira nem érzi jól magát, úgyhogy rövid úton távozni kényszerül a hiányérzetet kevésbé keltő ázsiai vécé mélységeibe. Na, így már nyugodtan lehet bámulni a messzeségbe, és azt képzelni, látjuk a Krími-félszigetet. Hüseyint meg is kérdem, mi a legnagyobb állat? Bálna, mondja, hetente látni egyet-kettőt a parttól nem messze. Ejha, azért cápa csak nincs! Apropó, hogy van törökül a cápa? "Köpek balığı". Felröhögök, mert a köpek kutyát jelent (Nalan előszeretettel hív így). Hát mi a második rész? Hal. Tehát a török azt kiáltja: "vigyázz, a halkutya támad"! Vagy "nézd azt az uszonyt! Csodálatos halkutya példány"! Esetleg "király gyerek ez az Onur, eredeti halkutya-fog nyaklánca van". És így tovább. Én sírva nevetek, Hüseyinnek annyira nem ül a poén, úgyhogy hamar abbahagyom.
Megkomolyodik a hangulat, a hadseregről kezdünk beszélni. Törökországban minden férfi hadköteles, bevonulása tanulmányoktól függ. Hüseyin is megy, szerinte csak szerencse, hogy lelövik-e. Bár ha pénzes a család, Izmirbe, vagy Isztambulba küldik, ahol nagyjából annyi terrorista van, mint Balatonban halkutya. De a Fekete-tenger mellett élők (Karadeniz people, ahogy ő mondja) jobban a fegyverhez vannak szokva, és a sok hegy miatt a terepet is jobban ismerik, mint a tunya nyugatiak. Mert ugye a kurdok terrorszervezete elleni harcban főleg hegyekben bújkáló gerillákat kell kifüstölni, és ez gyakran sokak életébe kerül. Mint az ő közeli rokonjáéba is, aki kitűnő tanulóként végzett (mérnöki diploma), majd bevonulása hónapjában le is lőtték az iraki határ közelében (Hakkari a tartomány neve, ahol a legtöbb balhé van). És ez a barátja, meg az az ismerőse ment el, majd nem jött vissza. Pedig a szolgálat "csak" 5-12 hónap. Én teljes döbbenetben nézek rá, és kérdezem, nem fél-e? de ő csak a szerencsét emlegeti. Na jó, ha te is laza vagy, én sem aggódok, gondolom; majd elbúcsúzunk, majd holnap a meccsen, oké, görüşürüz.
Már hazafelé sétálok, amikor rámtör az igazi, alattomos és bunkó nosztalgia. Itt sétáltunk föl hajnali ötkor Eliával, amikor Grúziából hazaértünk csapzottan, és egy óránk volt lezuhanyozni, hogy aztán órára mehessünk. Vagy a Forum, ahova mindig az utolsó pillanatban estünk be mozizni, és egyszer hazafele jövet Matthias-szal, Albertóval és Eliával eljátszottuk a törökök teljes megrökönyödésére, hogy az idegenek megtámadják a Fekete-tenger partját (Battle: Los Angeles volt a film...). Felfele haladva betértem Arzumba, a sokat látogatott közértbe. Itt volt a legszarabb: még másfél éve februárban mászkáltunk itt vele, még nem voltunk együtt. Előttem császkált, aztán megfordult, vigyorgott, majd megölelt. No, panaszra nincs okom, most mást ölelek, még ha épp abban a percben a sütiken és száraztésztákon kívül más nem is osztozik a bánatomon.
A levertségen mi sem segíthet jobban, mint a szokásos trabzoni sopping. Ne tessék félreérteni, gyorsan fel is sorolom, milyen tételekből áll egy átlagos bevásárlás:
- Kenyér
- Tojás, 15 db (kb. 500 ft.)
- Cola Turka!
- Paradicsom
- Link (epres)
Igen ennyi, és álljunk meg egy szóra, mert az utóbbi talán a legfontosabb mind közül. Képzeljük el gyerekkorunk orvosságát, fene emlékszik a nevére, csak arra, hogy édes, szirupos és rózsaszín. És most képzeljük el, hogy két és fél decis üvegbe töltik, majd vitaminokkal dúsított gyümölcslének álcázva árusítják. Én nem tudok ellenállni, nem is akarok. Ami rosszabb, hogy be akartam fotózni a srácokat, de mire a géphez jutottam, mindet megittam. Hát, bocs.
Most végre kellemesen fáradtan (és nem inszomniától elgyötör buszút után) üldögélek, az idő pedig kiváló. Ennél többet pedig kívánni sem lehetne, mert Trabzon gyakorlatilag maga a török ködös albion, vagyis Anglia kicsiben (édesanyámmal versenyt hirdettünk: mindketten strigulázzuk az esős napok számát). Ha itt nem esik az eső, azt hetekig emlegetik. Valami baj lehet, mert már második napja verőfényes napsütés van, na majd holnap, amikor a fedetlen stadionban álldogálunk a meccs alatt.
Ennyit mára. Furcsa itt(hon), a sok régi szokás és emlék, ahogy belebotlik az ember, észre kell hogy vegye, hogy a kettő közül csak a szokásoknak veszi hasznát. Most inkább csinálok egy jó rántottát, és leöblítem kólával, miközben bámulom a Fekete-tengert. Hátha látok egy halkutyát.
Szóval jelenleg a KTÜ (egyetem) kampuszához közel lakom, innen a Meydan (városközpont) úgy fél óra gyalog, 5-10 perc dolmuş-sal (keleten elterjedt közlekedési eszköz, privát kézben, de egyes városokban, ahogy Trabzonban is, gyakorlatilag helyettesíti az önkormányzat/nagyvállalatok üzemeltette tömegközlekedést, itt meg lehet nézni). Utóbbit választom, így hamar beérünk a kp-ba. Amíg erasmusos voltam, sajnos átalakítás alatt volt a park, de ma már teljes pompájában tündököl. Kép nincs, mert elfelejtettem fotózni, majd később pótlom. Hüseyin ezerwattos mosollyal üdvözöl, találkozunk egy pajtijával, aki egyből invitál minket egy çay-ra (török tea, jó erős, többet isszák, mint amennyi levegőt vesznek; kép itt), mert épp nincs kedve dolgozni. Különben is, ő a tulaj, úgyhogy amíg a két asszisztens csaj sürgölődik, mi beszélgetünk. Legalábbis én ezt hiszem, csakhogy a lányok lerohannak. Nem kell felsőfokú török tudás, hogy megértsem:
- Imádjuk a külföldieket!
- Olyan szép a hajad!
- És szépek a szemeid!
- Nagyon szeretlek!
A tulaj meg is jegyzi viccesen, hogy elmehetnék már, eddig őt szerették a legjobban, de így már soha nem lesz helyén a presztízse. Érdekes élmény az biztos. Mindenesetre akit otthon zavar, hogy túl fehér bőre van és világos haja, jöjjön Trabzonba, garantáltan nem fog csalódni.
Megéhezek, és mivel már másfél éve nem ettem iskendert, itt az ideje pótolni! Finom, olcsó, kicsit talán túl paradicsomos de páratlan érzés ilyen hosszú kihagyás után. Aztán irány a jegyiroda, hiszen másnap Trabzonspor meccs! Az ellenfél pedig (nekem legalábbis) külön csemege: Videoton. A tény, hogy érkezésem harmadnapján egy magyar csapat elleni meccset nézzek meg, olyan irreális, hogy ez csakis a sors lehetett (sic!).
A Fekete-tenger partján üldögélni még mindig jó móka, de az iskender annyira nem érzi jól magát, úgyhogy rövid úton távozni kényszerül a hiányérzetet kevésbé keltő ázsiai vécé mélységeibe. Na, így már nyugodtan lehet bámulni a messzeségbe, és azt képzelni, látjuk a Krími-félszigetet. Hüseyint meg is kérdem, mi a legnagyobb állat? Bálna, mondja, hetente látni egyet-kettőt a parttól nem messze. Ejha, azért cápa csak nincs! Apropó, hogy van törökül a cápa? "Köpek balığı". Felröhögök, mert a köpek kutyát jelent (Nalan előszeretettel hív így). Hát mi a második rész? Hal. Tehát a török azt kiáltja: "vigyázz, a halkutya támad"! Vagy "nézd azt az uszonyt! Csodálatos halkutya példány"! Esetleg "király gyerek ez az Onur, eredeti halkutya-fog nyaklánca van". És így tovább. Én sírva nevetek, Hüseyinnek annyira nem ül a poén, úgyhogy hamar abbahagyom.
Megkomolyodik a hangulat, a hadseregről kezdünk beszélni. Törökországban minden férfi hadköteles, bevonulása tanulmányoktól függ. Hüseyin is megy, szerinte csak szerencse, hogy lelövik-e. Bár ha pénzes a család, Izmirbe, vagy Isztambulba küldik, ahol nagyjából annyi terrorista van, mint Balatonban halkutya. De a Fekete-tenger mellett élők (Karadeniz people, ahogy ő mondja) jobban a fegyverhez vannak szokva, és a sok hegy miatt a terepet is jobban ismerik, mint a tunya nyugatiak. Mert ugye a kurdok terrorszervezete elleni harcban főleg hegyekben bújkáló gerillákat kell kifüstölni, és ez gyakran sokak életébe kerül. Mint az ő közeli rokonjáéba is, aki kitűnő tanulóként végzett (mérnöki diploma), majd bevonulása hónapjában le is lőtték az iraki határ közelében (Hakkari a tartomány neve, ahol a legtöbb balhé van). És ez a barátja, meg az az ismerőse ment el, majd nem jött vissza. Pedig a szolgálat "csak" 5-12 hónap. Én teljes döbbenetben nézek rá, és kérdezem, nem fél-e? de ő csak a szerencsét emlegeti. Na jó, ha te is laza vagy, én sem aggódok, gondolom; majd elbúcsúzunk, majd holnap a meccsen, oké, görüşürüz.
Már hazafelé sétálok, amikor rámtör az igazi, alattomos és bunkó nosztalgia. Itt sétáltunk föl hajnali ötkor Eliával, amikor Grúziából hazaértünk csapzottan, és egy óránk volt lezuhanyozni, hogy aztán órára mehessünk. Vagy a Forum, ahova mindig az utolsó pillanatban estünk be mozizni, és egyszer hazafele jövet Matthias-szal, Albertóval és Eliával eljátszottuk a törökök teljes megrökönyödésére, hogy az idegenek megtámadják a Fekete-tenger partját (Battle: Los Angeles volt a film...). Felfele haladva betértem Arzumba, a sokat látogatott közértbe. Itt volt a legszarabb: még másfél éve februárban mászkáltunk itt vele, még nem voltunk együtt. Előttem császkált, aztán megfordult, vigyorgott, majd megölelt. No, panaszra nincs okom, most mást ölelek, még ha épp abban a percben a sütiken és száraztésztákon kívül más nem is osztozik a bánatomon.
A levertségen mi sem segíthet jobban, mint a szokásos trabzoni sopping. Ne tessék félreérteni, gyorsan fel is sorolom, milyen tételekből áll egy átlagos bevásárlás:
- Kenyér
- Tojás, 15 db (kb. 500 ft.)
- Cola Turka!
- Paradicsom
- Link (epres)
Igen ennyi, és álljunk meg egy szóra, mert az utóbbi talán a legfontosabb mind közül. Képzeljük el gyerekkorunk orvosságát, fene emlékszik a nevére, csak arra, hogy édes, szirupos és rózsaszín. És most képzeljük el, hogy két és fél decis üvegbe töltik, majd vitaminokkal dúsított gyümölcslének álcázva árusítják. Én nem tudok ellenállni, nem is akarok. Ami rosszabb, hogy be akartam fotózni a srácokat, de mire a géphez jutottam, mindet megittam. Hát, bocs.
Most végre kellemesen fáradtan (és nem inszomniától elgyötör buszút után) üldögélek, az idő pedig kiváló. Ennél többet pedig kívánni sem lehetne, mert Trabzon gyakorlatilag maga a török ködös albion, vagyis Anglia kicsiben (édesanyámmal versenyt hirdettünk: mindketten strigulázzuk az esős napok számát). Ha itt nem esik az eső, azt hetekig emlegetik. Valami baj lehet, mert már második napja verőfényes napsütés van, na majd holnap, amikor a fedetlen stadionban álldogálunk a meccs alatt.
Ennyit mára. Furcsa itt(hon), a sok régi szokás és emlék, ahogy belebotlik az ember, észre kell hogy vegye, hogy a kettő közül csak a szokásoknak veszi hasznát. Most inkább csinálok egy jó rántottát, és leöblítem kólával, miközben bámulom a Fekete-tengert. Hátha látok egy halkutyát.
2012. augusztus 21., kedd
Szófia, a zöld kutyák városa
Ahhoz képest, hogy mennyire vártam utazásom napját, olyan szar volt elhagyni kis hazámat. A gondolat, hogy családom egyik felét egy évig, a másikat meg legalább 6 hónapig nem látom, kevéssé megnyugtató; főleg, ha az embernek közben rakoncátlankodik a foga. A kezdeti családhiány megszűnt, a fogfájás meg vagy tart még, vagy én vagyok a hippochonder; de a szófiai túra megér egy (két) szót.
Elszoktam már a hosszú buszozásoktól. Így nem csoda, ha az éjjeli Bp-Szófia járaton egy szemhunyásnyit nem alszom. Hajnai hat, alig tántorgok le, de a couhsurfös hosztom (Nasko) már vár: kiderül, ő sem aludt semmit, csakhogy ő végigpartizta az éjszakát. No jó, akkor menjünk haza aludni!, gondolom én, de a srác egy óra beszélgetés után elmegy dolgozni. A várost így másodmagammal, egy, a buszon megismert német csávóval derítem fel.
Szófiáról két szóbeszéd járja, és mindkettőről igen hamar megbizonyosodunk. Az egyik, hogy Európa legzöldebb fővárosa (lásd a zöld foltok szembetűnően magas számát), a másik pedig hogy tele van kóbor kutyával. Ha Isztambult úgy másfél éve a macskák városának neveztem, Szófia tutira a kóbor kutyáké. Ez persze annyira nem hangzik jól, s Nasko úgy mellékesen hozzáteszi, évente több száz embert esznek meg kutyák Bulgária szerte. Jesszus, kezdjük inkább a városnézést.
Az Alexander Nevszkij katedrális Szófia leghíresebb nevezetessége. Messziről, közelről, majd "pijeres" dőlésszögből:
Elszoktam már a hosszú buszozásoktól. Így nem csoda, ha az éjjeli Bp-Szófia járaton egy szemhunyásnyit nem alszom. Hajnai hat, alig tántorgok le, de a couhsurfös hosztom (Nasko) már vár: kiderül, ő sem aludt semmit, csakhogy ő végigpartizta az éjszakát. No jó, akkor menjünk haza aludni!, gondolom én, de a srác egy óra beszélgetés után elmegy dolgozni. A várost így másodmagammal, egy, a buszon megismert német csávóval derítem fel.
Szófiáról két szóbeszéd járja, és mindkettőről igen hamar megbizonyosodunk. Az egyik, hogy Európa legzöldebb fővárosa (lásd a zöld foltok szembetűnően magas számát), a másik pedig hogy tele van kóbor kutyával. Ha Isztambult úgy másfél éve a macskák városának neveztem, Szófia tutira a kóbor kutyáké. Ez persze annyira nem hangzik jól, s Nasko úgy mellékesen hozzáteszi, évente több száz embert esznek meg kutyák Bulgária szerte. Jesszus, kezdjük inkább a városnézést.
Az Alexander Nevszkij katedrális Szófia leghíresebb nevezetessége. Messziről, közelről, majd "pijeres" dőlésszögből:
Sokat nem ácsorgunk, döglesztő a meleg. Menjünk buszjegyet venni Isztambulig! Az úton több érdekességbe is botlunk:
Ennél még figyelemfelkeltőbb a Shandor Pethofy utca, amit csak térképen szúrtam ki, de higyjétek el, létezik. Új fejezet nyílik tehát a magyar-bolgár barátság könyvében, de lelkesedésem lelohad, látva a következőt egy sarkon:
'96 óta nem hogy be sem teszik a lábukat Budapestre, még kajánul körbe is lövik az országot minden turnéjuk során (asszem idén egy országot leszámítva minden szomszédnál voltak). Mindegy, menjünk egy parkba aludni, hogy aztán igazoltathassanak; Markussal elhatározzuk, nem leszünk igénytelenek, és beülünk egy puccosabb kávézóba (ez Budapesten könnyen szuicid akció lehet, de itt simán belefér még a szűkeb büdzsébe is). A következő kijelentésemet nem tudom képi bizonyítékkal alátámasztani, de tessék elhinni: a bolgár lányok nagyon szépek. Nasko azért az ámuldozásunkat látva hozzáteszi, utálja, hogy az országa azért híres, "mert olcsó a pia, a dohány, és a nők is". Igen, merthogy nem csak szépek, könnyűvérűek is. Ezt viszont végképp nem tudom bizonyítani; tény viszont, hogy két órán át csak üldögélünk, és bámulunk.
Estére viszont beüt az alváshiány, hamar hazamegyünk. Nasko még megmutogatja a spéci kameráját, meg az egész labort, ahol képeket hív elő. Most épp callcenterezik, de egyszer profi fotós akar lenni (ja, amúgy folyékonyan beszél angolul, németül, oroszul). Másnap a kulturális kp. tetejéről nézünk le Szófiára (onnan a távoli kép az Alexander Nevszkijről), a földszinten pedig jót röhögünk egy fotókiállítás félresikerült kompozícióján (a kiállítás híres bolgárokat ábrázol, egyazon fotós képeit bemutatva; a képek egymás hátára vannak illesztve, de a beszűrődő fény miatt áttetszővé válik):
Ezt követően megmásszuk a Vitosha hegy egy gerincét (zömét busszal), ahol egy kis túrázás után ebédelünk egy kiadósat:
Tessék elhinni: cornflakes-es csirke. Nem mondom, hogy tradícionális, de nagyon finom; főleg a paradicsomos-hagymás izével (bal felső sarok). Az ár még nevetségesebb: ez így plusz egy üveg kóla, kenyér, ásványvíz került kb. 500 ft.-ba. Viszont sietnünk kell, hogy elérhessem az isztambuli buszt, könnyes búcsú Naskotól és Markustól, majd újabb 12 órás tortúra (nyilván alvásmentes), de erről majd legközelebb. Kedvenc képem nincs; majd az angol posztban lesz pár új!
2012. augusztus 14., kedd
23 felé
Amikor az ember nem hisz a sorsban, folyamatosan úgy fest, konfrontálódik vele. Ha kijelenti: nincs sors, majd azért is átugrik a szakadékon, juszt is szörnyethal. Ha átfutna az autók közt, de határozatlan, "úgyis megállnak egyszer", fix hogy elcsapják, hogy még kanállal se lehessen összekotorni. Ha pedig kimegy külföldre dolgozni, egyértelmű, hogy magánéleti, egészségügyi és monetáris válságba kerül (kérem a gazdász ismerőseim elismerő bólogatását).
A determinista most azt mondaná: ezek azért történnek, mert nem szabad kimenned. Jelként kell felfogni a sok negatív eseményt, és visszakozni. Nyilván, véletlen szimbóluma tetoválva a csuklóra ide vagy oda, a seregnyi ellenérv elkeseríti az embert a fontos döntések kapujában.
Hát az annyát a deterministáknak!
Illik is indokolni a véleményt. Tessék parancsolni:
Péter friss diplomásként Törökországba készült. Nyelvtanárnak vették fel. Az indulás előtt azonban egészsége romlani kezdett, plusz kiadások is jelentkeztek, így végül lemondta a jegyét, s otthon maradt. Fél évig tengődött a magyar fővárosban, mire elkezdett dolgozni. A török barátnő otthagyta, perspektíva híján; testi épsége viszont helyreállt, jól keresett, és hamarosan szerelmes lett ismét. És boldog.
A determinista itt azt mondaná: "jó, hogy itthon maradt Péter, különben nem keresne most jól, és nem lenne szerelmes. Jó döntést hozott."
Én viszont azt mondom, a determinista csak egy életvonalat vizsgál. Nem tételezi fel, hogyha Péter mégis vállalja a kockázatokat és kiutazik, hova lyukad ki. Nem látja, hogy kikkel barátkozik össze, kikbe lesz szerelmes, kikkel szeretkezik, kiket gyűlöl. Nem látja, mit lát s merre jár; nem látja, hogy a rizikós életút akár több lehetőséggel is kecsegtethetne. Mert korlátolt (csak egy sith gondolkozik végletekben höhö).
Bő féléve, hogy egy hasonló kesergős poszt alá <ismeretlen> biggyesztette a következő kommentet:
Ja, amúgy közben ez ment:
A determinista most azt mondaná: ezek azért történnek, mert nem szabad kimenned. Jelként kell felfogni a sok negatív eseményt, és visszakozni. Nyilván, véletlen szimbóluma tetoválva a csuklóra ide vagy oda, a seregnyi ellenérv elkeseríti az embert a fontos döntések kapujában.
Hát az annyát a deterministáknak!
Illik is indokolni a véleményt. Tessék parancsolni:
Péter friss diplomásként Törökországba készült. Nyelvtanárnak vették fel. Az indulás előtt azonban egészsége romlani kezdett, plusz kiadások is jelentkeztek, így végül lemondta a jegyét, s otthon maradt. Fél évig tengődött a magyar fővárosban, mire elkezdett dolgozni. A török barátnő otthagyta, perspektíva híján; testi épsége viszont helyreállt, jól keresett, és hamarosan szerelmes lett ismét. És boldog.
A determinista itt azt mondaná: "jó, hogy itthon maradt Péter, különben nem keresne most jól, és nem lenne szerelmes. Jó döntést hozott."
Én viszont azt mondom, a determinista csak egy életvonalat vizsgál. Nem tételezi fel, hogyha Péter mégis vállalja a kockázatokat és kiutazik, hova lyukad ki. Nem látja, hogy kikkel barátkozik össze, kikbe lesz szerelmes, kikkel szeretkezik, kiket gyűlöl. Nem látja, mit lát s merre jár; nem látja, hogy a rizikós életút akár több lehetőséggel is kecsegtethetne. Mert korlátolt (csak egy sith gondolkozik végletekben höhö).
Bő féléve, hogy egy hasonló kesergős poszt alá <ismeretlen> biggyesztette a következő kommentet:
"növessz golyókat. a "nagybetűs élet" közhely. az életben hozott döntések súlyát sokszor túlspilázzák. az embernek saját hibákat kell elkövetnie, hogy megtanuljon talpra állni. ugyanis van, hogy az utcán szerzett tudás többet ér, mint egy diploma. saját példát hozok. sose szerettem padban ülni, aránylag hamar kiutaztam svájcba. betanított munkásként dolgoztam feketén. azóta a negyedik munkahelyemen vagyok, bejelentve. forintba átszámolva 700 000-re jön ki a fizetés. meg vagyok elégedve a jelenlegi helyzetemmel.. de mi kellett ahhoz, hogy ide eljussak? megtanulni talpra állni egy pofára esés után. ergo menj! ha minden lépés előtt megtorpansz, az út feléig se jutsz el."
Ennél jobban nem is tudnám befejezni. Holnapután megyek ki, és öt nap múlva ilyenkor a szülinapi bort/pálinkát/rakit Isztambul utcáin fogom élvezni.
Ja, amúgy közben ez ment:
2012. augusztus 8., szerda
A-Z
Azt már elmeséltem, mennyire utálok pakolni. Akkor azt is hozzátettem, mennyire szeretek ennek ellenére régen látott, értékes holmikra bukkanni: ismét egy ilyen tárgyról szól a poszt. Öt éves lehettem, amikor a fonyódi nyarat keresztülhúzta valami rusnya betegségem. Apám úgy gondolta, eljött az ideje, hogy az ő kicsi fia megtanulja az ábécét. Csodáljuk együtt az ifjú Lévay Péter első papírra vetett mondatát, mely egyszerre dagad az önbizalomtól (hisz a nevét írja le) s sóhajt lemondóan ("Beteg"):
A blog követőinek egy kis extra: miután hamarosan költözöm ki törökhonba, az eddigi hevenyészett blogolás is ritkulni fog. Ha minden jól megy, helyzet- és egyéb jelentő posztok valamikor augusztus vége fele érkeznek. Addig sokat nem fogok írni, a dizájnon csiszolok még egy kicsit.
Lévay Péter Beteg
Ugorjunk az időben egy jó nagyot, egészen pontosan 17 évet, és láthatjuk, a verejtékes ábécé tanulás odáig fajult, hogy Lévay Pétert ma (jegyezzük meg, felettébb semmitmondóan) kommunikátornak hívják!
Reméljük a betűvetés mesterségét még tovább fejleszti Péter, főleg, mióta megismerte a lefordíthatatlan mondást: "Publish or perish!"
A blog követőinek egy kis extra: miután hamarosan költözöm ki törökhonba, az eddigi hevenyészett blogolás is ritkulni fog. Ha minden jól megy, helyzet- és egyéb jelentő posztok valamikor augusztus vége fele érkeznek. Addig sokat nem fogok írni, a dizájnon csiszolok még egy kicsit.
Lévay Péter Beteg
2012. augusztus 5., vasárnap
A hobbit trilógia. Miért?
Már lassan egy évtizede, hogy a filmek okozta hatalmas Gyűrűk Ura láz lencsengőben van (2003-as filmről beszélünk), azóta a rajongók alig tudnak a seggükön maradni, így elkészítették a maguk kis előzményfilmjüket, amely az első könyv eseményei előtt valamivel játszódnak. Érthető hát a lelkesedés, amikor jött a bejelentés: (valamikor) jön a Hobbit, a Gyűrűk Ura előzményfilmje. És habár Guillermo Del Toro ülhetetett a rendezői székbe, Peter Jackson producerként azért jelen lehetett.
A forgatókönyv adaptálása és egyéb nézeteltéresek miatt aztán a premier dátuma csúszott, így Del Toro 2010-ben kiszállt a buliból: ismét Jackson kezébe került Középfölde. Ezt már minden rajongó üdvözölte, a Gyűrűk Urában megszokott "production movie"-k is megjelentek youtube-on, egyszóval minden jel arra mutatott, a trilógiához méltó előzményfilm készül. Kisebb viták akadtak, például a 48 fps-es rögzítést illetően, de a panaszkódokat letorkollták, mondván: az emberi szem nem képes érzékelni a különbséget (a hagyományos filmek 24 kocka/másodpercben vannak felvéve).
Kijött az első trailer is, amely bebizonyította a filmek és trailereik közti misztikus kapcsolatról alkotott elméletemet: rossz film, jó trailer, jó film, rossz trailer. Legalábbis a Gy.U. idején egyik trailertől sem esett le az állam, de a filmeket nagyon szerettem. Most is így volt, a törpöket idétlennek láttam, a Gandalf és Galadriel közti, románcnak tűnő izét abszurdnak éreztem, szóval nem vett meg kilóra. De ez csak tovább erősítette a tudatot: jó film lesz.
Aztán jött a sokk: amit korábban tagadtak, az nemrég valósággá vált, és a Hobbit valóban trilógia lesz. A tény, hogy két részre szedik, még elviselhető lett volna, hiszen a sztori a Harry Potter esetében sem vette zokon a szakadást, és van annyira érdekes a Hobbit cselekménye, hogy két darabban elmesélve is lenyűgözzön. Na de trilógia?
Igazából két verzióm van, miként viszik ezt véghez, és tartok tőle, hogy a második fog beigazolódni.
(1)
A könyvet háromfelé vágják. Így a trilógia első része lesz a filmtörténet egyik legunalmasabb alkotása: Gandalf érkezésétől mondjuk a ködhegységi balhéig (mondjuk, mert az jó cliffhangeres befejezés lenne) egy, azaz EGY dolog történik (trollokra gondolok). Ezt leszámítva csak Bilbó lovagol a pónin, és bőrig ázik, valamint nevenincs királyságokon ügetnek át. A második részben már talán több akció lesz, Gollam, a wargok, Beorn, a Bakacsinerdő-beli kaland (Setéterdő, ki melyik fordítást szereti) mind izgalmas jelenet lehet. És akkor itt vágjuk is el, mert akkor a befejező részre egy nagy büdös semmi sem marad. Így már csak a tündekirálytól (Thranduil ha emlékezetem nem csal) való menekülés, Tóváros és Smaug, no meg az Öt Sereg Csatája marad hátra. A történések tehát javarészt a második kettő filmre korlátozódnának, ami egy két részes filmnél nem is lenne baj, de így az első rész fájdalmasan unalmassá válhat
(2)
Amikor a szerzői fantázia a kellőnél több szabadságot kap. Ilyen volt a Gy.U. trilógiában a buckamanó és Bombadil átugrása, Arwen kameója, Szarumán halála Vasudvardon, vagy a Megye megszállásának teljes átugrása (utóbbinál ugyanakkor megértem, hogy terjedelmi okok miatt muszáj volt átírni a könyvet néhol). És ilyen lehet a Hobbitban Szauron, a Mágus szerepeltetése. Gandalf ugye sokszor eltűnik a sztoriban, és csak homályosan célozgat küldetésére, viszont a lelkesebb rajongók (és olvasottabbak) tudják, hogy igen sok minden történt Bilbó kalandja közben is. Szóval az MGM feltehetőleg rájött, hogy Jackson és a tolkieni világ milyen jól csapolható kettős, így kicsikarták a trilógiát a nagyjából egy Gy.U. könyvnyi (!) eseményből.
Persze ez mind spekuláció, én továbbra is bízom benne, hogy Jackson hozza a Gy.U. filmek színvonalát, és szinten tartja az érdeklődést is, még ha az első (decemberre kiírt) film a fentiek alapján egy kicsit unalmasnak is ígérkezik. Csak győzzük kivárni.
A forgatókönyv adaptálása és egyéb nézeteltéresek miatt aztán a premier dátuma csúszott, így Del Toro 2010-ben kiszállt a buliból: ismét Jackson kezébe került Középfölde. Ezt már minden rajongó üdvözölte, a Gyűrűk Urában megszokott "production movie"-k is megjelentek youtube-on, egyszóval minden jel arra mutatott, a trilógiához méltó előzményfilm készül. Kisebb viták akadtak, például a 48 fps-es rögzítést illetően, de a panaszkódokat letorkollták, mondván: az emberi szem nem képes érzékelni a különbséget (a hagyományos filmek 24 kocka/másodpercben vannak felvéve).
Kijött az első trailer is, amely bebizonyította a filmek és trailereik közti misztikus kapcsolatról alkotott elméletemet: rossz film, jó trailer, jó film, rossz trailer. Legalábbis a Gy.U. idején egyik trailertől sem esett le az állam, de a filmeket nagyon szerettem. Most is így volt, a törpöket idétlennek láttam, a Gandalf és Galadriel közti, románcnak tűnő izét abszurdnak éreztem, szóval nem vett meg kilóra. De ez csak tovább erősítette a tudatot: jó film lesz.
Aztán jött a sokk: amit korábban tagadtak, az nemrég valósággá vált, és a Hobbit valóban trilógia lesz. A tény, hogy két részre szedik, még elviselhető lett volna, hiszen a sztori a Harry Potter esetében sem vette zokon a szakadást, és van annyira érdekes a Hobbit cselekménye, hogy két darabban elmesélve is lenyűgözzön. Na de trilógia?
Igazából két verzióm van, miként viszik ezt véghez, és tartok tőle, hogy a második fog beigazolódni.
(1)
A könyvet háromfelé vágják. Így a trilógia első része lesz a filmtörténet egyik legunalmasabb alkotása: Gandalf érkezésétől mondjuk a ködhegységi balhéig (mondjuk, mert az jó cliffhangeres befejezés lenne) egy, azaz EGY dolog történik (trollokra gondolok). Ezt leszámítva csak Bilbó lovagol a pónin, és bőrig ázik, valamint nevenincs királyságokon ügetnek át. A második részben már talán több akció lesz, Gollam, a wargok, Beorn, a Bakacsinerdő-beli kaland (Setéterdő, ki melyik fordítást szereti) mind izgalmas jelenet lehet. És akkor itt vágjuk is el, mert akkor a befejező részre egy nagy büdös semmi sem marad. Így már csak a tündekirálytól (Thranduil ha emlékezetem nem csal) való menekülés, Tóváros és Smaug, no meg az Öt Sereg Csatája marad hátra. A történések tehát javarészt a második kettő filmre korlátozódnának, ami egy két részes filmnél nem is lenne baj, de így az első rész fájdalmasan unalmassá válhat
(2)
Amikor a szerzői fantázia a kellőnél több szabadságot kap. Ilyen volt a Gy.U. trilógiában a buckamanó és Bombadil átugrása, Arwen kameója, Szarumán halála Vasudvardon, vagy a Megye megszállásának teljes átugrása (utóbbinál ugyanakkor megértem, hogy terjedelmi okok miatt muszáj volt átírni a könyvet néhol). És ilyen lehet a Hobbitban Szauron, a Mágus szerepeltetése. Gandalf ugye sokszor eltűnik a sztoriban, és csak homályosan célozgat küldetésére, viszont a lelkesebb rajongók (és olvasottabbak) tudják, hogy igen sok minden történt Bilbó kalandja közben is. Szóval az MGM feltehetőleg rájött, hogy Jackson és a tolkieni világ milyen jól csapolható kettős, így kicsikarták a trilógiát a nagyjából egy Gy.U. könyvnyi (!) eseményből.
Persze ez mind spekuláció, én továbbra is bízom benne, hogy Jackson hozza a Gy.U. filmek színvonalát, és szinten tartja az érdeklődést is, még ha az első (decemberre kiírt) film a fentiek alapján egy kicsit unalmasnak is ígérkezik. Csak győzzük kivárni.
2012. augusztus 3., péntek
Gyurta és Magyarország
Az egész ott kezdődött el, hogy Czene Attila beolvasott egy sms-t, rögvest Gyurta győzelme után. Ezzel megindult a hihetetlen és megmagyarázhatatlan fika-hullám: előbb az index publija kötött bele érthetetlen módon friss olimpiai bajnokunkba, majd Aczél Endre rúgott bele egy akkorát, hogy azt már a jobbos bloggerek sem hagyhatták szó nélkül.Miközben az ország bal és jobboldala egymásnak feszül, azért eltűnődtem: már egy olimpiai aranynak sem lehet örülni? Ez az ember feljut a világ csúcsára, egy olyan eredményt ér el, amire (nyilván naivan) elhiszem, hogy egymást ölelve koccint emeszpés a fideszessel, mn-es a népszabissal, bayerzsolt az aczéllal, és még a jobbikosok is megeresztenek egy félszeg mosolyt a ballibsi zsidó médiamunkások felé, erre tessék. Cseh Lacitól mindenki elvárta az aranyat, és majd' levették a fejét, amikor formán kívül, döntőt sem sikerült elcsípnie. Akkor a telhetetlen magyar csak elégedett egy kicsit, amikor a Gyurta elsőként ér be? Nyilván nem, sőt az eufória napjait is megfertőzi féltékenységével, savanyúságával.
Őszinte leszek, némileg aggódtam Gyurtáért, hogy mit-hogyan fog majd reagálni az őt ért "vádakra", erre belebotlottam a következő hírbe: a tragikus hirtelenséggel elhunyt norvég riválisának ajánlja fel aranyérme másolatát.
(...)
Lelki szemeim előtt látom Aczél Endrét, ahogy a képmutató Gyurtát szapulja, aki nem elégszik meg az épphogy megnyert olimpiai érmével, még a norvég közvélemény figyelmét is magának követeli ezzel az átlátszó, beképzelt húzásával.
Sőt, M.P. is megjeleníti "Gyurta és a Világ" c. írását, ahol bizton állítja, egy magyar utcaseprőben is biztos van ennyi empátia, csak szegény nem tudja kinyilvánítani azt a norvégok irányában.
Gyurta meg hazajön, és folytatja, ahol abbahagyta: edz, és telibeszarja a magyar médiát. Mert máshogy már olimpiai bajnokként sem lehet itthon megmaradni.
Őszinte leszek, némileg aggódtam Gyurtáért, hogy mit-hogyan fog majd reagálni az őt ért "vádakra", erre belebotlottam a következő hírbe: a tragikus hirtelenséggel elhunyt norvég riválisának ajánlja fel aranyérme másolatát.
(...)
Lelki szemeim előtt látom Aczél Endrét, ahogy a képmutató Gyurtát szapulja, aki nem elégszik meg az épphogy megnyert olimpiai érmével, még a norvég közvélemény figyelmét is magának követeli ezzel az átlátszó, beképzelt húzásával.
Sőt, M.P. is megjeleníti "Gyurta és a Világ" c. írását, ahol bizton állítja, egy magyar utcaseprőben is biztos van ennyi empátia, csak szegény nem tudja kinyilvánítani azt a norvégok irányában.
Gyurta meg hazajön, és folytatja, ahol abbahagyta: edz, és telibeszarja a magyar médiát. Mert máshogy már olimpiai bajnokként sem lehet itthon megmaradni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)