Hazatérve feljött a cserepadról a magyar az idegenlégiós helyére, és furcsa gondolatokat ébresztett bennem. Az angolom nagyjából egy megbízható közép és emelt közé lőném be, beszéd közben ritkán akadok meg, szóval nincs gond, no de! Miért írnék posztot?
Nyilván a magyar nyelvi szókincsem jóval gazdagabb, ebből fakadóan jóval érzékletesebben tudom kifejezni magam, kivéve ha nem egy meztelencsiga szintjén vegetálok. Azzal, hogy megválogatom a szavaimat -mert bőven van miből-, a "beszélő szándékom szerint" rengeteg
jelentése lehet annak, amit mondok. Az angolom nem így működik.
Kisebb szókincs, nincs idő a
szinonimákra, ezért azt mondom, ami elsőre eszembe jut. Így a beszélgetés érezhetően őszintébb, magamat is meglepem, milyen nyílt lapokkal játszom. Az otthon belénk nevelt gátakat az ilyen helyzetek -aránylag biztos idegennyelvi tudás mellett- egyszerűen kikezdik, semmissé teszik, majd körberöhögik.
Itthon vagyok, és pitiáner kommunikációs problémák miatt szenvedek, csak mert elegendő a szókincsem, hogy sokféleképp kifejezzem magam. Ezt a nyelv okozta impotencia-érzetet nagyon nem tudom hova tenni. Lehet, hogy a minimál törökömmel én lennék a világ legőszintébb és legboldogabb embere...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése