Matekozós poszt, érdemes mellé-közben ezt meghallgatni.
tik
tik
tik
tik
tik
tik
tikkadok
lelohadok
nincstelenül
rohadok
elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban
korhadt szívem
gyönge kezem
hasztalan tépem
elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban
agyam kérgét
mozzanatlan halál:
az idő eszi rég
én pedig:
tikkadok, rohadok és korhadok
térdeid elé borulok
reszketve kushadok
Ne haragudj!
elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban
ugye megértesz?
megvertél és legyőztél,
de már többet nem sértesz?
rám se nézel,
nevetsz és elszaladsz
pedig azt festettem: itt maradsz.
fáradok
kiszáradok.
tikkadok.
tik
tik
tik
tik
tik...
2014. január 4., szombat
2014. január 1., szerda
A Narancs meg Áder
(a szerző rendszeres olvasója a Magyar Narancs nyomtatott és onlájn cikkeinek)
Aszondja a Narancs, Janó a manó. Aszondja a Narancs, Áder maga a csornai Charles Bronson. Az Narancs még sok minden mást is mond, emitt. Csipás szemem vérerekkel egészül ki a cikk végére, pedig basszameg, viszonylag vidáman keltem fel az új év első napjának reggelén. Oké, volt már dél is. Romantikus és kevésbé megindító gondolatokkal zuhantam be hajnalban az ágyba.
Én is hallottam Ádert éjfél után. Apám és Kati figyelték velem a manó minden szavát. Összetartás, magyarnaklenni, új remény, új év, mostkell, satöbbi. Jó, nem adnék neki Oscart- de nem is arra figyelek, mennyire éli át saját (?) szavait. Nem, arra gondolok, hogy hú, liberálisként fideszes felmenőimmel oldalamon is úgy érzem, mindannyiunknak fontos az egység és a magyarság fogalmai. Azokat a fogalmakat, melyeket az elmúlt évtizedek szitokszóvá degradáltak, lehugyoztak, kiröhögtek, utóbb pedig leginkább szélsőségek ideológiájának részéve teszik. Jót kuncogunk a buékfannikám momentumon, ez már bájosan béna, gondolom magamban. Aztán beszélgetünk, sokat: hazaszeretetről, nemzetről, politikáról, perspektíváról és a többi, a pálinka-pezsgő-martini triumvirátusának fogyasztásakor releváns témáról. Négykor még arra gondolok párnával a fejemen, szétvetett végtagokkal hogy másnap lesz-e olyan buzgómócsing bárhol, hogy Áder személyének menjen vitriolos tollát előreszegezve.
Igen. Lett. A szerző neve narancsblog, igazából nem tudom hogy lehet egy gyereket ilyen hülyén nevezni, bár manapság már bárhogy hívhatják szegény nyomorultaknak. A szerző tehát hagyott magának pár órát a regenerálódásra, fogat mosott, megette a maradék bejglit, majd leírta, amit jónak látott megjegyezni a köztársasági Bronson köszöntőjéről. A pazar publicisztika nem félt a baloldali rendíthetetlenség nemes eszméitől vezérelve önteni a szart Áder Manó fejére, a kommenteket olvasva pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy a cikk igazi újévi telitalálat.
Borzasztó, hogy a narancsblogban micsoda perverz késztetés rejlik. Hogy, a kurvaéletbe is, még szilveszterkor is azon töri a fejét, mi a faszért papol neki ez a bajszos pöcs, miért olvassa a súgógépet, miért van pofája kiállni, miért mímeli Bronsont, miért fideszes, miért bábu, miért koccint fannival, miért beszél, miért lélegzik, miért, egyszerűen basszameg, miért létezik. Akadjon a pezsgő a torkodon, te Manó! Na de majd holnap olyat írok, kefebajszod is megmerevedik, s meghasad az az ocsmány narancsszíved.
Persze értékeljünk reálisan. Egy érdektelen eseményről írtak érdektelen véleményt. Én meg csak ragozom tovább.
Aszondja a Narancs, Janó a manó. Aszondja a Narancs, Áder maga a csornai Charles Bronson. Az Narancs még sok minden mást is mond, emitt. Csipás szemem vérerekkel egészül ki a cikk végére, pedig basszameg, viszonylag vidáman keltem fel az új év első napjának reggelén. Oké, volt már dél is. Romantikus és kevésbé megindító gondolatokkal zuhantam be hajnalban az ágyba.
Én is hallottam Ádert éjfél után. Apám és Kati figyelték velem a manó minden szavát. Összetartás, magyarnaklenni, új remény, új év, mostkell, satöbbi. Jó, nem adnék neki Oscart- de nem is arra figyelek, mennyire éli át saját (?) szavait. Nem, arra gondolok, hogy hú, liberálisként fideszes felmenőimmel oldalamon is úgy érzem, mindannyiunknak fontos az egység és a magyarság fogalmai. Azokat a fogalmakat, melyeket az elmúlt évtizedek szitokszóvá degradáltak, lehugyoztak, kiröhögtek, utóbb pedig leginkább szélsőségek ideológiájának részéve teszik. Jót kuncogunk a buékfannikám momentumon, ez már bájosan béna, gondolom magamban. Aztán beszélgetünk, sokat: hazaszeretetről, nemzetről, politikáról, perspektíváról és a többi, a pálinka-pezsgő-martini triumvirátusának fogyasztásakor releváns témáról. Négykor még arra gondolok párnával a fejemen, szétvetett végtagokkal hogy másnap lesz-e olyan buzgómócsing bárhol, hogy Áder személyének menjen vitriolos tollát előreszegezve.
Igen. Lett. A szerző neve narancsblog, igazából nem tudom hogy lehet egy gyereket ilyen hülyén nevezni, bár manapság már bárhogy hívhatják szegény nyomorultaknak. A szerző tehát hagyott magának pár órát a regenerálódásra, fogat mosott, megette a maradék bejglit, majd leírta, amit jónak látott megjegyezni a köztársasági Bronson köszöntőjéről. A pazar publicisztika nem félt a baloldali rendíthetetlenség nemes eszméitől vezérelve önteni a szart Áder Manó fejére, a kommenteket olvasva pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy a cikk igazi újévi telitalálat.
Borzasztó, hogy a narancsblogban micsoda perverz késztetés rejlik. Hogy, a kurvaéletbe is, még szilveszterkor is azon töri a fejét, mi a faszért papol neki ez a bajszos pöcs, miért olvassa a súgógépet, miért van pofája kiállni, miért mímeli Bronsont, miért fideszes, miért bábu, miért koccint fannival, miért beszél, miért lélegzik, miért, egyszerűen basszameg, miért létezik. Akadjon a pezsgő a torkodon, te Manó! Na de majd holnap olyat írok, kefebajszod is megmerevedik, s meghasad az az ocsmány narancsszíved.
Persze értékeljünk reálisan. Egy érdektelen eseményről írtak érdektelen véleményt. Én meg csak ragozom tovább.
2013. december 27., péntek
Nevetek
:D
Pont arra gondoltam, hogyan kezdjem el a posztot, s már vagy három perce viaskodtam a megfelelő felütéssel, de semmi nem jött ki a nagy fejemből. Így hát inkább kiröhögtem magam. Úgy általában kiröhögtem magam. Nem csak a posztom. Nem kényszeredetten vagy harsányan. Csak simán kiröhögtem magam. Elvégre bármiről is bölcselkedek itt -gyorsan visszanézem: közélet, film, dialógus, sport, nők-, igazán megérdemlem hogy kiröhögjem magam. A tény, hogy egyszer leültem tanulás helyett 2008 májusában blogot írni, már önmagában nevetséges. De ez a görcsös kötődés, amit azóta tanúsítok! Ilyen kitartó pióca (pojáca) még a magyar politikában sincs. Az "írni kéne már" ésszerűtlen, de általános cseréje az "írni szeretnék" késztetésének. Emlékszem, egykor milyen kicsinyes célok által vezérelve csűrtem-csavartam soraimat. Árgus szemmel lestem ismerőseim és szeretteim interakcióját féltve egyáltalán nem őrzött szavaimmal. Mohón vártam hogy soraimmal megbántsak, megszerettessek, elgondolkoztassak, polgárt pukkasszak. Szóval úgy általában: a közönségért ébredt fel az "írni kéne már" nevű szörnyeteg.
De vajon az "írni szeretnék" is a közönség által kel életre? Igen nehéz elhinni, hogy például James Joyce átrághatatlan eposzát azért írta volna félvakon, hogy lenyűgözze az olvasót. Elvégre kiadót is alig talált. De akkor meg mi a motiváció, ha már nem születtünk Stephen-fülemen-is-thrillert-szarok-Kingnek?
Pazarul tálalt kérdés, nemde? A válasz sem marad el sokkal. A motiváció ugyanis a kis életem. Vagy (hogy hirtelen eszembe jutó, írással bíbelődő ismerőseim szerzői jogait háborgassam) Bata Viki, Sasvári Marci és Berci, Szabó Gábor, Kézdi Zsolt, Peccol Áron (Áron, te írsz még?), Molnár Dani (bár ő inkább a zsurnalizmus képviselője) Sara Rubenstein, Barna Béla, Leidal Gábor, Piotr Kroczak, Oberfrank Balázs, sőt még Elia Garcia kis életei. Elnézést azoktól, akiket nem a kis életük inspirál, bár ki kéne, hogy nevessem őket, ha ezt állítanák. A képlet ugyanis kurva egyszerű: ha van írhatnékunk, az életünknél jobb forrásunk soha nem lesz; de ha nincs életünk, hiába is erőltetjük az írást. Hagyjuk most a tehetséget, a stílust és a formát, azt hiszem ezek már csupán részletkérdések, amelyek később úgyis megszűrik a névsorunkat. A végén a méltatlan úgyis lesüllyed, a tehetség meg fennmarad. Vagy mi a szösz.
A Nagy Igazság (Allah, hányszor írtam ezt le a blogomon mindig más végkövetkeztetéssel), kedves olvasók, írók, nemolvasók és nemírók pedig az, hogy amíg a fenti formula működik, senkit se izgasson hogy egy vagy egy millió kíváncsi valakinek a soraira. A közönség a hiú és álszent író vágya; az igazi szerzőé: az írás.
Frappáns.
:D
Pont arra gondoltam, hogyan kezdjem el a posztot, s már vagy három perce viaskodtam a megfelelő felütéssel, de semmi nem jött ki a nagy fejemből. Így hát inkább kiröhögtem magam. Úgy általában kiröhögtem magam. Nem csak a posztom. Nem kényszeredetten vagy harsányan. Csak simán kiröhögtem magam. Elvégre bármiről is bölcselkedek itt -gyorsan visszanézem: közélet, film, dialógus, sport, nők-, igazán megérdemlem hogy kiröhögjem magam. A tény, hogy egyszer leültem tanulás helyett 2008 májusában blogot írni, már önmagában nevetséges. De ez a görcsös kötődés, amit azóta tanúsítok! Ilyen kitartó pióca (pojáca) még a magyar politikában sincs. Az "írni kéne már" ésszerűtlen, de általános cseréje az "írni szeretnék" késztetésének. Emlékszem, egykor milyen kicsinyes célok által vezérelve csűrtem-csavartam soraimat. Árgus szemmel lestem ismerőseim és szeretteim interakcióját féltve egyáltalán nem őrzött szavaimmal. Mohón vártam hogy soraimmal megbántsak, megszerettessek, elgondolkoztassak, polgárt pukkasszak. Szóval úgy általában: a közönségért ébredt fel az "írni kéne már" nevű szörnyeteg.
De vajon az "írni szeretnék" is a közönség által kel életre? Igen nehéz elhinni, hogy például James Joyce átrághatatlan eposzát azért írta volna félvakon, hogy lenyűgözze az olvasót. Elvégre kiadót is alig talált. De akkor meg mi a motiváció, ha már nem születtünk Stephen-fülemen-is-thrillert-szarok-Kingnek?
Pazarul tálalt kérdés, nemde? A válasz sem marad el sokkal. A motiváció ugyanis a kis életem. Vagy (hogy hirtelen eszembe jutó, írással bíbelődő ismerőseim szerzői jogait háborgassam) Bata Viki, Sasvári Marci és Berci, Szabó Gábor, Kézdi Zsolt, Peccol Áron (Áron, te írsz még?), Molnár Dani (bár ő inkább a zsurnalizmus képviselője) Sara Rubenstein, Barna Béla, Leidal Gábor, Piotr Kroczak, Oberfrank Balázs, sőt még Elia Garcia kis életei. Elnézést azoktól, akiket nem a kis életük inspirál, bár ki kéne, hogy nevessem őket, ha ezt állítanák. A képlet ugyanis kurva egyszerű: ha van írhatnékunk, az életünknél jobb forrásunk soha nem lesz; de ha nincs életünk, hiába is erőltetjük az írást. Hagyjuk most a tehetséget, a stílust és a formát, azt hiszem ezek már csupán részletkérdések, amelyek később úgyis megszűrik a névsorunkat. A végén a méltatlan úgyis lesüllyed, a tehetség meg fennmarad. Vagy mi a szösz.
A Nagy Igazság (Allah, hányszor írtam ezt le a blogomon mindig más végkövetkeztetéssel), kedves olvasók, írók, nemolvasók és nemírók pedig az, hogy amíg a fenti formula működik, senkit se izgasson hogy egy vagy egy millió kíváncsi valakinek a soraira. A közönség a hiú és álszent író vágya; az igazi szerzőé: az írás.
Frappáns.
:D
2013. december 18., szerda
Ó mily öröm a Karácsony!
Advent harmadik vasárnapját tudhatjuk magunk mögött, és az ország csak most kezd igazán belemelegedni a karácsonyi hangulatba. Az eddig csak bulvár berkekben gyűrűző Krasznai-sztori ma vadul letámadta az eddig tisztes távolságból figyelőket. Történt ugyanis, hogy a sokadik éve megrendezett parlamenti gyermekkarácsony idei programjába szokás szerint meghívta a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat az idei X-Faktor döntőseit. Krasznait kivéve. A hirtelen a bulvársztori fő ítészévé avanzsált NGYSZ ugyanis nem kér az énekesnőből és felnőttfilmes múltjából. Szerencsére a többiek partikompatibilisnek ítéltettek.
Hol itt a bibi? Az RTL nagyon ügyesen reagált (és kissé mesterkélt sértettséggel), visszautasítva a megjelenést, mondván "nem számít, ki volt ismert korábban, ki mit csinált, csak az a fontos, hogy itt és most hogy szerepel". Magas labda volt, ne nagyon hitegessük magunkat, hogy az RTL az egyenjogúság és szegény, hátrányos helyzetű gyermekek nevében járt volna el. A port azonban felkavarta, a fórumokon pedig szétszedi egymást konzervatív és liberális, keresztény és ateista, balos és jobbos, jó és rossz, hülye és még hülyébb. A probléma forrása tehát az NGYSZ kijelentése lenne, miszerint "a konzervatívabb, vallásos vendégek (tanárok, egyházi személyek, szülők) közt akad majd olyan, akinek értékrendjébe nem fér bele"? Nem, a gikszer bizonyára nem itt történt.
A kijelentés már valaminek a folyománya, és feltételezve, hogy a hivatalos meghívás szerint veszik fel a kapcsolatot a felek, az NGYSZ lehetett a kezdeményező fél. Bizonyára tudhatták, hogy az idei X-faktoros termés bizony nem passzol bele a makulátlan keresztény erkölcs tételei közé. Épp ezért nem értem, miért rúgtak öngólt maguknak, amikor tudhatták, hogy erre a lépésre a média és a közvélemény egyaránt ugrani fog? No jó, akkor tételezzük fel, hogy az RTL kezdte az udvarlást.
RTL: -Heló fiúk, jönnénk haknizni a parlamentbe, legyen valami élet is ott az évnek legalább egy napján.
NGYSZ: -Jön mindegyik X-faktoros?
RTL: -Ahogy eddig minden évben.
NGYSZ: -Ööö izé, figyu, ez tök jó meg minden, de a profilba nem nagyon passzol bele a Krasznai Tünde.
RTL: -A profilba?
NGYSZ: -Tudod, a keresztyény-, és futballhívő parlament nem nagyon örülne, ha ő is fellépne.
RTL: -Tulajdonképpen nem filmvetítésre mennénk, tudod, éneklünk, gyerekekkel pózolunk meg mosolygunk.
NGYSZ: -Persze, és szívesen is fogadjuk a többi 11 döntőst. De Krasznai inkább maradjon otthon.
Ferenc pápa: -Üdv, Uraim.
RTL: -Ferenc pápa?
NGYSZ: -De mit keres a mi telefonbeszélgetésünkben?
Ferenc pápa: -Mr. Obama mutatott pár trükköt a minap. Van ez a hekkelt ájfónom, aminek elmormolom a miatyánkat háromszor, és az kapcsolja nekem egy tetszőleges hitetlen telefonbeszélgetését.
RTL: -Ez a sajtószabadság sárba tiprása.
Ferenc pápa: -Késő bánat. Na de mit hallok, kedves NGYSZ? Nem hívtok meg egy ismert tehetségkutató döntősét annak pornós múltja miatt?
NGYSZ: -Valami olyasmi...
Ferenc pápa: -Bűnbocsánatról a féltett erkölcsű vendégek nem hallottak még?
NGYSZ: - Na de Uram, milyen példát állít ezzel a gyerekeknek? Tünde romlott múltja lehetetlenné példakép-szerepét.
Ferenc pápa: -Figyelj ide NGYSZ. Szerinted miért választott meg egy melegjogi úttörő magazin az év emberének?
RTL: -Most mondja a Fókusz, hogy nekik lenne néhány tippük...
Ferenc pápa: -A mindenre és mindenkire áradó szeretet hirdetésénél nincs fontosabb. Tünde ráadásul maga mögött hagyta a múltját, ezt a törekvését Isten is bizonyára meglátja.
RTL: -A végén még kiderül, hogy keresztény értékrend szerint járunk el.
NGYSZ: -Az istenit! Akkor mi most mihez kezdjünk?
Ferenc pápa: -Úgy hallottam, bővelkedtek nagyszerű előadókban.
NGYSZ: -Na de velünk mi lesz? Az RTL meglovagolja a dolgot, a közvélemény beír nekik egy piros pontot, mi pedig tovább csúszunk le a "konzervatív" és "keresztény" jelzők sötét, homályos metszetének legmélyebb bugyrai felé.
Ferenc pápa: -Nézzétek fiúk, én értékelem az erőfeszítést, de senki nem kívánja, hogy a középkori mélykeresztény értékeket közvetítsétek. Látjátok, a szülinapomat például néhány hajléktalannal töltöttem...
NGYSZ: -Most ezzel mit akar mondani?
RTL: -Hogy Tündinek van helye a parlamenti éneklésben.
Ferenc pápa: -Na jó, azt azért nem mondtam. De inkább ő mint egy Szepesi Niki. Most viszont mennem kell, fiúk. Valami Hubbard keres a kettesen.
RTL: -Hát, NGYSZ, most nagy szarban vagy.
NGYSZ: -Kérlek, ne szólj erről senkinek! Kiadtok egy nyilatkozatot, hogy sajnos a versenyzők összeegyezthetetlen karácsonyi programjaik miatt nem tudtátok elhozni őket, de majd jövőre ha nem lesz pornós... izé... érted.
RTL: -Halló, Origo?
Origo: -Na mi a sztori?
*szétkapcsol a vonal*
NGYSZ: -Na ne, az Origo? Még ha a Blikket hívtátok volna, de így még az értelmiség is rajtunk fog csámcsogni heteken keresztül. Most mit csináljunk? Talán mégsem olyan rossz ötlet, amit Ferenc pápa említett. Meghívhatnánk Szepesinikit egy dedikálásra, a gyerekekkel együtt rajzolnak meg írogatnak egy kicsit...
*NGYSZ is szétkapcsol*
(...)
Magam sem tudom, hogyan borult el az agyam a harmadik bekezdés után. Boldog Karácsonyt!
2013. december 12., csütörtök
A Hobbit- Smaug pusztasága
(Alant hosszabb vélemény, a legvégén rövidebb összegzés gy.k.)
A Hobbit második felvonására a lehet legrosszabb felvezető az első rész bővített verziójának megnézése. A Disneys dalolászásoktól és olcsó poénoktól hemzsegő extra húsz perc után az egyetlen pozitívum az, hogy a végső verzióból ezek mind kimaradtak. A mozi felé battyogva pedig azon tanakodtunk (egyébként régi Tolkien-rajongó) pajtásaimmal, vajon Beorn fog-e szteppelni, a pókok fognak-e énekelni, vagy csak egész egyszerűen szutyok lesz-e a folytatás.
Nem, szerencsére nem szutyok. Ami azt illeti, rengeteg apró-cseprő dologba beleköthetnék, mert Jackson továbbra is igen lazán kezeli az eredeti történetet. Ez viszont pont javára válik a Smaug pusztaságának: a Gyűrűk Ura függelékének ill. A gyűrű keresésének egyes részeit nagyszerűen szövi bele a fő történetszálba. Sok fícsör feleslegesnek tetszhet, de (főleg Jacksonnál) a szerelmi szál, valamint a sztori egészét végigkísérő gonosz (nem Smaugra vagy Szauronra gondolok, inkább Azogra vagy Bolgra) nélkül lehetetlen lenne fenntartani egy három filmen és kilenc órán átívelő kutyagolás történetét.
A karakterek mélyülnek a második részben, az előzmények nagyszerűen megalapozták a fontos szereplők részletes bemutatását. Thorin apai ágon örökölt tébolya nagyszerűen bontakozik ki, ahogy ugyanolyan hitelesen hozza a büszke, trónfosztott király arcát mint a mohó, kapzsi törpét. Bilbó többi társa közül is azokat ismerjük meg, akik valamilyen jelentőséggel bírnak vagy a Babó, vagy a Gyűrűk Ura eseményeinek könnyebb érthetőségében (Kili, Balin, Gloin). Bard, a kiközösített királysarj alakja kicsit Aragorn keserű bujdosására emlékeztet, de belőle is pont annyit kapunk, mint amennyi a végjáték megértéséhez szükséges lehet. Az olyan vendégkarakterek, mint a furcsa kontaklencsés, zord Legolas vagy a Jackson-átirat tündelánya, Tauriel jelentőségét lehet vitatni, de nem érdemes. Míg a könyvben valóban nem szerepeltek/ léteztek, karakterük logikusan illeszkedik a felturbózott kaland vonalvezetésébe.
Míg a már említett eltéréseket a konzervatív rajongók elítélhetik, a végső harminc perc kifejezetten jól sül el, még ha egy betű sem egyezik a könyvvel. Megkapjuk a sárkányt, a törpök kétségbeesett, haragtól fűtött ügyeskedését és még vagy három végső leszámolást a főbb hősök között.
A Hobbit második része jól sikerült, már csak azért is, mert megágyaz a várhatóan CGI és akciódús finálénak; minden szereplő késztetését és célját megismerjük, minden bonyodalom szála összeérni látszik, így tényleg minden készen áll ahhoz, hogy jövő ilyenkor egy igazán ütős befejezést kapjon a trilógia.
Rövidebben:
Amit szerettem:
- badass orkok
- hordós jelenet
- az elsőhöz képest borongósabb, komorabb hangulat (+ Jackson répát majszol Bríben. Megint.)
- Smaug vs. Bilbó
Amit nem szerettem
- Tóváros érthetetlen, francia felvilágosulást idéző belső építészete
-.Radagast, a Barom
- Tündelány + Törpfiú = <3 (megértem, de tetszeni nem tetszett)
A Hobbit második felvonására a lehet legrosszabb felvezető az első rész bővített verziójának megnézése. A Disneys dalolászásoktól és olcsó poénoktól hemzsegő extra húsz perc után az egyetlen pozitívum az, hogy a végső verzióból ezek mind kimaradtak. A mozi felé battyogva pedig azon tanakodtunk (egyébként régi Tolkien-rajongó) pajtásaimmal, vajon Beorn fog-e szteppelni, a pókok fognak-e énekelni, vagy csak egész egyszerűen szutyok lesz-e a folytatás.
Nem, szerencsére nem szutyok. Ami azt illeti, rengeteg apró-cseprő dologba beleköthetnék, mert Jackson továbbra is igen lazán kezeli az eredeti történetet. Ez viszont pont javára válik a Smaug pusztaságának: a Gyűrűk Ura függelékének ill. A gyűrű keresésének egyes részeit nagyszerűen szövi bele a fő történetszálba. Sok fícsör feleslegesnek tetszhet, de (főleg Jacksonnál) a szerelmi szál, valamint a sztori egészét végigkísérő gonosz (nem Smaugra vagy Szauronra gondolok, inkább Azogra vagy Bolgra) nélkül lehetetlen lenne fenntartani egy három filmen és kilenc órán átívelő kutyagolás történetét.
A karakterek mélyülnek a második részben, az előzmények nagyszerűen megalapozták a fontos szereplők részletes bemutatását. Thorin apai ágon örökölt tébolya nagyszerűen bontakozik ki, ahogy ugyanolyan hitelesen hozza a büszke, trónfosztott király arcát mint a mohó, kapzsi törpét. Bilbó többi társa közül is azokat ismerjük meg, akik valamilyen jelentőséggel bírnak vagy a Babó, vagy a Gyűrűk Ura eseményeinek könnyebb érthetőségében (Kili, Balin, Gloin). Bard, a kiközösített királysarj alakja kicsit Aragorn keserű bujdosására emlékeztet, de belőle is pont annyit kapunk, mint amennyi a végjáték megértéséhez szükséges lehet. Az olyan vendégkarakterek, mint a furcsa kontaklencsés, zord Legolas vagy a Jackson-átirat tündelánya, Tauriel jelentőségét lehet vitatni, de nem érdemes. Míg a könyvben valóban nem szerepeltek/ léteztek, karakterük logikusan illeszkedik a felturbózott kaland vonalvezetésébe.
Míg a már említett eltéréseket a konzervatív rajongók elítélhetik, a végső harminc perc kifejezetten jól sül el, még ha egy betű sem egyezik a könyvvel. Megkapjuk a sárkányt, a törpök kétségbeesett, haragtól fűtött ügyeskedését és még vagy három végső leszámolást a főbb hősök között.
A Hobbit második része jól sikerült, már csak azért is, mert megágyaz a várhatóan CGI és akciódús finálénak; minden szereplő késztetését és célját megismerjük, minden bonyodalom szála összeérni látszik, így tényleg minden készen áll ahhoz, hogy jövő ilyenkor egy igazán ütős befejezést kapjon a trilógia.
Rövidebben:
Amit szerettem:
- badass orkok
- hordós jelenet
- az elsőhöz képest borongósabb, komorabb hangulat (+ Jackson répát majszol Bríben. Megint.)
- Smaug vs. Bilbó
Amit nem szerettem
- Tóváros érthetetlen, francia felvilágosulást idéző belső építészete
-.Radagast, a Barom
- Tündelány + Törpfiú = <3 (megértem, de tetszeni nem tetszett)
2013. december 4., szerda
A Semmi, meg a Világmindenség
Fade in
Sötétségben felsejlő csillagok haloványan pislognak. Két hang párbeszédét halljuk.
Semmi: Szia, hát te ki vagy?
Világmindenség: Én vagyok a Világmindenség. Hát te?
Semmi: Én meg a Semmi.
Világmindenség: Örvendek, kedves Semmi! Már sokat hallottam rólad.
Semmi: Én is rólad. Mi dolgod van erre?
Világmindenség (őszintén meglepve): Hogy én mit csinálok? Még nem hallottál rólam?
Semmi: Én ugyan nem.
Világmindenség: Bejárom a galaxisokat, áthatom a bolygókat, fényt adok a csillagoknak. Csupa szépséges dolgot művelek mindenütt.
Semmi: Ez mind pompásan hangzik, de egy valami nem világos. Miért csinálod mindezt?
Világmindenség: Ezt meg hogy érted?
Semmi: Én például imádok itt üldögélni. Ha meg is mozdulok, arra buzdítom a csillagot, hogy magába forduljon, a bolygót, hogy ne forogjon, a galaxist: hogy örökre kihunyjon.
Világmindenség (riadtan): Ez borzasztó, kedves Semmi. Miért teszel ennyi szörnyűséget?
Semmi: Ami azt illeti, én sem élvezem. Egyszerűen erre születtem. De meg kell hogy valljam, egy dolgot mégis élvezek. Egy egészen kicsit.
Világmindenség: Ezt örömmel hallom. Talán mégsem teszel csupa szörnyű dolgot.
Semmi: Hát, igen. No, szóval van ez a bolygó, amit a lakói egészen abszurd módon egyébként "földnek" hívják. Biztosan hallottál róla, legalábbis sokan emlegetnek mindkettőnket a felszínén.
Világmindenség: A Föld! Igen, szeretek ott időzni. Az emberek szeretik, ha a fejükben időzök s szemeikben tükröződök.
Semmi: Ugyan, hagyjuk ezt az érzelgést. Én csak azért járok oda, hogy kilúgozzam azokat a fejeket.
Világmindenség: Undok egy szokás.
Semmi: Kisimítom az aggodalom ráncait, tompítom a fájdalmat és a szenvedést. Hálával tartozhatnának nekem, de még a hálától megszabadítom őket.
Világmindenség: Kiszívod minden életüket!
Semmi: Na mert az jobb, amit te csinálsz.
Világmindenség: Még szép. Én célt adok nekik.
Semmi: Okot adsz a szenvedésre, aggodalomra és fájdalomra, mindezért cserébe pedig mit adsz? A pillanat okozta apró örömszikrákat. Szép kis cél.
Világmindenség (büszkén): Kizökkentem őket az általad keltett posványból.
Semmi: A gondtalanság nem posvány. A semmi nem semmi, csak nem egy kiemelkedő valami; de tudod mit? Menjünk együtt a Földre, és megmutatom, mire gondolok.
Világmindenség: Ám legyen.
A két hang egy szobában folytatja párbeszédét. Szépen berendezett lakás, az asztalnál fiatal férfi ül laptopja előtt, a hangokról nem vesz tudomást.
Világmindenség: Ez meg ki?
Semmi: Senki, csak egy példa. Gyere közelebb; nézd a szemét! Mit látsz?
Világmindenség (csodálkozva): Semmit.
Semmi: Egy-null. De segítek egy kicsit, legalábbis ami őt illeti. tudtad, hogy imád rólad beszélni? Központi elem vagy egyébként saját magát felemésztő gondolataiban, és szeret kérkedni azzal, hogy a szemei téged tükröznek. Mondd csak, a csalárd, hazug gondolatokat mikor hinted el? Ő azt hiszi, te magad ezerszer látogattad már meg, pedig még sosem jártál erre.
Világmindenség: Nem kell mindenütt ott lennem, hogy ismerjenek és nem kell mindenkivel találkoznom, hogy higgyenek bennem.
Semmi: Pompás, szóval ez itt hisz benned, mégis engem tükröznek szemei. Valld be, hogy az indifferencia sokkal erősebb mint a te szánalmas kis erőlködésed.
Világmindenség: Én mindenhol ott vagyok és a legkisebbnek is megadom a legnagyobb perspektíváját. Ha én nem vagyok, az ember nem kezdi kutatni a csillagokat, de hogy egyszerűbb példát mondjak: nem tanul alázatot sem. Te is mindenhol ott vagy; de mit adsz?
Semmi: Ennél hülyébb kérdést. Nem volt elég bemutatkoznom?
Világmindenség: Sok is volt. Na de figyelj csak! Tegyük próbára ezt az embert. A vitánk bírája lesz cselekedeteivel. Mit szólsz?
Semmi: Jó ötlet. Nekünk mi dolgunk?
Világmindenség: Átitatjuk agyát, majd elillanunk egy szempillantás alatt. Aztán meglátjuk, mihez kezd.
Semmi: Rendben. Nem is vagy te olyan haszontalan!
A két hang elcsöndesül, az asztalnál ülő férfi idegesen nézelődik a szobában. Hamar megnyugszik, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait; orrnyergén visszatolja lecsúszott szemüvegét és folytatja a gépelést.
Fade out.
2013. november 27., szerda
Miért jó az NFL?
Soha nem gondoltam volna, hogy gyerekkorom nagy szerelme, a foci valamikor is háttérbe szorul. Az évek előrehaladtával azonban kezdett untatni a gurulós foci: mindig ugyanazok a csapatok (és igen, mindig a németek nyernek), a honi játékosok egyáltalán vagy csak elszórva adtak okot a drukkolásra. Akkori kedvenc csapatom, a Real Madrid pedig kegyvesztetté vált a nagy legendák távozásával (Zidane-Raúl hívőként nőttem fel és az ő trükkjeiket tanultam a grundon). A foci lassan visszasüppedt az átlagférfi életének szerepébe: megnéztem a nagy tornákat és a döntőket, keseregtem a magyar foci évtizedek óta tartó bohóckodásán, főiskolán pedig már játszani sem játszottam olyan aktívan.
Mégis hazugság lenne azt állítani, hogy az amerikai foci eme ínséges időkben érkezett volna: gimisként jól emlékszem a Giants-Patriots SuperBowl utáni hétfői (álmos) eufóriára, ahogy a haverokkal megbeszéltük David Tyree kulcsfontosságú elkapását (valamelyikőnk még tán lassítva is elmutogatta) és a Giants hihetetlen győzelmét.
Akárhogy is volt, az amerikai foci szép lassan kezdte átvenni az uralmat gyerekkorom istenített fociján. Az évek során egy Barcelona- Real Madrid rangadó egyre jelentéktelenebbé kezdett válni, ha épp egy újabb Manning-Brady párharcot nézhettem. Eleinte persze borzasztóan zavart, hogy ezt a játékot nem tudom játszani. Tradíciókból fakadóan a mai napig sokkal könnyebb összeszedni 8-10 korombelit egy teremfocira, mint kétszer ennyit arra, hogy egymást taszigáljuk egy pályán miközben pár ember jól szórakozik a lasztival. Lehetőség lett volna, de ha választani kell a szentendrei lakótelepi focipályára vezető ötperces út és a leányfalusi füves órája közt, egyértelmű volt, hogy melyiket részesítettem előnyben. És mégis: lassan ötödik éve fittyet hányok hétfői teendőimre, ha Sunday Night Football van, a vasárnap délutáni meccseket pedig szimultán 3-4 adáson követem. Honnan ez a mérhetetlen addikció? Igyekeztem újkeletű függőségem miértjeit megmagyarázni pontokba szedve. Az okok személyesek, tehát a poszt nem az amerikai foci népszerűségéről szól feltétlenül, az efféle szubjektivitást kéretik helyén kezelni.
1. "Any given Sunday"
A bevezetőből kitűnik: az európai foci legunalmasabb pontja, hogy évtizedeken át alig van egy-két olyan csapat, amelyik beverekszi magát a bebetonozott elit 20, tán 25 csapatába. Mikor látunk egy alsóházas csapatot egy európai topligában akkora csodát tenni, mint amilyet idén a Chiefs művel? A pozitív változás pedig visszafelé is ugyanúgy működik, lásd a nagy esélyesnek kikiáltott Texans vagy Falcons (2-9 mindkettő) égését. Csapatok nem táboroznak le a top 5 közt évtizedeken át, mint ahogy a legtöbb európai ligában ugyanúgy, ahogy a rosszabbak közt sem; jó példa erre az NFC, ahol három éve egy harmatgyenge divízióból a Seahawks 7-9-cel kúszott be a rájátszásba, most viszont még a jelenleg utolsó Ramsnek (5-6) is van némi esélye a továbbjutáshoz.
2. "Salary cap"
Talán sokakat nem izgat, engem viszont piszok mód bosszantott a sok nagycsapat, akik minden szezonban bevásárolhattak bármelyik klubtól bármilyen játékostól- bármennyi pénzért. Igen, Real rajongóként furcsának tűnhet az érvelésem, de határozottan zavart hogy sok tehetséges játékos ül a csapat kispadján, majd kallódik el, mert nem fér be a tizenegybe, miközben a kisebb klubok öt év alatt örülnek, ha egy Real-pad kaliberű játékost kinevelnek. Az NFL-ben az összegek hasonlóképp csillagászatiak, de közel sem olyan aránytalanok az erőviszonyok, nagyrészt a fizetési sapkának (plafon tán jobb szó). Egy szupersztár játékos (főleg irányító) borzaszó összegeket emészthet fel, ezért egy klub kétszer is meg kell hogy gondolja, hogyan ossza be a rendelkezésre álló keretet. Csapatokat ezért (és persze korosztály és tehetség szerint is) "győzelemre építenek": lásd az (egyébként kedvenc) Ravenst, akik tavaly mind pénzben, mind tehetségben a végletekig pörgették a keretet. Az idei szezonra visszavonult Birk, Lewis, eligazolt Kruger, Boldin és a többi: a csapat pedig újrakezdte az építkezést (5-6).
3. Kultúra
Persze, a világon bármilyen, háromszáz évnél hosszabb történelemre visszatekintő ország szülötte szívesen puffogtathatja a frázist: "Amerikának nincs kultúrája". Nem akarok történelmi mélységekbe merülni, de egy biztos: az NFL sava-borsát pont a kultúrája adja. A rivalizálások, legendás játékosok, pénzes tulajdonosok, a médiafelhajtás, a rengeteg statisztika, az ezernyi üzletág ami erre épül (discount double check...) és még sorolhatnám. Lehet panaszkodni, hogy az elméletben egyórás meccs átlag két és fél óráig tart, meg hogy maga a játék cirka 10 másodpercenként áll, meg sok a reklám (magyar közvetítést ajánlom a fanyalgóknak). Az izgalmat mégis ez adja. Meghallgatod a podcastet, ahol kielemzik a vasárnapi meccseket; elolvasod a vontakozó cikke(ke)t, megpróbálod megtippelni a végkimenetelét (erről majd később), majd rácuppansz a képernyőre és magadba szívod a rengeteg adatot, amit pár másodpercnyi játékból kielemeznek neked az elegáns, öltönyös úriemberek (bocs Ricsi, most az amerikai stúdiókra gondolok). Az egész egy hatalmas show, amit annyira profin felépít maga a sport, a média és még ezernyi más összetevő együttese, hogy a meccs nem csupán a meccsnézés élményét adja: az ember csaknem azt hiheti, maga is részese az egész őrületnek.
4. Fantasy
Ha a közvetítés alatt azt hisszük, a részesei vagyunk a dolognak, mit érezhetünk néhány fantasy csapatunkért izgulva? A fantasy valami olyat hozott a sportok világába, ami forradalmasítja a néző totális bevonását kedvenc játékába. Ha nincs Ravens meccs, tuti hogy az épp érdektelen Cardinals-Texans meccset nézem, mert Tate és Ellington is ezen a meccsen fut (ki is kaptam), ha pedig a kezdő irányítóm játszik, minden egyéb meccs lényegtelenné válik (Luck utóbbi hetekben mondjuk önmagába elég érdektelenné vált). A fantasy football megteszi azt, amit itthon a totó: belerángatja a sportba azokat is, akiknek nincs feltétlen kedvenc csapatuk. Büszkék vagyunk, akár a Broncos 9-2-nél, mikor saját csapatunk dominálja a ligáját, vagy együttérzünk a Falconsszal, amikor saját srácaink is 2-9-cel csücsülnek a tabella legalján. A fantasy bája az NFL sajátja: nehéz lenne mondjuk elképzelni egy európai focis fantasy bajnokság, ahol csapatunkba jobb híján csak NB1-es Free Agenteket igazolhatunk le, mert Lewandowski már öt hete nem talált kapuba, Böde viszont már harmadik meccsén szerez gólt. Épp ezért hasznos egyébként a rengeteg statisztika és elemzés, amelyekre könnyedén építhették fel a fantasy rendszerét: a kifogásolt "lassú" vagy "akadozó" játékmenet teszi tökéletesen áttekinthetővé a játékot, és a mi játékunkat is.
Illene hát egy konklúzióval befejezni, ugye? A sok pozitívum ellenére tartom, hogy ha aktív sportról van szó, szívem örökké gyerekkorom futballjáért dobog; de ha passzív szórakozásról van szó, a tojáslabdára szavazok. Hálaadást pedig nem ünneplek, de feláldozok egy pulykát a kulináris élvezetek oltárán, ha a Ravens elpáholja a Steelerst csütörtök este.
(Fantasy geekeknek felhívás: következő szezonra indítanánk "Dynasty" ligát! Akit érdekel, írjon nekem!)
Mégis hazugság lenne azt állítani, hogy az amerikai foci eme ínséges időkben érkezett volna: gimisként jól emlékszem a Giants-Patriots SuperBowl utáni hétfői (álmos) eufóriára, ahogy a haverokkal megbeszéltük David Tyree kulcsfontosságú elkapását (valamelyikőnk még tán lassítva is elmutogatta) és a Giants hihetetlen győzelmét.
Akárhogy is volt, az amerikai foci szép lassan kezdte átvenni az uralmat gyerekkorom istenített fociján. Az évek során egy Barcelona- Real Madrid rangadó egyre jelentéktelenebbé kezdett válni, ha épp egy újabb Manning-Brady párharcot nézhettem. Eleinte persze borzasztóan zavart, hogy ezt a játékot nem tudom játszani. Tradíciókból fakadóan a mai napig sokkal könnyebb összeszedni 8-10 korombelit egy teremfocira, mint kétszer ennyit arra, hogy egymást taszigáljuk egy pályán miközben pár ember jól szórakozik a lasztival. Lehetőség lett volna, de ha választani kell a szentendrei lakótelepi focipályára vezető ötperces út és a leányfalusi füves órája közt, egyértelmű volt, hogy melyiket részesítettem előnyben. És mégis: lassan ötödik éve fittyet hányok hétfői teendőimre, ha Sunday Night Football van, a vasárnap délutáni meccseket pedig szimultán 3-4 adáson követem. Honnan ez a mérhetetlen addikció? Igyekeztem újkeletű függőségem miértjeit megmagyarázni pontokba szedve. Az okok személyesek, tehát a poszt nem az amerikai foci népszerűségéről szól feltétlenül, az efféle szubjektivitást kéretik helyén kezelni.
1. "Any given Sunday"
A bevezetőből kitűnik: az európai foci legunalmasabb pontja, hogy évtizedeken át alig van egy-két olyan csapat, amelyik beverekszi magát a bebetonozott elit 20, tán 25 csapatába. Mikor látunk egy alsóházas csapatot egy európai topligában akkora csodát tenni, mint amilyet idén a Chiefs művel? A pozitív változás pedig visszafelé is ugyanúgy működik, lásd a nagy esélyesnek kikiáltott Texans vagy Falcons (2-9 mindkettő) égését. Csapatok nem táboroznak le a top 5 közt évtizedeken át, mint ahogy a legtöbb európai ligában ugyanúgy, ahogy a rosszabbak közt sem; jó példa erre az NFC, ahol három éve egy harmatgyenge divízióból a Seahawks 7-9-cel kúszott be a rájátszásba, most viszont még a jelenleg utolsó Ramsnek (5-6) is van némi esélye a továbbjutáshoz.
2. "Salary cap"
Talán sokakat nem izgat, engem viszont piszok mód bosszantott a sok nagycsapat, akik minden szezonban bevásárolhattak bármelyik klubtól bármilyen játékostól- bármennyi pénzért. Igen, Real rajongóként furcsának tűnhet az érvelésem, de határozottan zavart hogy sok tehetséges játékos ül a csapat kispadján, majd kallódik el, mert nem fér be a tizenegybe, miközben a kisebb klubok öt év alatt örülnek, ha egy Real-pad kaliberű játékost kinevelnek. Az NFL-ben az összegek hasonlóképp csillagászatiak, de közel sem olyan aránytalanok az erőviszonyok, nagyrészt a fizetési sapkának (plafon tán jobb szó). Egy szupersztár játékos (főleg irányító) borzaszó összegeket emészthet fel, ezért egy klub kétszer is meg kell hogy gondolja, hogyan ossza be a rendelkezésre álló keretet. Csapatokat ezért (és persze korosztály és tehetség szerint is) "győzelemre építenek": lásd az (egyébként kedvenc) Ravenst, akik tavaly mind pénzben, mind tehetségben a végletekig pörgették a keretet. Az idei szezonra visszavonult Birk, Lewis, eligazolt Kruger, Boldin és a többi: a csapat pedig újrakezdte az építkezést (5-6).
3. Kultúra
Persze, a világon bármilyen, háromszáz évnél hosszabb történelemre visszatekintő ország szülötte szívesen puffogtathatja a frázist: "Amerikának nincs kultúrája". Nem akarok történelmi mélységekbe merülni, de egy biztos: az NFL sava-borsát pont a kultúrája adja. A rivalizálások, legendás játékosok, pénzes tulajdonosok, a médiafelhajtás, a rengeteg statisztika, az ezernyi üzletág ami erre épül (discount double check...) és még sorolhatnám. Lehet panaszkodni, hogy az elméletben egyórás meccs átlag két és fél óráig tart, meg hogy maga a játék cirka 10 másodpercenként áll, meg sok a reklám (magyar közvetítést ajánlom a fanyalgóknak). Az izgalmat mégis ez adja. Meghallgatod a podcastet, ahol kielemzik a vasárnapi meccseket; elolvasod a vontakozó cikke(ke)t, megpróbálod megtippelni a végkimenetelét (erről majd később), majd rácuppansz a képernyőre és magadba szívod a rengeteg adatot, amit pár másodpercnyi játékból kielemeznek neked az elegáns, öltönyös úriemberek (bocs Ricsi, most az amerikai stúdiókra gondolok). Az egész egy hatalmas show, amit annyira profin felépít maga a sport, a média és még ezernyi más összetevő együttese, hogy a meccs nem csupán a meccsnézés élményét adja: az ember csaknem azt hiheti, maga is részese az egész őrületnek.
4. Fantasy
Ha a közvetítés alatt azt hisszük, a részesei vagyunk a dolognak, mit érezhetünk néhány fantasy csapatunkért izgulva? A fantasy valami olyat hozott a sportok világába, ami forradalmasítja a néző totális bevonását kedvenc játékába. Ha nincs Ravens meccs, tuti hogy az épp érdektelen Cardinals-Texans meccset nézem, mert Tate és Ellington is ezen a meccsen fut (ki is kaptam), ha pedig a kezdő irányítóm játszik, minden egyéb meccs lényegtelenné válik (Luck utóbbi hetekben mondjuk önmagába elég érdektelenné vált). A fantasy football megteszi azt, amit itthon a totó: belerángatja a sportba azokat is, akiknek nincs feltétlen kedvenc csapatuk. Büszkék vagyunk, akár a Broncos 9-2-nél, mikor saját csapatunk dominálja a ligáját, vagy együttérzünk a Falconsszal, amikor saját srácaink is 2-9-cel csücsülnek a tabella legalján. A fantasy bája az NFL sajátja: nehéz lenne mondjuk elképzelni egy európai focis fantasy bajnokság, ahol csapatunkba jobb híján csak NB1-es Free Agenteket igazolhatunk le, mert Lewandowski már öt hete nem talált kapuba, Böde viszont már harmadik meccsén szerez gólt. Épp ezért hasznos egyébként a rengeteg statisztika és elemzés, amelyekre könnyedén építhették fel a fantasy rendszerét: a kifogásolt "lassú" vagy "akadozó" játékmenet teszi tökéletesen áttekinthetővé a játékot, és a mi játékunkat is.
Illene hát egy konklúzióval befejezni, ugye? A sok pozitívum ellenére tartom, hogy ha aktív sportról van szó, szívem örökké gyerekkorom futballjáért dobog; de ha passzív szórakozásról van szó, a tojáslabdára szavazok. Hálaadást pedig nem ünneplek, de feláldozok egy pulykát a kulináris élvezetek oltárán, ha a Ravens elpáholja a Steelerst csütörtök este.
(Fantasy geekeknek felhívás: következő szezonra indítanánk "Dynasty" ligát! Akit érdekel, írjon nekem!)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)