A török nő

Mint egy érett gyümölcs. Na nem a török nő, hanem a gondolat, amit végre megosztok a nagyérdeművel. Régóta ízlelgetem már, sokaknak dicsekedtem vagy épp panaszkodtam róla aktuális élethelyzetemnek megfelelően, ezzel is segítve a téma gyarapodását. Most, hogy a tartalom elsőrangú alapanyagból és életszagú tapasztalatok összességéből állhat össze, valóban eljött az ideje, hogy közöljem a török nővel kapcsolatos mítoszt és valóságot.

A török nő. Eleve nyerő helyzetben van az európaival szemben. Tele van izgalommal, titokkal és szenvedéllyel, legalább ennyi törődéssel, de mindig és leginkább: nőiességgel. Elnézést az európai kollegináiktól, ez az írás nem őket hivatott lejáratni, de még csak nem is a törököket emelné piedesztálra. Egyszerűen igyekszem kiemelni, miért érdemes török nővel kezdeni- és azt is, hogy miért nem. Pontokba szedve minden pro és kontra, buzdítás és intő jel.
1. Vallás
No igen, mi mással is kezdhetnénk: a török nő az esetek túlnyomó részében muszlim, vagy ha nem is azonosul teljesen a vallás támasztotta megkötésekkel, valószínűleg betartja azokat a család iránt érzett tisztelet jegyében (lásd 7. pont). Többségében persze a török nő nem alkoholizál, nem eszik disznóhúst, nem szexel, nem is pettingel. Néha imádkozik, tán tud pár Korán idézetet is. A vallásos török nő "light" verziója alkoholizál, nem eszik disznóhúst, nem szexel de pettingben köröket ver európai vetélytársaira. Az aktus után mindenképp lezuhanyzik (tisztátalan tette okán), főleg érzékeny lelkű, verejték rajongó férfitársaim figyelmébe ajánlom eme furcsa szokást. Nem imádkozik, a Korán csak szobadísz (ha egyáltalán van). Míg a további pontok néhol hiányoznak a török nőből, ez szinte soha (ha igen, akkor viszont megütöttük a főnyereményt).
2. Szenvedély
Lehet enni mizo rudit, kockásat, de a pöttyös az igazi. Nagyjából így viszonyul a török nő az európaihoz (nagy átlagban), aki olyan szinten átadja magát még egy felénk lövellt mosolynak is, hogy az minden képzeletet felül múl. Nincs hazug csomagolás, amelyet kibontva csak egy fadarabot találunk az ágyunkban heverve, nincs szédítés se zsákbamacska. Csak garantált, ősi, szívből jövő erotika. Legyen szó akár egy mosolyról, akár bármi másról.
3. Atatürk
Ne mosolyogjanak, a török nő szériatartozéka a török demokrácia atyja, ikonikus alakja. Félve állítom, hogy korosztályomban tán több az Atatürk hívő Törökországban mint az igaz muszlim. Ne tessék gúnyolódni a facebookos Atatürk profilképen, idézeten, tanításon. A kettes pont teljes élvezetéhez kötelező jelleggel el kell fogadnunk a jeles államférfi felügyeletét. Soha rossz szóval ne illessük a fickót.
4. Törődés
A 21. század acélszüfrazsettjeinek katonás rendjeiben elveszve lassan félek kinyitni a számat: "éhes vagyok", "kimosnád a zoknijaim" vagy "süti nincs?". Bezzeg a török nő. Hiába másodlagos szerepük a török társadalomban (mint minden rendes muszlim társadalomban, a török még így is a higított verziót erősíti), második anyaként gondoskodnak rólunk akár egy kedves szóért cserébe. Pár éve, mikor magyart tanítottam az erasmusos csapatnak, az 1., 3. pontokat képviselő, de 2.-es pontot tökéletesen nélkülöző leányok hívtak meg napi rendszerességgel olyan ebédre/vacsorára/akármire csak egyek, hogy azt még egy tisztességes magyar nagymama is irígyelné.
5. Hűség
Progresszív feministáknak már rég nem hízelgőek eme pontok, ez most csak rosszabb lesz. A török nő ugyanis ha leteszi voksát mellettünk, akkor döntését még egy zombiapokalipszis sem fogja megingatni. Nem, még ha el is veszítjük lábainkat és nemzőképességünket. Ennek a hűségnek viszont ára van, amely alapvető súrlódás lehet európai felfogásunkkal, ez pedig a...
6. Féltékenység
Mindenképp a "basic package" része. A féltékenység a török nővel születik: kivel beszélsz, lány-e, megdugtad-e, miért nem, megdugnád-e, miért nem. Ha ezen napirendre tudunk térni, jön a második szint: a féltékenység elvárása. Itt bajban van/volt a magamfajta, aki teljesen megbízik a partnerében, ezért soha nem féltékeny. A török nő számára a szerelemről való bizonyosság legfőbb jele, ha a zöldszemű szörny Hulkot megszégyenítő nagyságokban emészti fel saját kis lelkünket.
7. Családszeretet
Kicsit a 4. pont replikája, mégis különálló pont. A török nővel ugyanis -ha sikerül a sok kikötésnek eleget tennünk gyaur létünk ellenére- közös életet tervezni nagyjából olyan könnyű, mint elővenni az okostelefont a vécén ücsörögve. Segítek: könnyű. A török nő ugyanis neveltetéséből adódóan a családot hozza első helyen, ezért ha el is végez egy egyetemet, már a családalapításon töri a fejét húsz éves kora után. Épp ezért a családanya létre való berendezkedés az egyetlen valódi cél, ami a török nők többségét motiválja. Ez a huzalozás viszont elvárja tőlünk is, hogy imádjuk a családunkat és mi is minél hamarabb alapítsunk egyet.
8. Nőiesség és hiúság
Amikor nem tudjuk eldönteni, hogy a másfél kiló alapozóra öntött pirosító, a vörösre kihúzott ajkak, az érthetetlen módon ezüstösre pingált szemgödrök és egyéb festékek összessége izgat minket vagy taszít. A török nő imád tetszeni. Imád vásárolni, ezernyi cipőt tartani, jól szaglani. Ez persze nem is baj. Utazzon külföldre vagy csak a plázába, biztos születik kétszázegy kép, ahol a Big Ben pont olyan jelentéktelen háttérként asszisztál a török nőhöz, mint a pláza budija. A képeket aztán évekig szortírozza, és nem tudja kiválasztani melyik százkilencvenkettő a legjobb a kétszázegyből.

Ennyi lenne hát. Bár még így is csak elég sztereotipizált nőt lehetne építeni kizárólag a fenti pontokra hagyatkozva, nagyvonalakban a stílusjegyeket megörökítettem. Azt hiszem. Összefoglalásképp csak annyit tudok mondani, hogy minden hiányosságot és pozitívumot összevetve a mai napig halvány gőzöm sincs, milyen is a török nő.

Eliotot fordítok III.

Ideje valami hosszabbat elvállalni, mondtam magamnak ma délelőtt, pedig még alig láttam csipás szemeimtől. Maradunk Eliotnál, jó? Szeretem verseinek hangulatát, meg a rejtett kis rímeit. Még ha magyarba átültetve ezeket annyira nem is tudom átadni. Szóval...

Preludes

I

The winter evening settles down

With smell of steaks in passageways.

Six o’clock.

The burnt-out ends of smoky days.

And now a gusty shower wraps

The grimy scraps

Of withered leaves about your feet

And newspapers from vacant lots;

The showers beat

On broken blinds and chimney-pots,

And at the corner of the street

A lonely cab-horse steams and stamps.

And then the lighting of the lamps.

II

The morning comes to consciousness

Of faint stale smells of beer

From the sawdust-trampled street

With all its muddy feet that press

To early coffee-stands.

With the other masquerades

That time resumes,

One thinks of all the hands

That are raising dingy shades

In a thousand furnished rooms.

III

You tossed a blanket from the bed,

You lay upon your back, and waited;

You dozed, and watched the night revealing

The thousand sordid images

Of which your soul was constituted;

They flickered against the ceiling.

And when all the world came back

And the light crept up between the shutters

And you heard the sparrows in the gutters,

You had such a vision of the street

As the street hardly understands;

Sitting along the bed’s edge, where

You curled the papers from your hair,

Or clasped the yellow soles of feet

In the palms of both soiled hands.

IV

His soul stretched tight across the skies

That fade behind a city block,

Or trampled by insistent feet

At four and five and six o’clock;

And short square fingers stuffing pipes,

And evening newspapers, and eyes

Assured of certain certainties,

The conscience of a blackened street

Impatient to assume the world.

I am moved by fancies that are curled

Around these images, and cling:

The notion of some infinitely gentle

Infinitely suffering thing.

Wipe your hand across your mouth, and laugh;

The worlds revolve like ancient women

Gathering fuel in vacant lots.

Kitartás! Magyarul,  saját verzió.

Prelűd

I

Leszáll már a téli éjjel
Sültek illatával telt minden utca.
Hat óra.
Füstös napok kormos csonkja.
Heves vihar öleli most
Setét darabkáit
 Hervadt leveleknek lábadon

És söpri fel telkekről az újságot;

Eső dobol

A törött ablakon és veri kémény ormot,

Az utcán pedig, a sarkon

Konflisló magányában prüszköl és dobog.

Aztán pedig:  lámpák fénye lobog.

II

S a reggel magához tér

Állott sörnek langyos szagától

A fűrészpor ette utcán, hol

Megannyi koszos kéz kér

Éberséget hozó kávét.

Míg efféle színdarabokkal

Játszik az idő ura

Te gondolj inkább a kezekre

Melyek kopott árnyakat nevelnek

Ezernyi díszes szobában.

III

Kihajítottad ágyadból paplanod-párnádat

Kifeküdtél hátadra és vártad

Félálomban merengtél ahogy az éj felfedett

Ezer szennyes képet,

Lelkednek darabkáit;

Pislákoltak a mennyezeten.

S mikor a világ újra rád köszönt

S a fény visszakúszott a redőnyökön át

S kintről meghallottad a veréb dalát

Képed a külvilágról oly ábrándos,

Hogy maga a külvilág sem érti meg;

Az ágyszélen kuporogva, hol

Hajadból szedegetted a papírdarabot,

Vagy kulcsolta sárga talpad

Szennyes markod.

IV

Tömör lelke feszült az égen

S fakult a házak mögött,

Vagy taposták kitartóan

Négy és hat óra között;

Pipát tömő tömpe ujjacskák és

Esti lapok, és szemek

Ismerik mind a tudott tudnivalót,

Elsötétült utca lelkei ezek

Türelmetlenül sejtve a világot.

Fantazmagóriák szólítanak, ölelik

Eme képeket, rajtuk csüngenek:

Végtelenül finom képzet ez

Melyet végtelenségig szenvedek.

Töröld most szád és nevess;

Ősasszonyként térnek vissza a világok

Tüzelőt gyűjtve üres telkeken.

Nem, nem fáradtam el. Akkor az eredeti, Vas Istvántól:

Prelűdök 

                  I

Leszállt a téli este, sültszag
Hatol ki az utcaközökbe.
Hat óra.
Napok leégnek füstölögve.
Lábunkat
egy gyors szélroham
Most mocskosan
Avarral s grundokról hozott
Újsággal beveri esőzve;
Zord záporok
Vágnak kéményre, tört redőnyre,
Fellobbant egyet gőzölögve
A sarki konflisló, szegény.

Aztán kigyúló lámpafény.

                  II

A reggel tudatára ébred,
Hogy poshadt sörszagot lehel
A fűrészporral taposott
Utca, hol hajnali
Kávézókba gyorsan betérnek
Emberek sáros lábai.

Eszünkbe jut, hogy az időnek
Hány jelmeze van,
Amelyet fölvehet:
Például a sokféle kéz,
Amely most piszkos függönyöket
Húz szét az ezer garniban.

                 III

Ágyról a takarót ledobtad,
Hanyatt feküdtél, várakoztál;
Szundítottál, az éjt figyelted,
A szennyes, tízezernyi képet,
Melyekből összeállt a lelked;
Remegve a plafónig égtek.
S mire a világ visszajött
- Redőnyrésen fénnyel hatolt át,
Ereszen verebek dalolták -,
Oly látomásod lett az utca,
Melyet az utca megtagad,
Míg ágy szélén ülsz, hol hajadnak
Papírcsigáit bontogattad,
Vagy két piszkos kezedbe fogva
Mind a két sárgás talpadat.

                  IV

Lelke kinyúlt az égen át,
Mely egy háztömb mögött fakul,
Vagy négytől ötig és hatig
Lábak tiporják konokul;
Tömpe ujjak tömnek pipát,
Esti újságok, jól bevált
Biztonság bizonyos szemekben,
Egy utca elfeketedik,
Hogy a világgal forrjon egybe.

Ráfonódva e képzetekre
Az ábrándok betöltenek:
Eszméje egy végtelenül nemes
S végtelenül fájó valaminek.

Töröld meg szádat, és nevess;
A világok, mint üres telkeken
Rőzsét gyűjtő vénasszonyok keringnek.

No?

Eliotot fordítok II.

Ha már ennyire megtetszett, jöjjön az előző mintájára a Virginia fordítása. Az eredeti:

Virginia

Red river, red river,

Slow flow heat is silence

No will is still as a river

Still. Will heat move

Only through the mocking-bird

Heard once? Still hills

Wait. Gates wait. Purple trees,

White trees, wait, wait,

Delay, decay. Living, living,

Never moving. Ever moving

Iron thoughts came with me

And go with me:

Red river river river.

Fordítva

Virginia

Vörös folyam, vörös folyam,
Meleg csend lassan hömpölyög
Nincs akarat, mi nyugodtabb mint a folyam
Csak a poszáta dala kavarja fel
A meleg csendet? Puha dombok
Várnak. Kapuk és lila lombok,
Fehérek várnak szüntelen,
A habozás romlás. Élő,
Mégsem mozdul ő. Örökmozgó
Roppant gondolat jő velem
És hagy engem:
Vörös folyam, folyam, folyam.

 Nem vagyok elégedett. A "will" szójátékot nem tudtam feloldani, lássuk hát az eredetit Vas Istvántól:

Virginia

Vörös folyó, vörös folyó,

Lassú hab néma hőség

Nincs akarat oly halk, mint egy folyó

Csöndje. A hő csupán

Egy régen rikkantott rigón át

Mozdul-e? Nagycsöndű dombok

Várnak. S kapuk. Bíbor fák,

Fehér fák, várva várnak,

Kitartva, korhadva. És élnek, élnek,

Sosem mozognak. Velem mozognak

Vas gondolataim, mert elkísértek

S jönnek velem:

Vörös folyó, folyó folyó.

 Így már kicsit megvigasztalódtam.

Eliotot fordítok

Régóta siránkozom már, ha külföldi szerző versei kerülnek kezeim közé, hogy ugyan hogyan hangzik az eredetiben. A fordítóink munkáját -ez vitán felül áll- imádom, és állíthatom, hogy egy-egy fordítás önmagában is kiemelkedő műértékkel rendelkezik. Így hát amikor a minap T.S. Eliot Collected Poems c. kötete került kezembe (minő irónia, a könyvet anno műfordító nagyanyám vette apámnak), nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Mondanom sem kell, hamar eljátszottam a gondolattal: hogyan hangzana ez a szóvirág, rím magyarul? Persze itthon a magyar fordítások is megvannak, de most eltökéltem magam, hogy azok átnyálazása nélkül veselkedek neki Eliot fordításának. Az olvasónak meg kell elégednie az adott szavammal, hogy nem lesek; csupán saját tudásból és régimódi, akadémiai angol-magyar szótárral igyekszem kisilabizálni a betűk mögötti zenét. Elsőnek egy rövidke költemény, némi angoltudás nem árt hozzá, de nyelvileg még tán az egyszerűbbek közé tartozik:

Eyes that last I saw in tears

Eyes that last I saw in tears
Through division
Here in death's kingdom
The golden vision reappears
I see the eyes but not the tears
This is my affliction

This is my affliction
Eyes I shall not see again
Eyes of decision
Eyes I shall not see unless
At the door of death's other kingdom
Where, as in this
The eyes outlast a little while
A little while outlast the tears
And hold in derision.

Ugyanez saját fordításban:

Tegnap még könnyben úszó szemek

Tegnap még könnyben úszó szemek
Elkülönülnek itt,
Halálnak uradalmában
Aranyos látomás lebeg
Látom szemeit de könnyeit nem
Nyomorúságom ez nekem

Nyomorúságom ez nekem
Szemek, melyeket nem láthatok
Szemek, melyek határozottak
Szemek, melyek láthatatlanok míg
A halál uradalmának kapujában
Ahol, ahogy itt is
A szemek még túlélik tán
Tán túlélik a könnyeket
Gúnyban dermedve meg.

Uszkve húsz perc és az ember ismét úgy érzi, nyelvtudása (mind az angol, mind a magyar) egy óvodáséval vetekszik. A where, as in this sorral nem igazán tudtam mit kezdeni, ha valakinek van beleillő ötlete, szóljon. Egy-egy rímpárt eltoltam, ahol a szinomímák köszönviszonyban sem voltak egymással (reappears-tears, derision-decision a versszak végén lett összekapcsolva). És akkor most lássuk az eredetit, a nagyszerű Tandori Dezső fordításában:

Szemek, nemrég könnyesek

Szemek, nemrég könnyesek
Viszály miatt
Itt a halál álom-honán
Aranyszín kép visszalebeg
Nem látok könnyet, csak szemeket
Így kínosabb

Így kínosabb
Nem látok többé szemeket
Határozottakat
Nem látom őket már csupán
A halál más-honi kapuján
Ott mint emitt
Ily szemek állhatatosak
Hatásosan állják a könnyeket
Hogy megcsúfoljanak.

Legnagyobb meglepetésem az "eyes' sorok teljes átszerkesztése, azt hiszem formailag és képileg is sokkal szebb, mint ahogy én ragaszkodtam az eredetihez.Viszont egész jó muri volt, legközelebb mi jöjjön?

Tényleg

Mi?
Miért?
Mikor?
Minek?
Mi... van?
Ezernyi a kérdés, persze válasz egy se.
Miért is lenne?

Tessék, már megint kérdezek. Mert én csak kérdezni tudok. Válaszolni már nem. Klasszikus talmi-tanár séma.
Akkor felvállalom, nesztek! Miért csak egy a válasz? Miért keres ezer ember ezer meg egy választ? Miért nem tudjuk mind, hogy csak azt az egyet kell keresni?
...
Nesztek, itt van még három kérdés, a válaszhoz meg nem kerültünk közelebb.
Szégyenteljes. Még a vasvári békénél is szégyenteljesebb.
Miért nem jó a csók csak úgy, a nő, a fiatalkor, a szépség, a meghurcolt, de büszke erotika, a könyv, az értelem, s végül: ezen kibaszott kérdések sora? Miért nem jók ezek csak úgy? Ez itt a nagy kérdés. Ezen rugózik ezernyi ember agya.
Nem esett még le? Hogy a szimpla a válasz minden kérdésre? Hogy túlgondolni fáj?

Ó, édes istenem! Most hogy így, kisbetűvel szólítlak meg -már meg ne haragudj- de mégis milyen apropóval adtad meg egyáltalán a puszta lehetőséget, hogy a dolgok miértjét boncolgassuk? Esztelen húzás volt, isten. Hagytál volna meg mihaszna egysejtűnek, ami a tudat hajnalát még hírből sem ismeri, vagy épp békés kavicsnak, hogy az idő múlása pont olyan érdektelen legyen, mint némely embernek a gondolat szentsége.
Ehelyett itt hagytál félúton.
Nem szép tőled.
Megfosztasz a kavics halhatatlanságától és az egysejtű vidám öntudatlanságától, elhúzva a "teljesség" címkével ellátott mézesmadzagot orrom előtt. Aztán magamra hagysz. Kinevetsz, sajnálkozol és szörnyülködsz, ahogy bukdácsolok a bölcs kavicsok és egykedvű egysejtűek között.
Miért? kérdezem, és te kérdésemet meghallva már strigulázod is az újabb bukást. Kérdeznék még, de roppant kezedben a ceruza ismét vonalkát húzna, ezért inkább befogom a számat. Játékosan, már-már cinkosan rám kacsintasz csillogó szemeddel, azt sugallva: Péterkém, csinálni, nem kérdezősködni.

Tessék, pajtás, csinálom. Ha már kavics nem lehetek.

Sárban

Futok. Már megint futok. Nem, inkább menekülök: zihálva veszem a levegőt, szorongva hátra-hátranézek. Éjszaka van, de a belváros útvesztője fényárban úszik. Én csak keresem a kijáratot. A folyópartra érkezem, egy kis amfiteátrum felső sorába roskadok le. Tán esett: sár borít mindent, engem is. Végignézek magamon: eltűntek a ruháim. Voltak egyáltalán ruháim? Elszégyellem magam, s óvatosan körbepillantok, hátha meglátott valaki. Elrettenve ismerem fel régi baráti társaságomat tőlem alig pár méterre. Békésen cseverésznek, sörözgetnek és cigiznek: a sárban ülnek és szemmel láthatóan minél jobban összekenik testüket, annál jobban érzik magukat. Elfordítom fejem, szánalmas, mocskos magzatként húzom össze magam parányira, hátha nem ismernek fel. Felismernek! Fene vigye el őket. Semmi közösséget nem érzek magam és a csoport közt, pedig ugyanabban a mocsokban fetrengünk. Elutasító vagyok, nincs kedvem beszélgetni. Egyikőjük valami régi, közös sztoriról kérdez, amit csak én tudtam jól elmesélni. Minden tekintet rám szegeződik.Keresem a szavakat, de nem tudok rendesen beszélni... valami furcsa kosz rakódott le az agyamba is, nem találom a megfelelő mondatokat, zavarba jövök a pillantások kereszttüzében. Menekülök! Rohanok, ismét csak rohanok...

Kedves utcácskán rohanok most, lombos fák borulnak fölém. Még mindig éjszaka van. Kihalt minden, egy csillag sincs az égen. Takaros kertek előtt haladok el: életnek semmi nyoma. Aztán előttem, oldalt kitárul egy kertkapu. Érzem hogy valami borzalom jön, hogy valami borzalom fog kijönni rajta, de futok tovább, a kíváncsiság legyőzi a félelmem. Hórihorgas, vékony alak lép ki az utcára. Nem akarok az arcába nézni, tudom, hogy olyan szörnyűséget látnék benne, hogy megölne, szétszaggatna, de mégis felé fordulok. Ő pedig vissza rám. Rám néz, pedig nincs arca, mocskos, fekete egyveleg, riasztó massza kavarog benne, de mégis rám néz! A félelem fojtogat, ráül mellkasomra, nem kapok levegőt ahogy a massza kiárad az arcból, körülvesz, és végül elsötétít mindent.

3.20 van. Alig négy perce hogy elnyomott az álom. Kiráz a hideg, patakokban csorog le hátamon az izzadtság. A sötét massza békésen kavarog a szoba sarkaiban. Ártalmatlan feketeség leple alatt pihen a családom és kint a város is. Hová lett a rémület? Hová lett a veszett félelem, a fojtogató téboly? Nem merek felkelni, nem merek kisétálni a fürdőbe, nem merek belenézni a tükörbe, mert akkor látnám, mert akkor tudnám, akkor megérteném.

Lobotómia után

Én nem értem Will Smith-t. Nem tartom különösebben nagy színésznek, de nem is ezért nem értem.
Már a korai munkásságért sem rajongtam (a sokak által ikonizált Kaliforniába jöttem), talán a Sötét zsaruk első felvonása volt a legkiemelkedőbb opus mind közül. De amit most művelt... hosszú hónapok (Skyfall) után ismét kivesézek egy filmet: A föld után. Kapaszkodni ajánlott.

Ennek a fickónak megmagyarázhatatlan világvége fétise van, de ami még rosszabb: mindig ő áll a középpontban. A sötét zsaruk ill. a Függetlenség napja sci-fikben még megmaradt mellékállású bolygómentő pozíciójában, de az Én, a robottal valami megindult. Valami visszafordíthatatlan. Azt hittem, hogy a Legenda vagyok elérte az igényesség és Smith egója közt fordított aránnyal növekvő szakadék széleit, de a minap tévednem kellett.

Adott egy eszméletlen béna bevezetés, öt percben lezavarják a Föld kipusztulását, mindenféle épkézláb magyarázat nélkül hirtelen az Alpha Nova (vagy mittudomén már hol) bolygóján vagyunk. A csúnya idegeneknek nem tetszik, hogy fordított Függetlenség napját forgatnak velük, ezért ocsmány, soklábú szőrgombócokat küldenek ránk, és az "emberiség ismét végveszélybe kerül". Ekkor jelenik meg Will Smith, az első szellem. Ő az első ember aki nem fél a szőrmókoktól, mert azok vakok és csak a feromonra ugranak, azt pedig a nyámnyila földlakók eddig millió számra izzadták ki magukból. Nem úgy Will! A randiguru most utlramenő fantasy szablyákkal szeleteli a szusinak valót, mindezt rezzenéstelen arccal.

Oké, lepörgött a bevezetés, akkor kezdődhet a muri, az előzetesből tudjuk, hogy hőseinknek valahogy a Földre kell jutni. Megismerjük még Jaden Smitht, akinél még egy UHT Mizo tej is több érzelmet tud kimutatni, de ezt talán betudhatjuk az apától örökölt acélos jellem folyományának. Elvégre egy olyan apa, aki "igen uram!, nem uram!" mondatvégződést követel meg gyermekétől, miért is lenne érzelmes királykisasszony.

Tehát a tökös apa-fiú kombó hirtelen egy űrhajón találja magát egy szőrmók és pár kolóniazsoldos-sample társaságában. A sztori innen piskóta: lezuhanás, apa lábtörés, zsoldos elmurdálás, szőrmók és jeladó elvesztés. Jaden Smith tehát az új világmegváltó harcos! Aki kezdene elbóbiskolni, annak üzenem, hogy itt még esélyt adtam a filmnek, elvégre a rég (1000 éve) elnéptelenedett Földet minden disztópia rajongó látni szeretné. Ez viszi el a Tom Cruise féle szutykot is.

Egy impozáns panoráma után azonban a film csak egy dologra koncentrál: Jaden Smith hosszútáv-futó gyakorlatára. Néha megkergetik izmos páviánok, megreptetik óriás sasok, kardfogú tigrisek vicsorognak rá, de a lényeg nem változik: Jaden fut. És mivel tízéves, ekkor már bóbiskoló öcsémmel néztük a filmet, megadóan beletekergettem, de egészen a végső leszámolásig (mert praktikus módon a jeladó pont a szőrpamaccsal egy helyre pottyant) mást nem is látunk, mint Jadent. Futni.

Apa-fia közt csak műdráma folyik, néhány flashback próbálja apuka morózus jellemét elmagyarázni, mélyíteni a családi válságot, Will Smith néha dühös, néha sír és még mosolyog is, próbálva ellensúlyozni fia egyetlen arckifejezését, mindhiába. Nincs kijátszva a CGI nyerőkártya sem, ami pedig sok szar filmet kihúzott már a bajból (kopogtassanak Mr. Baynél), egyszerűen semmi sincs kiaknázva az amúgy középszerűnél jobb alap elképzelésből.

A föld után egy szutyok, és ha már Will Smith, akkor hallgassuk meg a Miamit vagy a Gettin Jiggy With It-et. Ott legalább nem látjuk.