Kicsit sok

Kicsi tetőtéri szoba. Fiú ül az ágyon, feszülten figyeli a lányt. Lány idegesen, kapkodva öltözködik.
- Ennyi volt.
- Ezt hogy érted?
- Mit nem értesz?
- Nem szeretsz már?
- Ugyan, Alex.
- De Niki... mi lett a terveinkkel? Nyáron elmentünk volna az Adriára, aztán ősszel költöztünk volna Pestre...
- Elég, Alex. Ne gyerekeskedj.
- Kérlek Niki! Bárhova követnélek. Bármit megtennék érted.
- Hagyd abba.
- Hagyjam abba? Baj, hogy szeretlek? Baj, hogy veled akarok lenni?
- Baj, hogy követnél mindenhová.
- De én szeretlek, Niki. Ez csak nem baj...
- Elköltözöm, Alex.
- Én is költözök veled! Bárhová!
- Nem tehetem.
- De miért?
Fiú szánalmasan zihál. Lány kicsit elgondolkodik, majd a fiúra néz.
- Hogy miért nem? Mert nem szeretlek. Mert utálok itt élni. Mert itt nincs jövőm. Mert magammal akarok törődni. És mert belefáradtam, Alex.
- Kérlek maradj... ha fáradt vagy, azon tudok segíteni.
- Hát nem érted, Alex? Te fárasztasz le! Hogyan is tudnál segíteni?!
- Ezzel mire célzol?
- Arra célzok, hogy mennem kell.
Lány végre végez az öltözködéssel. Fiú csak bámulja.
- Nélküled majd furcsa lesz a nyár, na de ezen tépelődni kár.
- Ó, Alex. Te és a szentimentális lelked. Kár, hogy az élet nem egy Bijou dal.
- Pedig az, Niki.  De tudod mit? Nyugodt vagyok.
- Ó igazán? És miért?
- Mert egyedül ébredsz, egyedül álmodsz, csak magány, magány és magány. Egyszer pedig visszajössz hozzám.
Lány szája fanyar mosolyra nyílik. Kinyitja-becsapja az ajtót, már el is tűnt; fiú könnyes szemekkel bámulja a falat.